Családon belüli erőszak, bántalmazó kapcsolat, hozott minták, amiktől nem lehet elszakadni – ezek mind annyira megterhelt témák, hogy nehéz róluk beszélni, ráadásul jól beszélni, anélkül, hogy klisékbe és közhelyekbe csúszna bele a diskurzus. A Netflix tíz részes sorozata, az Egy szobalány vallomása mégis kísérletet tesz rá, és nagyon is jól csinálja.
Szobalány a valóságban
A széria alapjául – nem meglepő módon – egy igaz történet szolgál, melyet Stephanie Land: Maid: Hard Work, Low Pay, and a Mother’s Will to Survive című könyvében írt meg. A valóság pedig kendőzetlenül, a maga húsbavágóan nyers módján van elénk tárva.
A sorozat onnan indít, amikor egy fiatal nő, Alex az éjszaka közepén gyerekével együtt elmenekül otthonról. Bevillanó emlékképek vázolják fel csupán az előzményeket, amelyekből egyből érthetővé válik a szituáció. A történetvezetés letisztult, egyszerű és mégis, vagy talán pont ezért, pillanatok alatt bevon a világába és aztán nem enged el, annak ellenére, hogy mindvégig torokszorító helyzeteket mutat.
Mert olyan könnyű kívülállóként azt mondani, hogy aki nem akarja, azon nem lehet segíteni és az első alkalommal, amikor bántalmazás történik, el kell jönni. A sorozat viszont pontosan azt a kilátástalan helyzetet mutatja be, hogy milyen is az, amikor nincs kihez fordulni, amikor az embernek nincs pénze és mennyire nehezen tud az ember önmagára áldozatként tekinteni.
Utálnám, ha egy igazi bántalmazott elől venném el a helyet.
— mondja Alex, és ez a sorozat egyik kulcsmondatává válik, hiszen ezt követően tematizálódik, hogy nem csupán a fizikai, de a lelki bántalmazás is ugyanolyan súlyos és traumatikus tud lenni.
Egy fontos probléma komplex ábrázolása
Azt, hogy mennyire ijesztően súlyos is ez a probléma, Alex karakterén keresztül láthatjuk, hiszen egy fiatal, egészséges, csinos, okos, és tehetséges, művészi ambíciókkal rendelkező személy, és mégis, mindennek ellenére mégis egy bántalmazó kapcsolatba kerül. Ez rávilágít arra, hogy társadalmi rangtól, bőrszíntől, anyagi helyzettől függetlenül bárkivel megtörténhet ugyanez. Ott állunk például a bíróságon, Alex szemszögén keresztül érezve a megsemmisülést, a teljes értetlenségben, nem ismerjük a jogi nyelvet, a bürokrácia útvesztőiben próbálunk mi is kiigazodni.
Nem csak a főszereplő karaktere nagyon erős a sorozatban, hanem a mellékszereplők is egytől-egyig jól kidolgozott, életszerű figurák, így nemcsak egy egysíkú, klisés bántalmazás-történetet kapunk, hanem egy egész társadalomábrázolást is. Hiszen mindenkinek megvan a maga problémája, a saját kilátástalan helyzete, a bántalmazó félnek éppolyan szüksége van a segítségnyújtásra, mint a bántalmazottnak. Egy transzgenerációs probléma rajzolódik ki a mellékszereplők szálán keresztül.
Vajon ki lehet-e lépni végérvényesen az eltanult minták hálójából, vagy újra és újra visszazuhannak a kiindulási pontra? Nem fekete-fehér karakterek vannak, a bántalmazó férfit ugyanúgy meg lehet érteni és lehet sajnálni, mint Alexet, ami nem jelenti azt azonban, hogy felmenthető, viszont egy-két pillanat erejéig látjuk az ő belső küzdelmét is; nem egy megfoghatatlan ellenségkép marad.
Ahogy a művészetében soha kiteljesedni nem tudó, saját problémái elől menekülni próbáló anya is egészen közel kerül hozzánk, vagy az apa, aki megpróbálja jóvátenni régi hibáit. Mind olyan próbálkozások, amelyek kudarcba fulladnak. Kérdés, hogy mikor fárad bele az ember, hogy változtatni akarjon, mikor minden döntése csak méginkább a szakadék szélére löki, sőt, egy adott ponton már bele is esik.
Nincs kiút?
Egymást követik a krízishelyzetek, amikor a néző azt hinné, nem lehet ennél rosszabb, mégis az lesz, ennek ellenére a végkifejlet ad valamiféle reményt, hogy igenis újra lehet kezdeni tiszta lappal, de valahol az agyamban ott motoszkál az a tény, ami elhangzik a sorozatban, hogy általában hétszer mennek vissza a bántalmazottak a bántalmazóhoz. Mi ebből csak egyet látunk Alex esetében, pedig nagyon sokáig elhiteti a sorozat, hogy az az egy sem fog megtörténni. A befejezés pedig annyira szép, hogy az előzményeket látva nehéz hinni benne, hogy sokáig fog tartani.
Főleg, ha a sorozat teljes építkezését tekintjük. Az első pár rész végéhez érve volt bennem egy megkönnyebbülés, hiszen mindig felcsillant a remény, hogy sikerült egy problémát leküzdeni és ezután már minden rendben lesz a szereplők életében.
Más sorozatokhoz képest szokatlan megoldásnak tűnt ez a fajta elbeszélésmód, hiszen általában a részek végére éleződött ki valamiféle konfliktus, ami lezáratlan maradt, és ezzel ösztönöz a továbbnézésre. Itt azonban nagyon sokszor éreztem lezártnak a sorozatot, amit eleinte hibának gondoltam, később viszont rájöttem, hogy éppen ebben áll az egyik erőssége, hiszen egy pár rész után bennem is kialakult ezáltal az a szorongató, kilátástalan érzés, mint ami a főszereplőt végigkíséri. Mert hiába a pillanatnyi remény, de sosem tudni, mi jön ezután, hogyan tovább és hova tovább.
Ha valaki üde kis kikapcsolódásra vágyik, ne ezt a sorozatot válassza, viszont annak ellenére, hogy eléggé képes lehozni az életről, mégis csak ajánlani tudom, hiszen olyan globális problémákat dolgoz fel, melyekkel a mai napig elég felszínesen foglalkozunk. Annak ellenére, hogy mennyire nehéz feldolgozni és befogadhatóvá tenni ezt a témát, és mindvégig összeszorul az ember gyomra tőle, mégis hasznos tanáccsal lát el a sorozat a végére: figyeljünk jobban egymásra és merjünk segíteni, mert igenis a legkisebb karnyújtás is képes jobbátenni valaki életét.
Kiemelt kép: Coming Soon
