Ashgar Farhadi legújabb filmje, A hős a rendezőtől már korábban is látott tematikákat boncolgatja tovább. Enyhén spoileres kritika.
Az ún. nem-műfajfilmek kritizálásánál és ajánlásánál mindig eszembe jut egy történet, ami egy barátommal esett meg pár évvel ezelőtt. Látott egy plakátot, mely felkeltette az érdeklődését. Felhívott engem, tanácsot kérve, elmenjen-e megnézni a filmet. Azt mondtam, persze, én élveztem, és reméltem, hogy ő is fogja. Majd az élmény után találkoztunk, és nem épp a legjobb indulattal magyarázta nekem, hogy nem sok mindent értett meg, sokszor untatta a film, más szóval nem éppen erre számított. Ezért most előre leszögezem, hogy bár mondanivalója világos, és ha úgy tetszik, „fogyasztható”, nem véletlenül került jelen film, A hős a művészmozik műsorlistájára a plázamozik kínálatával szemben.
Asghar Farhadi az utóbbi évtizedekben az egyik legbefolyásosabb iráni rendezővé nőtte ki magát. Szinte minden évben jelentkezik egy elismert, társadalomkritikus alkotással, meg lehet említeni a Nader és Simin – egy elválás története, vagy Az ügyfél című filmeket (mindkettő elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmért járó Oscar-díjat) vagy ott a nemzetközi gárdával dolgozó Mindenki tudja is. Ez az alkotása is szervesen tudott csatlakozni a Farhadi-életműbe. De hogy mégis miért nem esett bele a rendező abba a hibába, amit oly sokat elkövetnek egy-egy motívumrendszer újraértelmezésével? Erre rögtön kitérünk.
A történet szerint Rahim ideiglenesen szabadul a börtönből, ekkor teljesen véletlenül hozzákerül egy táskányi aranypénz. Találkozik szeretőjével, aki arra sarkallja, hogy juttassa vissza a zsákmányt a tulajdonosához. Ez azért válik kulcskérdéssé, mert adóssága miatt ül börtönben. Majd sok hercehurca után visszakerül a táska, az apából és bűnözőből (vagy egyszerű áldozatból?) pedig szempillantás alatt hős lesz az emberek szemében.
Sok érdekes és értékes dologra figyelhetünk fel a műben. Azok az iráni filmek, melyek nagy médiavisszhangot képesek kiváltani, egy tartalmi tengelyen helyezkednek el, javarészt szociális és társadalmi kérdésekkel foglalkoznak (gondolhatunk itt akár A fekete ház vagy a A cseresznye íze című alkotásokra).
Az iráni nyomorral teletűzdelt képek, vagy épp a kultúra nagyságának szobrot emelő jelenetek pedig társadalmi önvizsgálatra késztetnek. Az igazság, a becsület, a tisztelet, a szegénység és a gazdagság a kulcsszavaink, melyek rendszeresen visszatérnek az ilyesfajta művekben; ebben a filmben egy következő, új szituációt kapunk, de az élénkítő summázat itt sem hiányozhat.
Nem meglepő, hisz ez egyfajta tiszteletadás a ‘70-es évek iráni újhulláma felé (Abbas Kiarostami és Forough Farrokhzad említendő meg név szerint). A kocsizós jelenetek már-már az iráni film védjegyévé váltak, s ez mostani mozinkhoz is igazán sokat hozzátesz. A szűk szekundok és premierplánok visszaadják egyes helyzetek nyomott, klausztrofób hangulatát, a film erősen szorongásra építő tripje a nyakunkon érezhető, mint például amikor a főhős és felesége találkozni igyekeznek a másik családdal.
A főszereplő (vagy egyszerűen csak a hős) karakterének útja a kálvária szóval érzékeltethető talán a legpontosabban. Miközben végigmegyünk ezen az ösvényen, nem lesz unalmas a film, a cselekmény halad, a fordulatok kiszámíthatatlanok, bár igaz, hogy a mozi több empátiát és beleélést kíván meg tőlünk – talán itt válik hangsúlyosabbá a művészi hatás. Empatikusnak kell lennünk, és ez nem lesz nehéz, hiszen azokból a hétköznapi helyzetekből teremt drámát a rendező, amik túlmutatnak magukon, és ez a dramaturgia elsőrangú érdeme.
A filmben több mellékszál is van, talán ezek a főbb hiányosságai az alkotásnak. A szerelmi szálról viszonylag sokat tudunk meg, viszont érdemben nem ad hozzá a filmhez, és ez néhol zavaró. Érthető, miért szerepeltetik a család helyett a leendő feleséget, viszont ez inkább eltörpül a film vége felé. A családos jelenetek viszont sokkal jobbak, mint például amikor a jótékonysági egyesület vezetője fel akarja venni az ő dadogó gyermekét, hogy megőrizze jó hírnevét. A különböző hierarchiák egy szintre emelésével nem támad senkit a film, inkább kétségbeesetten ábrázolja azt, hogy valójában tényleg nincsenek hősök, mert vannak olyan problémák, amiket nem lehet megoldani.
Felkapja a hőst egy jótékonysági szervezet, csakhogy Rahim hazudott az aranypénzekkel kapcsolatban, mivel a táskatulajdonos felszívódik, nem lehet elérni. Ekkor gyanúba keverednek, hogy valószínűleg csaltak, rögtön álhírek jelennek meg. Elindulnak felkutatni a tulajdonost, de sehol sem találják. Majd egy újabb kis hazugságba burkolóznak, ami már végzetes lesz. Mohsen Tanabandeh végig jól hozza a szkeptikus Bahramot, Amir Jadidi előadásában azonban Rahim figurája helyenként túljátszott és erőltetett.
Sokszor felmerül a kérdés, hogy valóban sorsunk alakítói vagyunk-e, vagy egyszerűen alkalmazkodók, akik teszik a dolgukat, és felvilágosult egyénként, ha úgy tetszik, hősként hozunk döntéseket. A film üzenete, hogy nincsenek valódi gonoszok vagy hősök, emberek vannak mindenütt, és talán a legnagyobb rossz mögött is ott lapul valami jó, minden szituáció pusztán megítélés kérdése.
Pontosan ezzel játszott a film, ez pedig el is vitte a hátán. Ezért Farhadi mozija önmagában jeles alkotás, olyan összefüggésekbe képes belevonni a nézőt, melyek valóban megrengetik, elgondolkodtatják, és talán ez a merész és valódi film helyes értelmezése.
