Be lehet rúgni az ajtót 2021-ben egy Arthur-mondakörből merítő fantasyvel? David Lowery a The Green Knight című filmjével rendezőként nyakig merül a mitikus cselekményszövésben, miközben okos forgatókönyvvel, látomássá egybefűzött képsorokkal firtatja a következő kérdést: milyen törvényszerűségeket ismerünk el felettünk állóknak, és megéri-e alávetnünk magunkat ezeknek?
Nagy tettek, kis emberek
David Lowery rendezett korábban élőszereplős Disney-feldolgozást (Elliott, a sárkány) és horrorból merítő drámát (Kísértettörténet) is. Legújabb műve egy 14. századi lovagregényre támaszkodik, amely az Arthur-mondakör részét képezi.
Camelot viselt dolgai nem először kerülnek vászonra. Korábban történetileg hitelesnek látszani akaró (Artúr király, 2004), piti gengsztersztoriból megalomán végkifejletig jutó (Arthur király – A kard legendája, 2017), és melodrámába hajló (Az első lovag, 1995) megközelítésekkel is találkozhattunk. Lowery műve újat tud hozni ebbe az igen széles felhozatalba. Leginkább azzal, ahogy vizsgálat tárgyává tesz megannyi témát, miközben kerüli a didaxist.
A The Green Knight Arthurja (Sean Harris) egy fogfájós, csoszogó öregember, aki vérszerinti utód nélkül csak unokaöccsére, Gawainra (Dev Patel) hagyhatná a koronát. Utóbbi szorgosabban látogatja a bordélyt, mint a templomot, és másnaposan készséggel hazudik anyjának (Sarita Choudhury), miszerint az egész éjjelt misehallgatással töltötte. Karácsonykor lakomára gyűlnek össze az udvarban. Azért, hogy fia előmenetelét egyengesse, a boszorkányként praktizáló anya megszállja a királyi párt.
Arthur arra kéri Gawaint, meséljen el egy személyes történetet, hogy jobban megismerhesse a mellőzött rokont. Mivel Gawain tettek nélküli ember, ezért nemet mond. Azért, hogy egy történet hősévé tegye, anyja különös lényt küld a lakomára. Félig fa lovag (Ralph Ineson) ront a terembe, és kihívást intéz a lakomázók felé. Aki lesújt rá, annak vállalnia kell, hogy egy év múlva látogatást tesz egy távoli kápolnában, és ott eltűri a viszonzást. A túlbuzgó Gawain sikerrel jár, a lecsapott fejét felkapó lény pedig elvágtat a hóesésben. Bárdja, amivel egy év múlva le fog sújtani Gawainra, a teremben marad.
Minden Egész töréstesztje
Lowery adaptációja különleges mítoszfelfogással rendelkezik: egyrészt kiforgatja a toposzokat, másrészt ellentmondásos módon tesz hitet mellettük. Maguk a toposzok a tömegfilmekre és az ősi mítoszok hősfelfogására jellemzőek. Gondoljunk csak a Star Warsra, amely a mitikus-mesés cselekményszövésből egyaránt merített.
A westernek modern mítoszként való működése elvezetett ahhoz, hogy egy idő után számos, toposzokat felülvizsgáló, revizionistának nevezett western készüljön, például a Nincs bocsánat (1992). Hasonló munkát végez el a The Green Knight, csak épp a fantasy esetében. Igazán érdekessé az teszi, ahogy a visszatérő motívumok funkciójára rákérdez. Hagyománnyal szemben kritikus hagyományőrzés az, amit a film folytat, ez pedig már a főszereplő jellemében is megmutatkozik.
Gawain egy teljesítménykényszeres, mégis tétlenül tengődő, a rosszindulat hiánya helyett jóindulatúnak sem mondható, iránytalanul vergődő fiatal. Kelletlenül indul útnak. A próbaként értelmezhető események során többnyire alulmúlja önmagát. A sémát, hogy az „óember” a próbák kereszttüzén áthaladva beavatásra kerül, és „újemberré” válhat, Lowery darabokra szedi. Helyenként mégis épülni látszódik valami a darabokból. Dev Patel arcát a rettegés, bizonytalanság, botladozását a versengő férfi képzetébe való görcsös kapaszkodás uralja.
Sújts le rám, élet és halál
A 14. századi történetben egy sérthetetlenséget biztosító zöld szalag az, amely Gawaint a csapástól megóvja. Bár ezzel csal, az udvarba visszatérve mégis mindenki bátorsága miatt ünnepli őt. Lowery művében ugyancsak fontos szerepet kap a szalag, viszont a filmbeli világ eszméinek szoros értelmezése a szalag cselekménybeli szerepét is megváltoztatja.
A zöld lovagról, aki felé Gawain megtorpanások közepette halad, kiderül, hogy nem igazán befolyásolható. Monológ értesíti a nézőt, hogy a teremtő és romboló erőket egyszerre megszemélyesítő természet allegóriája a lény. A kérdés adja magát: átverhető, vagyis kihasználható-e a természet? Útját képezheti ez annak, hogy valaki embertársai felett hatalmat nyerjen? Ember és természet, egyén és hatalom, szülő és gyermek viszonya: mind témául szolgálnak a The Green Knightban, és a kissé rendezői szócsőnek ható monológot leszámítva nem mindennapi módon kerülnek ezek kibontásra.
Például az anyától való elszakadás szükségességét a film remek képi eszközökkel fejezi ki: amikor Gawaint kirabolják, az egyik fosztogató pajzsára tapos, így az kettéhasad. Az egyik darabon Szűz Máriát, a másikon pedig a gyermek Jézust láthatjuk.
Még egy biblikus motívumot szeretnék megemlíteni: kereszt helyett Gawain azt a bárdot hordja magával, amivel fejét veszik majd. Viszont a cselekmény elején megfosztják tőle: „majd én befejezem helyetted a küldetésed”: neveti ki Gawaint a rablóvezér kamasz. Szerepében Barry Keoghan brillírozik, akinek eszelős, helyenként mégis inkább hideg megfontoltságot sugárzó karaktere telitalálat.
Hallom, amit látok, és jól van ez így
Egy ponton a mocsokban fetrengő Gawain magát véletlenül begombázva él át víziókat. Acid fantasy ez a javából, és a skatulyára az operatőri munka máshol is okot szolgáltat. Andrew Droz Palermo a sárbarna-ködszürke tájról készült képeit ügyesen egymásba úsztatja, vagy épp lomha pásztázások és hipnotikus körfordulatok során fűzi őket össze. Testvérfilmként említhető meg a Halott ember (1995), mint látomásos képsorokkal bíró acid western.
Egy helyen teljes fordulatot tesz a kamera, és közben egy lánc szemeinek kattogását halljuk, mintha csörlős gépezet fordítaná fejre a látószögünket. A hangszerkesztés máshol is pazar: egy vadászatot ábrázoló festményen átsuhanó képsor alatt az ábrázolt kutyák csaholását, a lovak ügetését halljuk. Daniel Hartman pulzáló zenéje ezer szállal szövődik a látványba: falról csöpögő víz, láncingen végighúzott kés kattogása, vagy épp egy ló patadobogása egyaránt megadhatja az ütemet. A többször emlegetett monológ esetében is madárcsicsergést, szélfúvást kezdünk hallani egy ponton. Hiába zárt a szobabelső, a hangszerkesztés illusztrálni kezdi a monológ tartalmát. Finom megoldások ezek, nem válnak tolakodóvá.
Közben a díszletek jelzik azt, hogy nem az autentikusság az elsődleges cél. Alternatív világban járunk: elég a hátul glóriát mintázó abroncskoronákra gondolni. A megvilágítás takarékos: hasadékszerű ablakok és gyertyafény tépi fel a szobabelsők sötétjét. Ennek ellenére az is jól követhető, ami a háttérben történik.
Keserű rege
Egy várúr (Joel Edgerton), akinél Gawain útja során szállást nyer, arról faggatja: tényleg hisz abban, hogyha kiállja a kápolnabéli próbát, akkor rögvest egy másik ember lesz belőle? A bizonytalan fiatal feleletét a várúr őszinte naivitással fogadja: „bárcsak láthatnám, ahogy azzá az emberré változol át, aki visszatér majd.” Lowery művét az álnaivitás kohója fűti. Kritikája inkább empátiával, mintsem sajnálkozással teli.
Nehéz az utolsó percek után véleményezni, hogy mit ítél el, vagy épp helyesel a film. Azonban eszünkbe juthatnak a mi világunk hajszoltjai. Az ideák és keretrendszerek, amelyekben vergődve kelletlenül botladoznak valami felé – célként vagy cél helyett. Kortárs mese ez, korszerűtlen díszletek közt. Vigasz helyett a szembenézéshez ad erőt. És ez valahol már majdnem vigasz.
