Dragomán György harmadik regényének – a 2017 óta repertoáron lévő – színházi adaptációját 2022. május 20-ig tekinthették meg az érdeklődők, a Máglya ugyanis 50. jubileuma után végleg elaludt a színpadon.
A nagysikerű, német származású Armin Petras – rendező és drámaíró – vezetésével a budapesti Vígszínház, a stuttgarti Schauspiel, a drezdai Staatsschauspiel és a nagyszebeni Teatrul National Radu Stanca művészei fogtak össze, majd három különböző nemzetiség számára is láthatóvá tették a darabot. Petras első magyarországi rendezését Olaf Altmann jelenítette meg vizuálisan Budapesten, a Vígszínházban. A két főszerepben Kopek Jankát és Puzsa Patríciát láthatjuk.
A színházi adaptáció a Ceaușescu diktatúra bukásának történelmi tablóját tárja elénk, mindezt az elárvult, 13 éves Emma szemüvegén és hangján keresztül. A kilencvenes években Marosvásárhelyen, ahol a rendszer maradványai már az iskolapadban fonják fojtogató indáikat, a kislány első kézből tapasztalja meg, nincs tiszta lap, amíg kísért a (családi) múlt. A szülők és nagyszülők titkai, sötét történeteik viharos gyorsasággal zúdulnak Emma nyakába. Árvaságát, valamint sorsának cipelését tovább nehezíti, hogy egy addig számára ismeretlen nagymama veszi gyámsága alá. Ő vezeti be az élet folytonos kettősségébe: adja meg az elveszett családi békét, tanítja újra hinni és szeretni, mutatja meg a mágia rejtelmeit, majd tárja fel előtte az élet igazán mélysötét oldalát.
A tizenegy jelenetből álló darabot a két főszereplő úgy játssza végig, hogy egy pillanatra sem hagyják el a színpadot, ők ketten formálnak meg minden karaktert. Ez a rendezői eszköz akár nagyszerű is lehetett volna, azonban a szerepek közötti gyors váltások pont az ellenkező hatást érték el: sem a mellék-, sem a főszereplők karakterjegyei nem tudtak méltóan kibontakozni.
Habár a kellékek, ruhadarabok, metakommunikatív és testbeszédbeli eszközök váltakozásai érzékeltetik, hogy új jelenetbe csöppenünk, nézőként nem tudunk ennyire gyorsan váltani, így sokszor pont egy fontos jelenetbe való bevonódás lehetőségét veszítjük el. A díszlet hiába tartalmaz látványos elemeket, pont a fent említettek miatt nem tud kellően érvényesülni. Meglátásom szerint a forgószínpad díszletezési lehetőségéhez nyúlva finomabban fonódhattak volna egymásba a jelenetek.
A szereplőket tekintve Kopek Janka jóval többször bújik más bőrébe, láthatjuk bölcs nagymamaként, szerelmes és egyben viharos természetű Péterként, illetve tanárnőként is. Puzsa Patrícia többnyire Emma szerepében díszeleg, azonban sajnos nem tudja visszaadni azt a kezdetben törékeny kislányt, majd nőiesedő kamaszt, akiről a regényben olvashatunk. Szintén a negatív oldalra írva szükséges megemlíteni azt a kellemetlen rendezői vállalást, amikor a szereplők az egyes jelenetek váltásakor – a helyzet súlyosságát elbagatellizálva – kezdik el mesélni a rendezői utasításokat, a semmiből szólítják meg a közönséget, utalnak a próbafolyamatra, vagy épp egymást sürgetik a színpadra.
Jogosan merülhetett fel többedmagamban az a kényelmetlen kérdés, miszerint van-e joga, érdemes-e, vagy kell-e egyáltalán erről tudnia a nézőnek? És ha igen, miért inkább nem? Egy vígjátékban mindez akár humoros is lehetett volna, de egy egész társadalmat érintő drámában kiszólni és erőltetetten szórakoztatni a közönséget egyrészt se nem mulatságos, se nem tisztességes. Ugyanez mondható el a darabban elhangzó kortárs zenei aláfestésekről is, amelyek egyáltalán nem hozhatóak párhuzamba a színpadon munkálkodó érzelmekkel – arról nem is beszélve, hogy még inkább megtörték az alig kibontakozó eseménysorokat, a történelmi diktatúra és annak tragikus kivetülésének megértését.
A rőzsét elhordták, a tűz nem lobbant fel, a liszt sírt, az olvasók – vélhetően – gyászoltak.
Annak ellenére, hogy a rendező szívesen választja az irodalmi művek színrevitelét, a legnagyobb elfogultsággal sem mondható, hogy a „Máglyát sikerült jól megraknia”. Petras habár ráérzett arra a kulcsjelentre, amellyel a nézőket – igazán leforrázhatta, majd az érzelmi sokkhatás után – méltóképpen bevonhatta volna a gyönyörű és egyben fájdalmas történet cselekményébe, azonban végtelen nagy gyásszal a szívemben azt kell írnom, ezt elmulasztotta.
A történet véleményem szerint három drámai tetőponttal rendelkezik. Az első, fent is említett jelenetnél átszakad a gát a két főszereplő kapcsolatában; idegenekből itt válnak egy tővé, családdá, itt sejlik fel először a múlt súlya és eldől, tudják-e közösen folytatni útjukat. A rendező ennek a jelenetnek a súlyosságát sajnos nem tudta méltóképpen színpadra vinni, ezzel lekicsinyítette, megcsonkította a nagymama tanítását. Az olvasók szívét mérhetetlen kiábrándultság és hiány önthette el ezen a ponton.
„A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindenre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból. (…) Nagymama azt mondja, tudjam meg, hogy felejteni könnyű. Lehet, hogy azt hiszem, hogy én soha semmit se fogok elfelejteni, mindig és mindenre emlékezni fogok, de nem így lesz. Még a legfontosabb dolgokat is el lehet felejteni, a legjobb dolgokat és a legrosszabb dolgokat, a legnagyobb fájdalmat és a legnagyobb örömöt, mindent, mindent. A szemembe néz, azt mondja, a felejtés olyan, mint egy átok, amelyik ott ül mindenkinek a vállán.”
A regény második tetőpontja – olvasatomban – az egymással folyamatosan harcban álló Emma és Krisztina barátságának kibontakozása. A műben kapcsolatuk fejlődéstörténete gyönyörű ívet jár be. A kezdeti – eleve megpecsételt – családi ellenség, illetve vetélytársi minőségből eljutunk egy elválaszthatatlan barátságig, felfedezzük a két lány sorsának és lelkének egybefonódását. Rajtuk keresztül ismerhetjük meg a túlélők bűntudatát, valamint a halált, mint utolsó szabadulógyakorlatot. A színdarabban ezen – utolszor említett – szívszorítóan drámai jelenet szintén nem született meg, amely szerény véleményem szerint egy valóságos gyilkossági kísérlet a regény ellen.
Mindezeken túl a nagymama háttértörténetére és a családdrámára sem helyeztek megfelelő hangsúlyt, amely az említett harmadik drámai tetőpont lehetett volna. Ahogy elmaradt a pszichiátrián eltöltött napok feltárása, úgy nem bontakozott ki – Ceaușescu teljhatalmú diktatúrájában – a világ legjobban működő besúgó hálózatának bemutatása sem. Csak vajmi keveset érezhettünk bőrünkön abból a kilátástalan sorsból, ami Emma nagyszüleire és a rendszer más ártatlan áldozataira várt.
Összességében a színdarab magában hordozhatta volna azt a nagyszerű lehetőséget, hogy a történet eljusson olyan személyekhez és korosztályhoz is, akik bármilyen okból kifolyólag nem érintkezhettek (még) a regénnyel. Sajnos a cselekmény nem kapott megfelelő teret a kibontakozásra. A leírtak ellenére kívánom mindenkinek, hogy adjon esélyt az eredeti műnek, merem állítani, hogy olvasása közben mindent megkaphat, amit a színházi élménye során elvesztett.
Rendező: ARMIN PETRAS
Színházi adaptáció: ARMIN PETRAS
Fordította: MÁTRAI DIÁNA ESZTER
Játsszák: KOPEK JANKA, PUZSA PATRÍCIA
Látvány: OLAF ALTMANN
Jelmez: KATJA STROHSCHNEIDER
Zene: JÖRG KLEEMANN
Fény: NORMAN PLATHE
Dramaturg: ANNE RIETSCHEL, BERND ISELE, MÁTRAI DIÁNA ESZTER
Ügyelő: KUTI LÁSZLÓ
Asszisztens-súgó: KERTES ZSUZSA
A rendező munkatársa: FENYVESI LILI
Kiemelt kép: Dömölky Dániel
