Joel Coen első ízben rendezett testvére nélkül, a Macbeth tragédiája azonban nem váltja be a reményeinket.
A shakespeare-i életmű mindmáig tartó népszerűségének kulcsfontosságú eleme az aktualitás. A karakterek közti viszonyok és konfliktusrendszerek örök érvényű emberi problémákat ábrázolnak, amelyek tértől és időtől függetlenül képesek megőrizni időszerűségüket. Akkor mégis hogyan lehetne úgy adaptálni egy Shakespeare-darabot, hogy annak üzenete teljes mértékben elveszítse a érvényességét, és részleteiben is csak az eredeti mű felszínét kapargassa? Joel Coen bemutatja a Macbeth tragédiája című filmmel.
A világhírű Coen testvérek (Fargo, A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék) idősebbik tagja ezúttal önálló projektbe kezdett, hogy végre kilépjen öccse árnyékából. Az egyik legvéresebb Shakespeare-darab adaptálása mindenképp merész kísérlet a rendező részéről, a Macbeth tragédiája azonban összességében mégiscsak egy vérszegény próbálkozás marad. A cselekmény közismert: három boszorkány (Kathryn Hunter) találkozik a hadvezér Macbeth-tel (Denzel Washington), és megjósolják, hogy ő lesz Skócia új királya. A főhős hatalomvágya és felesége (Frances McDormand) bíztatása következtében meggyilkolja Duncan királyt (Brendan Gleeson), ezzel beteljesítve a jóslatot. A trónfosztás után Macbethet hatalmába keríti a bűntudat és a kétségbeesés, majd koronája védelmében kegyetlen mészárlásba kezd. Uralkodása alatt megöleti legjobb barátját, Banquot (Bertie Carvel), és mindenki mást, aki az útjába áll. Egykori szövetségesei végül fellázadnak a trónbitorló ellen, visszajuttatva koronát annak jogos várományosához, Malcolm herceghez (Harry Melling).
Joel Coen szinte semmit nem változtat az eredeti cselekményen, a dráma ennek ellenére mégis működésképtelen. Ennek nincs köze ahhoz, hogy a színészek legalább harminc évvel idősebbek, mint az általuk megformált karakterek, és az sem gond, hogy egy a tizenegyedik században uralkodó skót királyt egy afroamerikai színész formál meg. A probléma gyökere abból fakad, amikor a rendező a stílus alá rendeli a narratívát. Coen egy fekete-fehér, 4:3-as képarányú világot teremt, amely külsőségeiben igencsak a 2019-es A világítótorony (Robert Eggers munkája) vizuális koncepciójára hajaz (nem véletlen, ugyanis mindkét film az A24 stúdió forgalmazásában készült). A kettő közti különbség abban rejlik, hogy míg utóbbi rendhagyó és tűpontosan megtervezett operatőri munka által teremt tökéletes környezetet, amelyben kiteljesedhet a narratíva, addig a Macbeth tragédiája a fordítva működik. Minden lényeges dramaturgiai elemet feláldoz a stílus oltárán. Bruno Delbonnel snittjei a német expresszionizmus jellegzetességeiből ihletődnek, és bár némely jelenet kifejezetten látványosra sikerül, a sajátos technika alkalmazásának alapvető szerepe nem kap létjogosultságot. A kontrasztos fény-árnyék hatások, átlós hegyesszög-formák és diszharmónikus kompozíciók a karakterek belső világának érzékeltetése helyett öncélú figyelemeltereléssé degradálódnak: ezek a dráma komplexitásának illúziói.
Coen felszínes komolykodása a magaskultúrára való törekvés ígéretében megbukik, aláásva a darab megkérdőjelezhetetlen jelentőségét. Filmjében a shakespeare-i pompa ingerültséggé, a költőiség egyszerű díszletelemmé redukálódik. A rideg esztétikájú dekoráció a nyelvre való összpontosítás célját tűzi ki magának. A rendező normalizálni kívánja a shakespeare-i retorikát, a párbeszédekbe tömörített költői nyelv azonban nemcsak a befogadót idegeníti el, de láthatóan az Oscar-díjas színészek sem tudnak vele mit kezdeni. Mintha Joel Coen nem tudta volna eldönteni, hogy színházi darabot vagy filmet szeretne rendezni, ezért inkább véletlenszerűen összemosta mindkét művészeti ág jellegzetességeit. A teátrálisan centralizált főszereplők egyhangú hanglejtése érzelemmentes dermedtséggel mellőz minden típusú drámai impulzivitást, érthetetlen morgásokkal tompított elidegenítő nyelvezetük pedig végképp nem szolgálja a narratíva kibontakozását.
A történetvezetés abból indul ki, hogy a befogadó már tüzetesen ismeri az alapművet, ezért a rendező hasonlóképpen is bánik vele. Coen ezen téren végletes hibákat ejt, ugyanis annyira közismertként kezeli a Macbeth cselekményét, hogy a dráma leghangsúlyosabb pontjait sem tartja fontosnak ábrázolni. A főszereplő fékezhetetlen hatalomvágyának valós motivációi, valamint az általa okozott pusztítás lélektani következményei csak sekélyesen és jelzésszerűen kerülnek bemutatásra, ezért Macbeth tulajdonképpeni tragédiája is csak a felszínen valósul meg. Denzel Washington alakításában nem egy vérszomjas trónbitorlót, inkább egy kimerült és érdektelen katonát láthatunk, aki maga sincs tisztában a saját céljaival. Lady Macbeth gátlástalan és tekintélyt parancsoló természete is erőtlen próbálkozásként hat, végső elmezavara pedig határozottan kellemetlen eleme a filmnek. McDormand alakításáért nem a színésznő, hanem a történetvezetés vonható felelősségre.
A mindössze 105 percesre tömörített dráma nem szándékozik ismertetni a főszereplők mentális állapotváltozásainak folyamatait, ennek értelmében Lady Macbeth pszichés zavaráról is egyik percről a másikra értesülünk, és ekkor is két mellékszereplő párbeszédéből szerzünk róla tudomást. Coen nem pazarolja az időnket az információk kontextusba helyezésével és a konfliktushelyzetek logikus felépítésével. Amit kifelejt a hiteltelen dialógusokból, azt majd az üres folyosón sétáló, emberi szoborként instruált karakterek úgyis elmondják, miközben magukban beszélnek. Ezek ellenére a mindhárom boszorkány szerepében feltűnő Kathryn Hunter fergeteges alakítást nyújt. A színésznő játéka és a karakter ötletgazdag újragondolása, valamint vizuális megjelenítése is példa nélküli misztikusságot kölcsönöz a narratíva egyes szegmenseinek.
Összességében azonban a kevés pozitívum képtelen összetartani vagy megmenteni a filmet. A giccses filmtrükkök által erőltetett szimbolizmus – mint például Macbeth lefejezésének lassított jelenete – sokkal inkább válik kínosan komikussá, mintsem hogy drámai töltettel élénkítse az élettelen világot. A Macbeth tragédiája minden aspektusában érződik a komolyságra való törekvés makacs lenyomata, amely nem engedi érvényesülni a történet hangsúlyos egységeinek kiemelését, és elhomályosítja a dráma aktualitását. Joel Coen elismerésre vágyott, és különleges filmet szeretett volna alkotni. Első önálló rendezése mindenképp vakmerő kísérletnek bizonyult, ám ahogy ez a valóságban bármikor megtörténhet, a kísérlet nem mindig sikerül.
Minek nincs orvossága: kár azon aggódni. Ami megtörtént: megtörtént! (Lady Macbeth)
