Szinte hihetetlen, de húsz esztendeje mutatták be az első Harry Potter-filmet, a Bölcsek kövét. Ennek apropóján az f21 több szerzője egy közös, igen személyes és reményeink szerint izgalmas cikkben emlékezik a hatalmas kultusznak örvendő filmsorozatra.
Pintér Laura
Az írott szó barátai kedvelik a metaforákat. Néha valóban könnyebb képekben kifejezni a megragadhatatlant – azt, ami bennünk van. Így egyeseknek a gyermekkor a fogócskával egyenlő, másoknak a nagymama kókuszkockájával, megint másoknak a homokozással, ami végén több homok végzi a gyomorban, mint a felépített váron. Ezek az azonosítások rám szintén igazak; de ha őszinte szeretnék lenni, mást is kell mondanom. Nekem a gyermekkor egy soha meg nem érkező levél utáni vágyakozás minden születésnapomon. Az első könyv, aminek a befejeztével úgy éreztem, nincs értelme felkelni a fotelből, mert ami kint vár, úgysem érhet fel azokkal a kalandokkal, amiket a szobám homályában éltem át. De egy őrült, plüssbaglyokkal és varázspálcákkal teli születésnap is a gyerekkorom, amit a még őrültebb legjobb barátom szervezett.
A végtelenségig sorolhatnám. Mégsem az a csodálatos ebben a könyv- és filmsorozatban (minek különválasztani? Hiszen adott egy történet, amit valahogy el kellett mondani – számít, milyen formában?), hogy több millió kisiskolás fiatalságát tette a szó szoros értelmében varázslatossá; hanem hogy képes túlnőni saját magán, és mintegy folyamatosan szintet lépve, időről időre újat mondani. A Harry Potter egy, az olvasóval vagy a filmnézővel együtt táguló zokni. Ahogy egyre idősebbé válik a rajongó, úgy tárja fel a Roxfort és környezete egyre mélyebb és mélyebb rétegeit. 10 éve az volt a legnagyobb problémám, hogy minél kócosabb hajat varázsoljak magamnak, mert hasonlítani akartam egy bizonyos könyvmolyra. Öt éve az, hogy olyan emberek haláláról olvasva sírjak, akikkel soha nem találkoztam (azt nem mondom, hogy nem léteznek, mert: „Hát persze, hogy mindez a fejedben történik, (…) de attól még miért ne lehetne valóságos?”). És most, egyetemistaként? Nos, ma azon morfondírozok, hogy jelennek meg egy fantasysorozatban az antik mitológiai rájátszások vagy a rasszizmus.
Nekem ez a Harry Potter: gyermekkor, kamaszkor, felnőttkor. A kedvenc pár zoknim, ami a lábammal együtt nő.
Szabó Réka
Én körülbelül együtt nőttem fel a Harry Potter-sorozattal. Anyukám akkor kezdett bele az első részbe, mikor kisbaba voltam, és a rajongását átragasztotta rám és a húgomra: felolvasta nekünk az egész sorozatot esti meseként. Az utolsó három részt már moziban is megnézhettük (addigra már elég idősek lettünk a filmekhez); emlékszem, ahogy a közönség nem bírt felállni a székből a két hetedik rész végén.
Ami engem a leginkább megfog a Harry Potter-sorozatban, az maga a történet. A mai napig nem értem, hogy lehet ennyi fantázia egy felnőtt elmében. Rowling úgy kreált egy komplex világot, hogy abban annyira nem találunk hibát, olyannyira stabilnak érezzük, hogy a tizenegy éves gyerekek minden figyelmeztetés ellenére várják a levelet a Roxfortból (nyilván én is reménykedtem benne). Az egyes regények történetei is mindig újak, fordulatosak, és úgy komorulnak el, ahogy a metanarratíva ráereszkedik a fiatalság látszólagos gondtalanságára. Minden tekintetben lehengerlő. Elképzelni sem tudom, hogy élhet valaki a Harry Potter ismerete nélkül.
De számomra nemcsak a könyv, hanem annak megírásának a története is kulcsfontosságú. Ha valami nem sikerül először, se másodszor, se sokadszor, apukám mindig emlékeztet rá, hogy Rowling kéziratát is sorra utasították el a kiadók, mielőtt az egyikük esélyt adott neki. Ha valamit szívvel-lélekkel csinálsz, ráadásul jól, akkor nem szabad feladni a próbálkozást.
Sárkány Dorottya
Talán kisiskolásként találkoztam először a varázslóvilág karaktereivel, hiszen elég sokat sugározták a filmeket a televízióban, de végignézni az összeset csak végzősként sikerült.
Mindig is az az ember voltam, aki a könyvet hamarabb elolvassa, mint megnézi az adaptációt, így a Harry Potterrel sem volt ez másként. 2019 karácsonyán olvastam el az első könyvet, majd nyáron (az utolsó kötet kivételével) a többit. Egy évvel később, érettségi után első dolgom volt kikölcsönözni s elolvasni a Halál ereklyéit; imádtam minden egyes oldalát. Megdöbbentő és szomorú élmény volt, ugyanakkor diadalmas és boldog is. Az első könyv olvasásakor viszont nagy erőfeszítéseket kellett tennem, hiszen egyáltalán nem tudtam megjegyezni Neville Longbottom nevét… Idővel nem tudtam rájönni, hogy ez miért nem sikerült (így utólag se kövezzetek meg érte, légyszi).
A koronavírus idején, amikor végzősként otthoni iskoláztatásra kényszerültünk, persze, hogy nem a tanulás körül járt az eszem, inkább olvastam Harry Pottert, s merültem el abban a világban. Ezek a kötetek nemcsak szórakozást nyújtottak akkor, s tudom, hogy még párszor újra is fogom olvasni őket, hanem egy olyan világot is megteremtettek (az akkor már nagykorú gyereknek), amit senki nem tud elképzelni, aki nem ássa bele magát a varázslóvilágba.
Néha még a vasárnapi ebéd közben is elhangzik egy-egy Capitulatus!, s a kanállal imitáljuk nemlétező pálcáinkat, vagy csak ceruzákkal lebegtetjük (lebegtetnénk, ha nem lennénk muglik…) a különböző tárgyakat, de már arra is volt példa, hogy vásárlás közben a bevásárlókocsival egy polc felé hajtottunk, mintha az a kilenc és háromnegyedik vágány felé vezető átjáró lenne… De még sosem volt olyan, hogy át is jussunk, ami elég lehangoló tény.
Hiszek abban, hogy ezek a történetek s a megjelenített karakterek olyan pluszt adnak hozzá az olvasó/néző jelleméhez, amit elraktározunk s magunkkal vihetünk bárhová. Számomra Remus Lupin az a karakter, aki a legközelebb áll hozzám, hiszen az egyszerűsége és az a jóság, amivel a diákjait oktatja, vagy csak a közelében lévő embereket fogadja, mindig megnyerő volt számomra. De persze még egy teljes listám van a varázsvilág megnyerő karaktereiről, s oldalakon át tudnám fejtegetni, hogy kit miért kedvelek, de azt hiszem, elég, ha annyit írok, hogy mindenki megtalálja a magához leginkább hasonlító szereplőt.
Tomcsányi Sári
Legelső irodalmi szárnypróbálgatásaim között fontos helyet tölt be egy pályázatra írt mű, amelyben a feladathoz igazodva a kedvenc könyvembe csöppenhettem bele, és átélhettem, – ha csak a képzelet adta keretek között is – a roxforti élet minden vágyott pillanatát, a nagybetűs Levél megkapásától a 9 és ¾-ik vágány használatáig. Persze önellentmondás és szinte sértő a képzelettel kapcsolatos diskurzusban korlátokat emlegetni, mikor a roxforti kastély és az egész köré szerveződő varázslóvilág annyi és annyiféle embernek adott, Harryhez hasonlóan, valódi menedéket. Számomra az ehhez vezető (Abszol-)út egy kevésbé varázslatos bokaszalag-szakadással vette kezdetét, mikor kétségbeesésemben anyukám a kezembe nyomta A bölcsek kövét. Ha örökké fiatal nem is lettem tőle, de okosabb biztos: már tudom, hogy a nehéz helyzeteket csak így lehet megoldani. Azóta van időnyerőm, pálcám és öltöztem Hermionénak Halloweenkor. Ezek kapcsán az a hihetetlen, hogy mindig mindenki tudta, hogy miről beszélek, vagy kinek öltöztem, ami nem a (nyilvánvalóan) szuper jelmeznek, hanem a semmihez sem hasonlítható, közös, generációkon átívelő valóságismeretnek köszönhető. A milyen házban lennél; szerinted rossz ember volt-e Perselus Piton, vagy igazságtalan Dumbledore-kérdések megválaszolásából komoly jellemvonásokra lehet következtetni, akárcsak azokból, hogy milyen pálcád lenne, vagy mi lenne a patrónusod.
Ha egy év úgy kezdődik, hogy újra együtt láthatjuk az egyik, ha nem a legikonikusabb triumvirátust, valamint a mindenkori filmvilág hasonlóan fantasztikus szereplőgárdájával nosztalgiázhatunk, azt hiszem, ezzel szemben szerencsehozás címszó alatt bármiféle Felix felicis még annyira se rúghatna labdába, mint Ron Fleurnél, vagy Neville nélkül az egész hetedik rész bármelyik szereplője. Az említett korai zsengémben azt írtam, hogyha írnék egy könyvet, Harrynek, Hermionénak és Ronnak ajánlanám. Hát ennyire nem tudok elképzelni egy Harry Potter nélküli világot – és nem is akarok.
Kiemelt kép: TMDb.com
