A 2016-ban debütált A régi város remek példa a generációs kézjegyek és a sablonmentesség összeférhetőségére. Rávilágít, hogy a korszellemben történő alkotás nem egyenlő a trendek sematikus kiszolgálásával, az újszerű és az időtálló nem feltétlen zárja ki egymást.
Az író-rendező Kenneth Lonergan különböző műfajok vegyítésével, különböző értelmezési lehetőségek mentén vezeti a nézőt egy velejéig realista és átérezhető történet kibontakozásához. A film erősen narratív, emberközpontú mivolta felkínál érzelmi és gondolati kapcsolódást szociográf olvasatokon át mélylélektani síkokig, megszólítva, akit csak tud.
Görbe tükröt mutat Amerikának és mindannak, ami felszínes fikciók által próbálja megteremteni az amerikai identitást. Feltűnnek a coming of age zsáner különböző elemei, rávilágítva a műfaj értékeire, amiket sorra áldoz fel az ipari trend. Teszi mindezt a történettel remek összhangban működő képi világgal és zenével, sajátos, legkevésbé sem sablonos atmoszférát teremtve.
A többsíkú történet alapja Manchester, az amerikai álommal szembeállított realitás, az amerikai álommal hitegetett kisember szimbolikus tere, ahol szembenéz önmagával. Lee (Casey Affleck) visszatér Manchesterbe, ahogy Leo Kessler tér vissza Trier Europájában, ahogyan a megváltók, úgy általában, visszatérnek.
De ki és mi van megváltva Manchesterben? Az esendő ember, aki jósága ellenére hibázik? A hétköznapi kisközösség, amit kivetett magából a fogyasztói társadalom delíriumos álomképe? Vagy mi magunk, akik megváltást várunk a mozitól, hogy feloldozásra leljünk a gondosan ránk szabott történetekben? Manchester lélektani tér, helye a felismerésnek, a feldolgozásnak, a felnövésnek; mellette – csak hogy utaljak az eredeti címre – „a tenger mellett” egy földhözragadt, árnyaltabb társadalmi ábrázolás terepe, ami mentes minden hazugságtól.
Lee gondnokként tengeti sivár hétköznapjait Bostonban, ahová önmaga elől menekült. Az egyszerű kisembert nem éri égi sugallat; Lee visszatér Manchesterbe, mert vissza kell térnie. Nem a földöntúli vagy az intuíciói késztetik indulásra, hanem testvérének halála, ami gyakorlati probléma szintjére redukálódik a maszkot hordó Lee életében; hiába látunk rajta esetenként valódi gyászt, ez elenyésző a visszaút tárgyilagos célja mellett.
A régi város történetének katalizátorai valódi problémák, nem elvont, pátoszos vagy moralizáló koncepciók; meg kell szervezni a temetést, gondoskodni a jövőről, adminisztrálni a tragédiát. A valószerű mozzanatok, a véletlennek megélt, tárgyi, gyakorlati együttállások épp úgy okozhatnak gyökeres változást, – talán valamiféle földhözragadt, csodától mentes megváltást – mint maguk a csodák. Akárhogy is, de Lee sodródik; és talán pont ez a sodródás az egyetlen stabil pont. A véletlen, a szükségszerű sodrása, vissza Manchesterbe, önmagunkhoz. Az idő telik, az élet halad; nincs tanulság, nincs feloldozás.
Amellett, hogy nyitó- és záróképként is az óceánt látjuk, nem csak a film keretében, de szórványosan is kifejezetten hangsúlyos az óceán, a sodrásnak, a végtelennek ez a megfogható ábrázolása. Amint Manchesterbe érünk, kitüntetett szerepet kap a környezet, kiemelve a többsíkú helyszín fontosságát. Gyönyörű totálfelvételeket kapunk a havas utcákról, a partról, a lakóházakról, a manchesteri életről; a cselekmény pedig szándékosan egy téltől tavaszig tartó intervallumban zajlik, így az események alakulásával párhuzamosan lesz a hóból napsütés.
Eljutunk Manchesterbe, és egyre markánsabb lesz a már említett képi- és zenei világ gondosan megformált együttműködése. A zene pedig érdekes módon erősít rá a visszatérés és a helyszín elvont, rendeltetésszerűséget asszociáltató, transzcendentális jellegére, amiből aztán leágazik a teljes realitás, a sodrás, mint valószerű-csodaszerű; Lee-t pedig egyetlen egyszer látjuk mosolyogni, a hajóján, ahogy unokaöcsével nézi az óceánt.
Lee testvére meghalt, így Lee unokaöcse, Patrick (Lucas Hedges) elvesztette édesapját. Lee kap egy lehetőséget, hogy valami jót tegyen, kérdés, hogy felelőséget vállal-e Patrickért, akit az édesanyja már jóval korábban elhagyott, így gyakorlatilag árvává lesz. Mielőtt Patrick értesülne édesapja haláláról, már úgy ismerjük meg, mint hirtelen haragú, nehezen kezelhető tinédzsert.
Tudjuk, hogy édesapja a halála előtt is kórházban volt, illetve, hogy édesanyja magára hagyta. És már láttuk a nagybátyját, ahogy a felvezetésben szintén erőszakkal vezeti le frusztrációit. Elhintett sejtetésekből rakjuk össze, hogy Patrick, akinek a hokimaszk miatt még az arcát sem látjuk, a halálhírtől függetlenül már eleve egy problémás gyerek lehetett édesanyja viselkedése és édesapja betegsége miatt.
A felvezető kocsmai verekedésben még csak sejthető volt, hogy Lee-ben valamiféle erőszakos túlkompenzálás zajlik. Az esendő, sérült emberek állandó botladozása a történet egyik emberközeli mozzanata, „hőseink” nem tökéletesek, de meg lehet őket érteni. Figyelemreméltó módon kezeli a történet a háttérben lapuló sérülések, motivációk megjelenítését, az időbeliséget: Patrick bemutatásán kívül jó példa erre Lee fokozatos megismerése, akinek a múltjából éles vágással villannak be a flashbackek, formailag sehogy sem utalva az időbeli visszaugrásra, így olyan, mintha lineárisan zajlanának a múlt eseményei, vagyis a múlt állandó részese lett a jelennek. Valószínűleg ez történt Patricknél is. Maszkban ismerjük meg, és – végül is – maszkban is marad, nála valószínűleg ugyanolyan éles vágással van jelen a múlt, mint Lee-nél, és ugyanúgy szembesülnie kell önmagával.
Patrick lesz a kulcsfigura a coming of age vonalhoz, az ő szerepében egy tipikus tinédzsert látunk, barátkozik, barátnőzik, sportol és bulizik. A történet pedig nem arra használja ezt a coming of age vonalat, hogy a jól bevált, már-már elkoptatott tematikus eszközökkel bemutasson egy újabb újgenerációs felnövést, ezzel illeszkedve a korszellemhez.
A coming of age lényegéhez illeszkedik a felnövéssel, személyiségfejlődéssel járó problémák hiteles, átélhető ábrázolásával, ezzel pedig tökéletesen kollerál a nem tipikus coming of age alaphelyzet, ami a gyászt, a magányt, a sérelmekkel, önmagunkkal való szembesülést táptalajként tudja használni egy releváns felnövésábrázoláshoz. A különböző tragédiák mellett a szociográf vonal – ami már önmagában is egy tanulmányozható síkja a filmnek – is remek alapot szolgál ehhez az ábrázoláshoz.
Gyakorlatilag a különböző síkok kisegítik egymást a kibontakozásban, a maradandó, unikális jelleg megteremtésében. Ez a fajta coming of age összhang figyelhető meg például Andrea Arnold Fish Tank című filmjében; kiemelkedően fontos helyszín és mikroközösség, és a félig ebből, félig mélylélektani síkról rügyező felnövésdinamikák realista ábrázolása, nyersen, őszintén.
A múlt tehát jelen van. Szépen körvonalazódik a néző előtt a dolgok miértje, a háttérben meglapuló információkra pedig a film már a legelején utalást tesz, ami egy kiváló eszköz a figyelem fenntartására. Aki egy kicsit is fogékony a realista, nem túl vidám, mégis, a kornak megfelelően könnyen fogyasztható filmekre, az A régi város legelején érezni fogja a feszített figyelmet, és nagy valószínűséggel a film nem is fogja kivetni magából.
Abszolút narratív jellegének, pattogós, életszerű párbeszédeinek köszönhetően dinamikus alkotás, és mint egy gombolyag, alakul a szemünk előtt a cselekmény, tehát egy komplett szinopszis már önmagában spoiler lenne. Csak ajánlani tudom mindazoknak, akik keresik a 2010-es évek filmkészítésének színfoltjait, figyelemmel kísérik a kortárs film alakulását, és szívesen konstatálják, hogy az ipari gépezet mellett van még potenciál az őszinte, alkotói vonalon.
Kiemelt kép: TMDb.com
