„Milyen az, amikor csak látszólag vagyunk egyedül?” – akár ez a kérdés is lehetne a mottója a Vígszínház legújabb ősbemutatójának. A Szélvész után is szép vagy című előadást 2022. január 21-én mutatták be a Vígszínház Házi Színpadán Dino Benjamin rendezésében, Szántó Balázs és Kovács Olivér alakításában. A két szereplőre írt monodráma különleges színházi kísérlet, amely egy messzi világba kalauzolja a nézőit.
Naponta látjuk Tokió mindent beragyogó fényeit, kecses gésákat és félelmetesen lenyűgöző szamurájokat tévéműsorokban és fotókon. Leemelhetjük az eredeti névadójára cseppet sem hasonlító, de mégiscsak ázsiai ruhadarabként ismert kimonókat a ruhaüzletek fogasairól, nagyvárosok számos pontján falhatunk sushit és mochit, és emeletes házak tetejéről köszönhet vissza az óriási Fujitsu felirat. Mindez elég lehet számunka ahhoz, hogy azt higgyük, ismerünk egy kultúrát, amihez valójában semmi közünk.
Japán egy olyan ország, amilyen emberek talán mindannyian vagyunk. Kifelé csillogó, modern képet mutat, titkait azonban mélyen megtartja magában, és csak azoknak tárja fel őket, akik hozzá tartoznak vagy megküzdenek azért, hogy belepillanthassanak.
Mindannyian ismerjük a közelgő vihar jellegzetes hangjait, ahogy a távolról közeledő szél süvítése egyre hangosabbá válik, miközben zörgeti a redőnyt az ablakunkon. A kezdetben lassú koppanással megérkező esőcseppek egyre szaporábbá, sokszor az égből hulló, egybefüggő patakokká válnak, a szobánk melegében pedig a morajlással megérkező égdörgésekkel együtt pislákol a lámpa, amit villámláskor inkább leoltunk.
2022 januárja óta a Házi Színpad havonta néhány alkalommal egyszerre viszi el a nézőit abba a Japánba, amelybe a tévé képernyőkön keresztül aligha nyerünk bepillantást.
A Cseh Dávid által írt, Dino Benjamin rendezésében színpadra vitt különleges előadást elejétől a végéig végigkísérik a vihar jellegzetes hangjai (világítás: Balogh Csaba Andor), amit a tájfunt korábban sosem tapasztalt magyar fiú, Bence (Szántó Balázs) egyedül kénytelen átvészelni Japán fővárosában. A vihar azonban csak egy azok közül a tényezők közül, amik félelemben tartják az otthonától messze menekült fiút: az eső és a szél pedig nem csak odakint tépázza a természetet, hanem érzelmek és emlékek formájában Bence lelkét is feldúlják.
Az egy, valójában kétszereplős monodráma nem csak a helyszínében viszi el a nézőit Japánba, hanem az előadásmódjában is, hiszen a rakugo a japán színház látszólag legegyszerűbb, de legszínesebb eleme. Az üres színpad közepére letelepedő, pusztán egy legyezőt használó mesélő önmaga jeleníti meg a többnyire komikus történetének összes szereplőjét, mindezt szinte borzongatóan éles és gyors váltásokkal.
Bár a Szántó Balázs által színpadra vitt karakter nem ül a teljes előadás alatt egy helyben, a rakugo a színdarab számos pontján felbukkan. A fiatal színész néha döbbenetes és rémisztő módon ugrál a játszott karakterek között, mintha a testében számos különböző személyiség lakna, akik egymást löködik azért, hogy előre törhessenek, a háta mögött pedig folyton ott lopakodik egy fekete, csuklyás árnyék (Kovács Olivér), akinek a szándékai egész idő alatt gondolkodásban tartják a nézőt.
Néha démonként kísértő, fojtogató, baljós árny, aki hangosan zörgeti a láncait, máskor pedig segítő kezet nyújtó alak, aki minden mozdulatában, minden lépésében ott lohol a gazdateste mögött. Megformálója, Kovács Olivér úgy ragadja magával a közönséget, hogy egyetlen szót sem szól, pusztán a mozgásával (koreográfus: Vadász Kriszta) játszik a különböző karakterek között ugráló Szántó Balázs mögött.
A Szélvész után is szép vagy talán a Vígszínház, de megkockáztatom, hogy a magyarországi színházak legkülönlegesebb előadása, amiben a vihar csattogó hangjai, a lélek zúgása, és önmagunk kísértő, lelkünkből kivetített sötét gondolatai és árnyai között Szántó Balázs páratlan tehetsége szinte sziporkázik.
Kiemelt kép: Juhász Éva
