Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Sós Timothy novelláját olvashatjátok.
Feloldozás
Negyedik napja vagyok ébren. Ahányszor alvásra hajtanám a fejem, Isten dörmögő medvehangja hasít a fülembe. Próbálja kiszakítani a dobhártyáimat. Kiabál, szitkozódik, szégyentelenül kritizálja tetteim erkölcsi mélypontjait. Ez a mindennapi félrelépéseim velejáró következménye. Az augusztus tizenötödikei szentmisét sikeresen lebonyolítva fellélegzem. Végre kimehetek a mosdóba, hogy megtisztuljak az előző nap mértéktelen lakmározásának bűnétől. Lelkiismeretfurdalásom csillapítását nem segíti sem a nyár végi kánikula, sem a gyomromban tomboló, félig megemésztett birkapörkölt. Nem eszem sokat, sosem szoktam. Valamiért mégis üldöz a bűntudat.
A mise végül is rendben lezajlik. Egy kivétellel. Figyelmetlenségemben megáldoztatok egy vénasszonyt, aki lassan két éve ígérgeti az egyházadó befizetését. Sőt, a lánya lakodalma óta a gyónást is folyamatosan kerüli. A többség szerint értelmetlen ilyen apróságokon rágódni. Én máshogy gondolom. Hibáztam. Bármennyire igyekszem ellátni a hivatásommal járó kötelezettségeimet, döntéseim rendre kudarccal végződnek. Ha pedig ez nem volna elég, továbbra sem tudom elhallgattatni a fejemben őrjöngő hangot. Diakónus korom óta élek így. Vagyis mindennapjaimat a Mindenható üvöltözése tölti ki. Pedig már két különböző egyházmegyében is próbálkozom a gyónással. Hiába. Először azt hittem, azért nem érzek megkönnyebbülést, mert a gyóntató atyám egy kivágott belsejű szentírásból kínálja a pálinkát. Felajánlani istenkáromlás, visszautasítani illetlenség. Elfogadom. A gyónás nyilvánvalóan hatástalan, biztosan ő a hibás, és a kárhozatra ítélt lelke akadályozza a bűnbocsánatomat. Zoli atya más. Ő mértéktartóan él, és rendes Bibliája van. Megérdemli az Úr szeretetét. Az én bűntudatomon viszont a nála való gyónás sem segít, hazafele pedig a szolgálati kocsim is lerobban az autópálya közepén. Három órán keresztül várok az autómentőkre, de legalább a rádió még működik. Kár, hogy az Úr hangja elnyomja az új slágerlista dobogós helyezettjeit. Pedig arra pont kíváncsi lennék.
Nem viccelek: szó szerint zaklat az Isten. Hogyha vacsora közben nem szégyellem megenni az utolsó töltött káposztát, azonnali hányingerrel áll bosszút rajtam. Amikor a reggeli merevedésemmel küszködve kimászom az ágyból pisilni, és ösztöneimből fakadóan elfantáziálok egy képzeletbeli nőről, őrjítő prosztatafájdalmat bocsát rám. Mi értelme ennek az elviselhetetlen bűntudatnak? Olyan ez, mint amikor az ember nem kapcsolja ki a tévét elalvás előtt, és folyamatosan felébred az éjjeli műsorok zajára. És ha véletlenül álmodni merészelnék? Ne adj’ isten, hogy tudattalan állapotomban bűnt kövessek el, mert az Úr belép az álomba, és diófa vesszővel veri el a seggem. Minden egyes alkalommal.
Azokat az átlagos férfiakat irigyelem, akik hagyományos családi életet élhetnek. Akik nem vállalnak felelősséget a tetteik után. Hullafáradtan jutnak haza a munkából. Kihűlt vacsora, kihűlt párkapcsolat. Számukra ismeretlen a magányos ivászattal eltöltött karácsony. Az ünnepek alkalmával is szerető közösségben élik meg az elkeseredettségüket. Azt hiszem, ezt jelenti a család. Mindig van kit hibáztassanak, ha meleg a sör, és hideg a leves. Házastársi életet élnek. Valószínűleg házasságon kívül. Biztos vagyok benne, hogy az ő prosztatájuk nem fáj vizelés közben, és nyugodt szívvel eszik meg az utolsó töltött káposztát.
Ez a megoldás. Úgy fogok élni, mint ezek az emberek. Az Úr azonban szemmel láthatóan nem díjazza elhatározásomat. Forró, nyári vihart zúdít a templom köré. Szigorú közbelépése elképzelhetetlen méreteket ölt. Mély, elítélő hangja mozgatja a villanydrótokat. A magasból döglött galambok hullanak, összetörve a cserepeket a parókia fölött. Az egyházmegyének nincs arra félretett kerete, hogy szükség esetén lecserélje a tetőt. Nem hagyhatom, hogy a bűntudatom szennye beáztassa a lakást.
A vihar csak fokozódik. Feloldozásra van szükségem, meg kell valósítanom a tervet. Átrohanok a templomba, kifosztom a perselyeket, majd az egyháztanács irodájába sietve kirámolom a kasszát. Megelőlegezem az új tetőzetet. Az égő gyertyákat szétdobálom. Mire kiérek, a galambzápor megszűnik, viszont Atyám sértő szavai még mindig a fejemben duruzsolnak. A templom kerítése előtt, a csatorna alá tömörülve ácsorog három reszkető ministránslány. A vihar szoríthatta őket sarokba. Odasietek, és felpofozom őket. De olyan erővel, hogy az egyik szinte lenyeli a nyelvét. A nemi erőszakot szándékosan kerülöm el: a társadalomnak tudnia kell, hogy nem minden pap pedofil. Az ártatlan gyermeki sírást észlelve a harangozó rohan elém. Megragadom a vállát és átölelem. Az asszony nem érti a szokatlan helyzetet. Közeledésem hatására látszólag megnyugszik, állát a vállamra helyezi. Úgy lefejelem, hogy kiköpi a műfogsorát.
Működik ez a spontán életmódváltás. Kezdek megbékélni a bűntudatommal. A fizikai erőnlétem is rohamosan javul. Társaságra vágyom. Az enyhülő vihar elől a kocsmába menekülök, ahol a híveim egy része fogad. Fiatalok és idősek egyaránt a fedett helyiségben húzódnak meg. Őket is a vihar ejthette fogságba. A nőket megbecstelenítem, a férfiakat szintén. Aki túlzottan ellenáll, azt addig rugdosom, amíg elmenekül. Elképesztő sikerélménnyel tölt el a tudat, hogy végre a közösség aktív tagjaként élhetek. A kiüresedett teremben berúgok, mint a szamár. Isten rágalmai összefüggéstelen recsegéssé tompulnak. Mintha nem forogna rendesen a nyelve. Kábult állapotomban felkeresem a ministráns kislányok otthonait. A sokkolt gyermekeket szüleik vigasztalják a botrányos incidenst követően. Egyiküket megszidják, amiért ocsmány hazugságokat állít a plébános úrról. Őt sajnálom a legjobban. A kertjükben elterülő diófáról sietve tépek le egy ágat, majd azzal verem meg. Előbb őt, majd a családját.
Hazaérek a parókiára, és korábban még nem tapasztalt fáradtság fog el. Meglehet, hogy a sivatagi hőmérséklet is hozzásegít. Nem számít. Lefekszem. A vihar elül, Isten hangja elcsendesedik, és a korábbi évek bűntudatának nyomát sem érzem. A lelkem tiszta, akár egy frissen keresztelt gyermeké. Egy átlagos férfi vagyok, aki nem vállal felelősséget a tettei után. Végre nyugodtan hajthatom le a fejem. Elalvás előtt még felhívom a megyei rádiót, és felsorolom a híveim összes gyónási titkát.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, később a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen szerezett diplomát filmrendezői szakirányon. Jelenleg forgatókönyv- és novellaírással foglalkozik, kisjátékfilmeket rendez, és filmtudományt tanul.
Kiemelt kép: José Parla (2006), szerkesztett, forrás: https://www.instagram.com/avant.arte/
