2021. december 5-én nyílik Moharos Lili első önálló kiállítása Utak egymás felé címmel Budapesten, a Massolit Books & Café kiállítóterében. A következőkben a kiállítást megnyitó Kovács László művészettörténész értekezése olvasható Moharos Lili művészetéről.
Szerző: Kovács László
Moharos Lili egy – a szó klasszikus értelmében vett – tehetség, aki fiatal kora (18) ellenére már most, pályája elején kialakított egy olyan védjegyszerű kifejezéskészletet, melynek birtokában teljes értékű, autonóm művek alkotójaként állhat előttünk. Kibontakozása mégis csendes, sallangtól mentes. Az alkotás számára nem az önmegvalósítás, a minden áron való érvényesülés terepe, ehelyett a megismerés sajátos formájaként tételeződik, felfedezések és belefeledkezések katalizátoraként működik, végső soron életforma.
Műveit szemlélve, első közelítésre azok merengő, fantáziát mozgósító intenzitása ragadja meg a befogadót. A kimondott és ki nem mondott, homályban hagyott részletek, illetve e kettősség és a képegész vitalitást adó feszültsége erősen uralja a percepciót. Ez távolról akár, az egyébként az alkotó részéről inspirációs forrásként vállalt Schiele rajzainak hasonlóan vibráló hangoltságára és működésmódjára is emlékeztethet. De a bécsi expresszionizmus nagy alakján túl a szisztematikus motívumkeresést, a rajzos igényességet és a kompozíciók feszes sűrítettségét figyelembe véve, földrajzilag és művészettörténetileg is közelebbi párhuzamnál maradva, akár Vajda Lajos rajz-alapú munkái, vagy más, szintén a szentendrei körhöz tartozó művészek, így például Szántó Piroska alkotásai is a stiláris párhuzamok sorába vehetők.
Ami pedig a fő motívumot, az alapvető tematikáját illeti, érdeklődésének homlokterében jól érzékelhetően az ember és az emberi jelenlét alapvető kérdései állnak. Jelenvalóság és hiány egymást tételező és váltó mozgása, és ennek dramatizálása, ha úgy vesszük, mindig is a vizuális művészetek egyik legősibb éltető komponensének számított. Érdekes megfigyelni, hogy még enteriőrképein is, a maga közvetettségében szintén az emberi jelenlét intimitásának nyomait igyekszik rögzíteni.
Eddigi talán legkiérleltebb munkái laza sorozatot képezve, egy nagyobb összefüggésben, mégpedig a nagyváros szintjén, ugyancsak hasonló kérdések mentén szerveződnek. Privát metropoliszának lakói egyszerű, hétköznapi emberek, olyanok, akikkel mindennapi utazásai, sétái során futólag érintkezik. Járókelők, akiket egymás közvetlen közelébe sodor úti céljuk, életük rögzült ritmusa, mégis idegenek egymás számára. Maradéktalanul részesednek valami közösben, a pillanat egyszeri és megismételhetetlen közösségének kötelékében, mégis kiesnek egymás látóteréből, legfeljebb csak a tudatosulás perifériáján érzékelik a másikat.
A sorozat rajzain egymásra tekintő arcokon, ami azt illeti, óhatatlanul is felfedezhetjük azt a fajta blazírtságot, pszichés eltompultságot, melyet a századforduló nagy szociológusa, Georg Simmel egyik jelentős tanulmányában a nagyvárosi egyén legjellemzőbb vonásaként azonosított. Ugyanígy tükröződik bennük az a nagyfokú szabadság, egymástól való függetlenség, mely paradox módon éppen a nagyvárosi forgatagban, a testek egymást súroló közelségében nyilvánul meg a maga totalitásában. Mindezt a kollektív magányérzetet kétség kívül hitelesen hordozzák a sorozat darabjai, ám nem volna kielégítő, ha ezt belátva fel is függesztenénk a képek faggatását. Ez mindenképpen csak az értelmezés első rétegéhez tartozik.
Azt már egyből érezhetjük, hogy Moharos Lili nem a felszínt próbálja meg minél teljesebben, minél megtévesztőbb módon leképezni, ezért nem is egyszerűen veduta-szerű városképeket alkot, sokkal inkább nagyvárosi hétköznapok intuitív módon megtapasztalt esszenciáját, belső lényeg és dinamikáját igyekszik felszínre hozni, nemegyszer pedig egészen víziószerű formában kifejezésre juttatni. Teszi mindezt úgy, hogy figyelme teljes felületével az események sűrűjébe helyezkedik, és nagyfokú érzékenységgel fogadja be a körülötte zajló történéseket, melyek aztán a későbbiekben kiindulásként szolgálnak számára. Röviden akár úgy is fogalmazhatunk: a hétköznapok magasabb szintű, művészi átélésére törekszik.
Ez valamiképp a felgyorsult idő lelassítására, az illékony pillanat elmélyítésére, más megvilágításba helyezésére tett kísérletet is jelent egyben. Éppen ebben a visszafogott elidőzésben invitál bennünket is interakcióink újragondolására, imaginárius barangolásra: fellelni a városi térben szanaszét szóródó, ezáltal voltaképp bárhol megtalálható intimitást, a létezés mindennapokban megbúvó, törékeny és esendő szépségének sugárzását, mely az egészen apró dolgoknak, és az elsőre talán banálisnak tetsző helyzeteknek is éppen úgy immanens részét képezi.
Azzal, hogy a nagyváros mindenfelől áradó ingereiből és jelenségeiből egyes karaktereket és epizódokat kiemel, azokat egyben továbbgondolásra is alkalmassá teszi. Alkotásain, mint fentebb már érintettem, a képzelőerő – beleértve a befogadó képzelőerejét is – nagyfokú szabadságot élvez. A művek nem értékítéletet, és nem is kész válaszokat tolmácsolnak, sokkal inkább egyénileg is továbbformálható alapfelismeréseket közvetítenek. Rámutatnak többek között arra, hogy a jelenlétek nagyszámú ütközése eleve magában hordozza a kapcsolatteremtés és az egymáshoz való közeledés potenciálját. Illetve az, amit eddig rutinszerűen köztes, így szükségszerűen tartalmatlan időként gondoltunk el életünkben, az sem feltétlenül sekély átmenet elindulás és megérkezés között, nem tőlünk függetlenül zajlik, így annak nem is csupán passzív elszenvedői, hanem aktív alakítói, részesei vagyunk, végső soron az egyhangú szürkeség falát, nézőpontunk felülvizsgálatával és megfordításával is egyedül mi magunk repeszthetjük át.