Monica Vitti volt az olasz film nagymestere, Michelangelo Antonioni múzsája, Olaszország első számú komikája és alighanem a Föld legragyogóbb teremtése, aki egyetlen pillantásával is elérte, hogy egy filmet örökre megjegyezzünk…
Február elején érkezett a hír: hosszú betegség után, 90 éves korában elhunyt az olasz és az egyetemes filmművészet legendája, Monica Vitti. Talán, sőt egészen biztosan nem vagyok egyedül azzal, amit e hírt olvasva éreztem: képtelen voltam felfogni. Mert Monica Vitti onnantól fogva, hogy először megjelent a vásznon, halhatatlan volt. Én személy szerint afféle földöntúli lénynek tartottam őt, s akárhányszor és akármiben láttam, mindig megbabonázva, elvarázsolva éreztem magam.
Ezt érezhette Michelangelo Antonioni is, amikor egy színházi előadáson felfigyelt az akkor 25 éves lányra, s azt mondta neki: hagyja hátra a színpadot, és játsszon a filmjeiben. Így kezdődött el kettejük egy évtizeden át tartó szakmai és magánéleti kapcsolata – és az olasz film máig ható, legfontosabb időszaka. Első közös munkájuk A kaland (L’avventura, 1960) című film volt, amely az 1960-as Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a zsűri különdíját és világszerte ismertté tette a ragyogó tehetségű és szépségű Monica Vittit.
Szeretnék elidőzni kicsit A kalandnál, ez a film ugyanis – akárcsak Antonioni és Vitti további közös alkotásai: Az éjszaka (La notte, 1960), a Napfogyatkozás (L’eclisse, 1962) és a Vörös sivatag (Il deserto rosso, 1964) – valóban új fejezetet nyitott a filmtörténetben. A modern világban uralkodó erkölcsi zűrzavart ragadta meg, kifejezetten új „hangon”: expresszív színészi játékkal, a környezetre, a természetre fókuszáló képi világgal és az intellektuális perspektíva használatával, vagyis azzal a merész fogással, hogy emlékeztette a nézőt nézői mivoltára és mindenek felett analizálásra késztette.
A kalandot nézve tehát nemcsak azon gondolkozunk erősen, mi lesz a végkifejlet – pontosabban fogalmazva, hogy megkerül-e a Monica Vitti alakította Anna –, hanem azon is, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. És az, hogy ezen morfondírozunk, nem kizárólag Antonioni zsenialitásának köszönhető! Hanem annak is, és annak a leginkább, hogy Monica Vitti zavarba ejtően hitelesen keltette életre a szorongó, a világban kívülállóként mozgó, megfejthetetlen, sokszor a neurózis határán álló nőalakokat. Ilyen volt A kaland Annája, Az éjszaka Valentinája, a Napfogyatkozás Vittoriája és a Vörös sivatag Giulianája, s akármelyiküket is figyeljük, azt tapasztalhatjuk magunkon, hogy bár ténylegesen megfigyelő pozícióban érezzük magunkat, hirtelen mégsem, mi sem találjuk a helyünket és a biztonságot, a bizonyosságot a világban.
Nos, erre volt képes Monica Vitti: egy-egy zavart tekintetével, mozdulatával, elcsukló hangjával felébresztette a nézőben az elaltatott szorongásokat, s rámutatott, hogy mennyire, de mennyire törékeny minden.
Aztán a hatvanas évek végétől játszott olyan vígjátékokban és kalandfilmekben is, mint a Modesty Blaise (1966), Az erényöv (La Cintura di castita, 1968), vagy az Éjfélkor indul útjára a gyönyör (A mezzanotte va la ronda del piacere, 1975), ezzel pedig bizonyította, milyen igaza volt Antonioninak annak idején, mikor kijelentette, hogy Monica Vittire drámai és vígjátéki szerepet egyaránt lehet osztani.
Itt most muszáj kiemelnem Luis Buñuel A szabadság fantomja (Le fantôme de la liberté, 1974) című szatirikus, szürrealista vígjátékát, amelyet nézve egyszerre szórakozunk és érezzük rettenetesen kínosan magunkat, s amelyet először látva az Antonioni-rajongók a leginkább azzal lehettek elfoglalva, én legalábbis azzal voltam, hogy nem győztem magamban ismételgetni: Monica Vittinek ezer arca van és mindegyik csodálatos!
Igen, a csodálatos a legjobb szó arra, hogy leírjam, milyennek láttam és fogom látni örökké az olasz film és a mozi királynőjét, Monica Vittit. S még annyit hozzátennék, mindannyiunk nevében: mindent köszönök.
Kiemelt kép: TMDb.com
