Mikor volt hamisabb próféta Howard Beale? Amikor évtizedeken keresztül tájékoztatta az előre megválogatott, kellően manipuláló hírekkel a közönséget, vagy akkor, mikor már szinte távgyógyítást végzett saját műsorában? Többek között erre a kérdésre keresi a választ a Network, Puskás Tamás rendezésében.
Az amerikai filmgyártásban nagy hagyománya van a médiakritikus filmeknek, Hollywood időről időre szereti pellengérre állítani a televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó vagy épp a filmgyártás problémáit. Persze mindig van abban valami különösen ironikus, mikor a tudatipar egyik nagy konglomerátuma igyekszik leszedni a keresztvizet a másikról, ezen túllépve azonban el kell ismerni, hogy ezek az alkotások helyenként képesek érvényes gondolatokat megfogalmazni.
Sidney Lumet és Paddy Chayefsky 1976-os, Network című mozija az ilyen típusú filmek origója. A mai szemmel már kicsit avittnak ható tanmese a korban hihetetlen erővel (és szinte elsőként) hívta fel a figyelmet a média identitást meghatározó, és közben elképesztően félrevezető hatására. Puskás Tamás rendező és Baráthy György dramaturg tehát merészet húzott, mikor belevágott ennek a darabnak a színpadi adaptációjába, és nemcsak azért, mert egy négy Oscar-díjas klasszikushoz mindig kockázatos nyúlni, hanem amiatt is, mert egy alapvetően kasszasikerekre alapozó, népszerű színháznak ilyen kérdéseket felvetni az elképesztően torz magyar médiarendszerben (és politikai környezeteben) igen nagy felelősség.
És akkor ott van még a színház és film közti ugrás, amit szintén úgy kellett abszolválni, hogy a Network ne csak gondolatiságában idézze meg a Lumet-klasszikust, hanem a színház nyelvén is érvényesen szóljon. A darab azonban végső soron eléri, hogy Jack Snodwden (Ódor Kristóf) hogylétünkről érdeklődő kérdésére egyre őszintébben mondhassuk, hogy nagyon jól.
A Network a Centrál Színházban már az első jelenet előtt elkezdődik. A helyünket elfoglalva ugyanis egy hatalmas kivetítő és az azon hangosan ketyegő óra fogad minket. A UBA stúdiójában vagyunk, ahová hamarosan belép majd Howard Beale (Alföldi Róbert). Az a híradós, aki bár két évtizedig szolgálta hűen az amerikai nézőket, rossz tetszési indexe miatt hamarosan leveszik a képernyőről. Beale azonban elkeseredettségében váratlan bejelentést tesz: közli, hogy a következő nap élő adásban fogja agyonlőni magát. A csatorna számai pedig hirtelen az egekbe ugranak, Max Schumacher (László Zsolt) hírigazgató lába alól pedig eközben végleg kezd kicsúszni a talaj, hiszen a pszichopátiától sem elrettenő Diana Christensen (Martinovics Dorina) a szórakoztató részleg alá akarja besorolni a hírműsorokat.
Puskás Tamás rendezésében nincsenek előzmények, nincs kontextualizálás. Rögtön az események közepébe vágunk, és kicsit több mint másfél óra alatt végig is szaladunk Howard történetén. Ahogy korábban mondtam, mai szemmel nézve Sidney Lumet filmje már helyenként kopottnak hat, így elkerülhetetlen volt az aktualizálás. Ez a nagyon apró gesztusoktól egészen az egész művet meghatározó döntésekig jelen van. Előbbire példa a cím, mely megegyezik a film angol megnevezésével, pedig magyar forgalmazásban Hálózatként emlegették az 1976-os klasszikust. Ez a szó azonban ma már aligha van a köztudatban, a tévés szakzsargon pedig egyébként is előszeretettel vesz át angol kifejezéseket, kontentet és realityt, így teljesen érthető a döntés.
Ahogy jól működik az is, hogy Pallós Nelli díszlete és jelmezei inkább a mai kor kívánalmainak felelnek meg. Ez egyébként érdekes, hiszen a történelmi kontextus a Watergate-botránnyal, az olajár emelkedésével egyértelműen elhelyez minket a ‘70-es években, az időbeli zavar mégsem okoz disszonanciát a nézőben. Ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy olyan sok minden – legalábbis a média tekintetében – nem változott. A díszlet más funkcióval is bír, hiszen a darab történéseit folyamatosan látjuk a képernyőkön is, így már az is egy sokatmondó döntés, hogy mit nézünk, hová fókuszálunk. A szereplők pedig alkalmanként konkrétan a közönség felé intéznek kérdéseket, a darab vége felé egyre hangosabban hallatszik a szállóigévé vált “dühös vagyok és ezt nem tűröm tovább”.
A Network-öt (a színpadi és a filmes változatot egyaránt) érheti az a vád, hogy mélynek szánt, ám valójában mindenki által ismert közhelyeket sorol. Ez azonban csak részben van így, a műnek valóban megvan ez a rétege, ám bizonyos dialógusok nemhogy nem öregedtek az elmúlt ötven évben, hanem mintha még érvényesebbé váltak volna. Ilyen például, mikor Diana szenvedélyes monológban közli Maxszel, hogy semmi joga nincs kioktatni őt a minőségi újságírásról, mikor a híradó sem szól másról, mint hogy ki kit ölt meg, milyen késeléses támadás történt, ki gyilkolt féltékenységből és volt-e autóbaleset.
A szenzációhajhászás közepette pedig jut egy teljes perc komoly kül- és belpolitikai hírekre: „Maga ugyanúgy az utcáról szedi össze a témáit, mint én” – összegez Diana, ennél pontosabban látlelet pedig nem igazán képzelhető el korunk populáris médiájáról. Jól látszik, hogy a dialógusok is erőteljes modernizáláson estek át, ebben a jelenetben például az is elhangzik a filmben, hogy „ha már ezt csinálja, csinálja jól”, ez az előadásban „ha már kurválkodik, csinálja rendesen”-ként szerepel.
De aktualizálás szempontjából talán a legerősebb, ahogy Howard önálló show-jának külleme megváltozott. Míg a filmben Jézussal és a gótikus rózsaablakokkal egyértelműen a próféta létre erősítettek rá, addig a Centrál Színházban ez már inkább hasonlít egy nagyon harsány motivációs előadásra valamelyik sportcsarnokból.
Profizmusban, alakítások tekintetében a létező legmagasabb színvonallal van dolgunk. Alföldi Róbert játékában van egy olyan faktor, amire nagyon nehéz egzakt megfogalmazást találni. A néző azt érzi, hogy számára különös tétje van ennek az előadásnak. Mintha maga is pontosan látná a média destruktív hatását, érezné a valódi kultúra folyamatosan szűkülő terét. Talán ez a fajta azonosulás teszi különösen emlékezetessé a kifogástalan színészi játékot. Ebben kitűnő partnere az ezúttal visszafogottabb, ám mégis erős jelenléttel bíró László Zsolt, aki főként az előadás személyes drámájáért felel. Martinovics Dorina pedig (szintén talán a kor elvárásainak megfelelően) feljebb tekerte Diana pszichopátiáját és szexualitását, és elképesztő lendülettel szántja végig a színpadot. Rajtuk kívül kisebb szerepekben Pálfi Kata vagy Fehér Tibor is kiváló, de összességében is elmondható, hogy színházszakmailag nemigen lehet fogást találni Puskás rendezésében.
„Howard Beale volt az első tévés, akit a rossz nézettségi mutatók miatt gyilkoltak meg” – hangzik el az előadás végén. Azonban talán nem a share és a rating végzett Beale-lel, hanem a rendszer. A rendszer, amit mi magunk tartunk fent. És csak mi tudunk változtatni rajta.
Kiemelt kép: centralszinhaz.hu
