Hogyan lehet a központosítás sokadik ciklusában független dokumentumfilmekről írni? Vagy hogyan nem? Ezek a kérdések fogalmazódnak meg az Öt lecke a valóság felszámolásáról című film kapcsán is.
Lehet passzív-agresszíven. A minap egy pakisztáni sráccal találkoztam éjszaka brokkolifőzés közben, a kollégium ötödik emeletén. Vigyorogva gratulált és mesélte, hogy az ő országában tízévente váltják egymást a pártok. Próbáltam belőle valamit kihúzni a kasztrendszerekről, de ő szerintem direkt nem hagyta. Azt mesélte, hogy az embereknek ott más a viszonyuk a médiával és a külfölddel, persze ennek biztosan az ország nagyságához, tördeltségéhez is köze van, de ezt nem akartam neki mondani.
Lehet aktív agresszíven, mint egy keményített mandzsettás marketinges. Figyelem, figyelem! Melyik az a dokumentumfilm, amit esetleg a választások előtt csomó ismerőse által megosztva látott, mégsem klikkelt rá és most már csak ennek a tapasztalatnak az újraélésén keresztül tudna ráklikkelni? Íme a 444 új dokumentumfilmje a XII. kerület nyilas múltját feltáró anyag után (kérdés, hogy a köztes anyagokat mennyire lehet dokumentaristának vagy inkább véleménynyilvánítónak nevezni). Hadd prezentáljam önöknek az alkotást, amiről miközben fogalmazom a véleményem, közmédia-néző rokonaim pedellusi megtorlásától való hév rántja glédába lelkemet. És itt akár Borbély András határon túli költő számomra örökérvényű sorait is idézhetném, úgy mint: ,,Lángoljatok félperifériák!” (persze esztétikai értelmű lángolásra gondolva).
Lehet rezignáltan, mintha a filmrecenzőr az utolsó bóbiskoló bárzenész lenne egy füstösebb enteriőrben. Holmi nőinek maszkírozott Krúdy; az anyag hitelességét aláhúzva. Egy marék fiatal újságíró, akik betekintést nyertek a közmédia színterei mögé, bemutatták azt a tapasztalatot, amit ezek a hatalmi mechanizmusok és retorikák jelentettek. Ha a Kedves Idegen (ahogy a rezignáltak hívják az embereket), kedvelte a Trónok harca vad játszmáit és reális karakterfejlődési íveit, biztosan érdekelni fogja majd egy kis ország független médiájának közegelvű szociodrámája.
Vagy lehetne tárgyilagosan, mintha Zambiából származék vagy Kanadából vagy Hollandiából, szemtől szemben egy dokumentumfilmmel, amit elemezni lehet. Kritizálni, kontextusba állítani, továbbgondolni. Racionálisan és unalmasan. Praktikusan.
Az Öt lecke a valóság felszámolásáról kimondottan jól strukturált. Témája ellenére, ami európai szinten is merőben aktuális (az információs buborékok, a dezinformáció), a saját maga számára is szakmai standardeket állít. Az alkotók a filmet öt szakaszra tagolták. A részeknek önálló mikródramaturgiájuk és témájuk van (az első rész például a rendszerváltás után öröklött médiaviszonyokat foglalja össze). Az öt részt egy kevert bevezető előzi meg és egy rövid világpolitikai kitekintő zárja, ami ,,olvasmányos” vagy ,,nézesményes” stílusban van megvágva.
A film rendezője, Máté Bence (aki nem azonos természetfotós névrokonával) először egy amerikai kisfilmfesztiválon díjat nyert alkotásával szerepelt a szélesebb nyilvánosságban. A Koka, the Butcher egy kairói galambidomár kisfiú történetét dolgozta fel. Az Öt lecke a valóság felszámolásáról című film is elsősorban a szereplőkre fókuszál, a médiában dolgozó független újságírókra, akik a szakmai dilemmáik bemutatása mellett félig-meddig a személyes világukba is betekintést engednek. Ez az ő részükről is nem kis bátorságot és koncentrációt igényel.
Rostoványi András, Balogh Krisztina, Németh Dániel és Panyi Szabolcs tisztán és konkrétan beszélnek a tapasztalataikról, és történetszálaik a hatásvadászattól is mentesek. A filmet nézve ez egy érzékeny egyensúlynak tűnik, ugyanis a vágások olykor játékfilmszerűen illusztrálják az interjúformátumban, “kamerába beszélős” módon felvett egyéni szövegeket. Külföldi szakértők, mint Roland Freudenstein német politológus vagy Luuk van Middelaar európai parlamenti képviselő is megszólalnak egy szegmensben, ám ők csak szakmai kérdésekről beszélnek.
Felmerülhet, hogy ki ennek, az esztétikailag jól tervezett és célkitűzésében igazságkereső alkotásnak a jelenbeli célközönsége. Mivel annak, aki kritikus a sajtóval és tudatosan követte az elmúlt évek médiabeli változásait, a film témája didaktikusan hathat (persze az insider eye és az összefoglaló az elején érdekes lehet). Bár a 444-nek vannak előfizetéshez kötött tartalmai, ezt a kifejezetten sok erőforrást igénylő filmet a YouTube-on is nyilvánosságra hozták, így szólhat a tágabb közönségnek is (kérdés, hogy mennyire tudja megszólítani a közéletet nem tudatosan követőket, vagy hogy meg kell-e őket szólítania). A legracionálisabb válasz talán mégis a külföldi magyarok csoportja lehet, azért is, mert nekik több összehasonlítási alapuk van médiaműködés szintjén is.
Befejezvén objektivitásba burkolózó és az esszéisztikusság leplében lépkedő ismertetőmet, felmerülhet a kérdés, hogy közéletről értekezni mennyire részvételi dolog. A 444 filmje a személyességet és emberközeliséget az egyéni szerepvállalásokon és a dokumentarizmuson keresztül jeleníti meg. A dokumentarista színház műfaját az 1950-es években definiálták Európában, az alapkoncepció lényege pedig, hogy az alkotók kombinálják a valós társadalmi történéseket és a személyes narratívát. Az Öt lecke a valóság felszámolásáról ebbe a tendenciába illeszkedik, azonban abban a dokumentumfilm műfajától is különbözik, hogy a befogadói attitűdöt nem az objektivitás határáig jelöli ki. Azzal, hogy a szereplőket közelről és mindennapi kontextusokban is látjuk, a film egyfajta kritikus empátiát generál, ezzel állnak szemben az általa ábrázolt jelenségek.
Ez gesztus azonban az aktuális társadalmi jelenségeket feldolgozó filmek többségére igaz. Ebben a passzív-agresszív, az aktív-agresszív, a rezignált és a tárgyilagos alteregó is egyet értene. És ennek az egyetértésnek a jegyében együtt felállnak és megpróbálnak kánont énekelni.
Az alábbiakban megtekinthető a teljes film:
