2021. július 8. és 11. között a Hermaion Irodalmi Társaság, az Ambroozia folyóirat és Szépirodalmi Figyelő Alapítvány tizenharmadik alkalommal rendezte meg a Véneki Alkotótábort. A háromnapos közös munka és szentimentális, nyári kiszakadás élményeiről Horváth Florencia készített napló-beszámolót.
Az első
Csütörtök reggel, kilenc óra, ülök a teraszon, várom, hogy begördüljön a ház elé az autó. Alig telik el pár perc, Vincze Bence kiszáll, berakjuk a csomagtartóba a bőröndöm, indul a Vas megyei különítmény. Sietünk, Terék Anna, Bödecs Laci és Nagy-Kemendy Juli a győri vasútállomáson vár ránk. Gyorsan bepatannak, már vesszük is az irányt Vének felé, a tapasztaltabb táborozók navigálnak. Útközben rájövünk, nincs nálunk készpénz, a falu kisboltjában pedig csak azzal lehet fizetni, úgyhogy bősz bankautomata-vadászatba kezdünk. A Győr és Vének közötti falvakat rójuk, végül a helyiektől érdeklődünk. Nagybajcsról visszaküldenek bennünket Kisbajcsra, ekkor még nem is sejtjük, meg kellene jegyeznünk melyik-melyik, mert később is lesz belőle bonyodalom. Végül megtaláljuk az automatát, és ha már itt vagyunk, a kisbolt készleteiből is beraktározunk, jól jöhet még.
Most már tényleg csak percek választanak el a megérkezéstől, izgatottan várjuk, hogy végre találkozhassunk a többiekkel. Pár eltévesztett kanyar után leparkolunk az Aranykert Apartmanok előtt. Bán-Horváth Verocs azonnal elénk jön, gyors útbaigazítást is kapunk, magunkhoz vesszük csomagjainkat, szobát választunk, minden gördülékenyen megy. A jurtatábor közösségi helyszínén már ott gyülekeznek a többiek, beszélgetnek, a hangzavarból komoly irodalmi témák kulcsszavai szűrődnek ki, ám vannak, akik azt találgatják, mi lesz az ebéd. Megyünk egy kört, bemutatkozunk azoknak, akiket eddig még nem ismertünk és boldogan öleljük meg az ismerős arcokat. Azoknak örülök legjobban, akikkel már valamilyen formában kapcsolatban álltam online, de most láthatjuk egymást személyesen először.
Verocs a dédnagyapjától örökölt kolomppal jelzi, ideje elkezdeni a tábornyitó megbeszélést. A szervezők nevében Sütő Csaba András mond néhány szót, mesél egy kicsit a tábor múltjáról, az itteni hagyományokról, Verocs pedig praktikus tanácsokat ad, mit merre találunk és mi a programok rendje. Elérkezik az előbb említett találgatók ideje, az ebéd gombaleves és lekváros derelye. Evés közben sem áll meg a beszélgetés, mesélnek nekünk, első táborozóknak a tapasztaltabbak, de szóba kerülnek az egyéb írótáboros élmények is. Nincs idő pihenni, kezdetét veszi az első program.
Lajtai László közel kétórás előadásában a historiográfia rejtelmeibe nyerünk betekintést, hallunk arról, mennyire fontos szerepet játszik a történelem alakulásában a forráskritika, illetve hosszútávra megjegyezzük Hayden White amerikai történetfilozófus nevét. Aztán, hogy irodalmi vonatkozása is legyen az előadásnak, Lajtai a történelmi regényekről beszél, felmerül Walter Scott, Kemény Zsigmond, Kosztolányi Dezső és Jókai Mór neve.
A nap második kötött programjaként megalakul a Terék Anna vezette líra- és a Tompa Andrea által vezetett próza- és Vass Norbival az élen a kritikaműhely. Az előbbire ülök be, a késők, helyüket keresők megvárása után még egyszer bemutatkozunk egymásnak. Anna rögtön ad három feladatot, amelyeket a tábor idei hívószava – „történelem és irodalom kapcsolata” – alapján talált ki. A következő két napban írnunk kell egy verset, ami valamilyen történelmi korban játszódik és ez a kor meg is van nevezve, egyet, amiben a kor nincs megnevezve, de kitalálható, illetve egy olyat, amiben az egyik korszak eseményeit beleillesztjük egy másik korszak díszleteibe. Megdöbbent, olykor ijedt, de főleg gondolkodó arcokat látok, elsőre nehéznek tűnik, később nagysikerűvé válik az ötlet. Beszélgetünk az irodalommal kapcsolatos elképzeléseinkről, arról, hogy ki mivel foglalkozik éppen, örömmel hallom, hogy többen is dolgozunk köteten. Csúszásban vagyunk, nincs idő szabadprogramra, csak pár perces lazításra, máris vacsoraidő. A konyha közösségi hellyé válik, Kazsimér Somával megállapítjuk, hogy a mosogató előtti sorban állás beszélgetésre ösztönöz. Dinamikusan halad a sor, mire mindenki végez, Tompa Andrea is elfoglalja a helyét, kezdődik a szerzői estje.
Mesél Kolozsvárról, a regényei fogadtatásáról, arról, hogy már nem először hívták meg a szervezők, azonban a történelmi témákon alapuló programok miatt most érezte úgy, hogy mindenképp el kell jönnie. Elmondja, milyen érzés, amikor beskatulyáznak egy írót, és amikor azonosítják a regényei főszereplőivel. Az Omerta és a Haza című két, legfelkapottabb regénye pihen előtte az asztalon, az utóbbiból olvas fel egy hosszabb részletet. Néma csendben hallgatjuk, olykor felnevetünk.
Verocs a nap folyamán többször elhangzó intelmei – melyek szerint nem jó, ha első nap alig akad felolvasó és mindenki az utolsóra marad – nem voltak haszontalanok, egész sokan kiállnak. Kiss Dávid nemcsak saját versét, de egy műfordítását is megmutatja nekünk. Indul az este, klikkesedünk, Élő Csengével, Vincze Bencével, Bödecs Lacival, Gál Jánossal, Kiss Dáviddal és Kazsimér Somával kerülök végül egy asztalhoz, szóba kerülnek az irodalmi folyóiratok, a lapok közötti kapcsolat, a kultúraszervezés, a Nyolc Ág Művésztábor. Laci nagy szakértelemmel beszél a házipálinkájáról, Bence fotóstrükköket mutat, Jánossal megtárgyaljuk a versírási technikáinkat. hajnali kettőig mindenki aludni tér, az apokalipszis utolsó lovasaiként André Feri, György Alida, Bence és én maradunk, fél négy körül én is feladom az álmosság elleni harcot, a többiek reggelig bírják.
A második
Korán kelünk, mindenütt álmos szemek pislognak rám, gyanúsan kevesen vagyunk, sokan döntöttek úgy, átalusszák a reggelit. Kenőkéseink szinte lehetetlenné teszik a reggelire kapott zsemle esztétikus felszelését, így különféle praktikákat alkalmazunk. Vass Norbi abban hisz, hogy szét kell tépni középen a péksüteményt, Bödecs Laci szerint szét kell fűrészelni. Mire leküzdjük ezeket az akadályokat, a többiek is felébrednek, kezdetét veheti Vincze Ferenc előadása. A képregénykultúráról, és azok az irodalomban elfoglalt helyéről hallhatunk, de szóba kerül az előző nap sokat emlegetett Hayden White is. Ebédelünk, Kazsimér Somával eszmecserét folytatunk a krumplistészta mellé járó savanyúságról, vajon kovászos vagy csemegeuborka lehet-e, megállapítjuk, hogy az előbbi. A mosogatást legszívesebben mindenki kihagyná, beszélgetések indulnak a kiürült tányérok felett, végül megint libasorba állunk.
Ebéd után ismét összeülnek a műhelyek, Terék Anna kíváncsiskodva kérdezi, ki mire jutott a feladványaival. Akadnak lelkes műhelytagok, őket dicsérjük, de főleg tanácsokat adunk, min lehetne még javítani a szövegükben, mások csendben lapulnak, még nem csinálták meg a házit. A műhelyezést kicsit előbb abbahagyjuk a tervezettnél, Vincze Bence vezetésével bevásárolni indulunk. Szűkösen de pont elférünk az autóban Élő Csenge, Somorjai Réka, Terék Anna és én. Csenge rutinos táborozóként állítja, hogy tudja az utat, Bence pedig, hogy emlékszik, melyik irányból jött tegnap. Egymásnak ellentétes irányokat mondanak, így többször is eltévedünk, ekkor diskurzus indul arról, hogy jobban oda kellett volna figyelni a tegnapi bácsira, aki útbaigazított bennünket. Kisbajcsot és Nagybajcsot is körbejárjuk, végül csak odatalálunk az élelmiszerbolthoz. Késünk a programról, visszafelé azon tanakodunk, megzavarjuk-e a visszaérkezéssel vagy kiüljünk-e inkább egy-egy sörrel a közeli focipályára. Végül úgy döntünk, mégiscsak maradunk az eredeti tervnél, nem akarunk lemaradni semmiről. Amikor leparkolunk, akkor derül ki, csúszott a program, így pont időben érkezünk meg Sütő Csaba András és Szalai Zsolt könyvbemutatójára, amit Zsille Gábor moderál.
Krizsai Fruzsina odaadja Zsillének a dobozt, amibe az elmúlt másfél napban bedobhattuk a két költőnek szánt kérdéseinket a Jönnek a házak és a Gyökeres ház című köteteikkel kapcsolatban. Érdekes hallgatni, ahogy párbeszédbe lép egymással két szerző és egyben két, a másiktól teljesen függetlenül íródott kötet, amely mégis ennyi hasonlóságot hordoz. Zsille azt a módszert választja, hogy miután mindent megkérdezett, amit meg akart, elkezd cetliket húzkodni a dobozból. Zsolt számára a leghosszabban kifejtendő kérdés, hogy a polgári foglalkozása, az, hogy egy múzeumban dolgozik, mennyire befolyásolja az irodalmi tevékenységében. Szalai elmeséli, hogy sokszor köti össze fejben a két dolgot úgy, hogy az egyiket a másik ábrázolásának tekinti. Ha nem is a múzeumban látottakat akarja a szavak szintjére emelni, de a képi világ mindig erősen jelen van verseiben. Sütőt a kötet személyes vonatkozásairól faggatják, elmondja, hogy a könyv lapjain megjelenik a nagyszülei és a nagybátyja háza, gyerekkori nyarainak emlékei. Illetve szó esik arról, hogyan válik „senkiből” „gyütt-mentté”, majd „valakivé” az az ember, aki idegenként érkezik és telepszik le a helyi falvakban.
A bemutatók után van egy óra szabadidőnk, néhányan focizni indulnak, én többekkel együtt a délutáni alvás mellett döntök, ekkor még nem is sejtjük, mennyi energia kell estére. Szalai Zsolt hívja össze a focitól kipirult és a kissé még álomittas társaságot, indulunk a Sakáltanya Pihenőházhoz, ahol a SZIF csapata már előkészítette a grillezéshez szükséges alapanyagokat. Éhes gyomorral érkezünk, azonban még várni kell kicsit, úgyhogy mindenki fröccsért vagy sörért indul. Körbeüljük az asztalt, Kazsimér Soma előhozakodik szittya nyelvtudásával, Terék Annának és nekem tart felvilágosítást a villamos, a kenguru és a telefon szavak ősmagyar megfelelőiről, végül a kezében lévő Arany Fácánt közösen elnevezzük Bizsus Csibének és Fuxos Turulnak. Eközben Vincze Bence, Élő Csenge és André Feri az írószövetségekről beszélgetnek, Tompa Andrea részletekbe menően kérdezgeti őket személyes tapasztalataikról. Kisülnek az első húsok és zöldségek, Vincze Feri és Vass Norbi szorgalmasan adagolják őket az egyre több papapírtálcát tartó éhes szájnak. Váratlan fordulat következik, miközben mustárba mártogatjuk a szafaládét és sörözünk, begördül egy autó, amiből a helyi zenekar, az Iron Vének tagjai szállnak ki és vonulnak be a pihenőegység próbateremként üzemelő egyik épületébe. Élő Csenge rejtélyes forrástól megtudja, hogy a banda néhány hete alakult, első próbáiknak egyikének lehetünk most fültanúi, úgyhogy egyre izgatottabbak leszünk.
A grill körül Veréb Árnika, Nagy-Kemendy Juli és Kellerwessel Klaus a megkerülhetetlen témáról, a karanténról beszélget, nem messze tőlük Verocs és Tompa Andrea az esti felolvasásról diskurálnak, amire szép számmal akadt jelentkező. Kikérjük a második-harmadik fröccsünket, mire mindenki visszatalál beszélgetőpartneréhez, felcsendülnek a jól ismert dallamok, Beatrice, Tankcsapda és Republic számok üvöltenek a hangszórókból, összenézünk, elismerően bólintunk. Közben a SZIF csapatától friss kiadványokat kapunk, ezeket szagolgatjuk, nézegetjük. György Alida úgy érzi, kell egy kis biztatás a zenekarnak, buzdít minket, menjünk oda a próbaterem ablakához. Eleinte csak páran vagyunk és a számok végén tapsolunk, de fokozatosan gyülekezni kezdünk, elindul a tánc is. Verocs az est egy pontján rájön, felesleges ragaszkodni az eredeti tervhez, megszavaztatja velünk, hogy akarunk-e felolvasást. A tánc győz, csápolunk a zenekarnak, Vincze Bence sorra hívja meg Unicumra a mellette állókat, a kocsmában a csapos bácsi egyre kedvesebb lesz, végül hogy- hogy nem, Élő Csenge áll a mikrofonnál. Folyamatosan visszatapsoljuk, amíg a zenészek átállnak, szinte követeljük Csengétől, hogy mondjon valamit a mikrofonba. „Már vénülő kezemmel / fogom meg a kezedet. / Már vénülő szememmel / őrizem a szemedet.” – szavalja. Három-négy szám után André Feri is bemerészkedik az épületbe, gitárt ragad, felcsendül az írótáborok elmaradhatatlan dala, közösen üvöltjük a Csillag vagy fecskét. Észre se vesszük, hogy besötétedett, még maradnánk, de a zenekar tagjainak menniük kell, holnap korán kelnek, dolgozni kell. Kissé letörten indulunk vissza a szállásra, de Kazsimér Soma megmenti a hangulatot, felajánlja a JBL-jét az est további részére. Visszafelé Tompa Andreával vezetjük a sort, a prózaírók versekhez való viszonyáról beszélgetünk, nevetünk közös tapasztalatainkon, miszerint félelemmel mondanak róluk véleményt, még akkor is, ha sok lírai szöveget olvasnak. Megvárjuk a lemaradókat, akik azon ötletelnek, milyen népdalt kellene énekelni, hogy mindenki be tudjon kapcsolódni. Vincze Bence rendíthetetlenül énekli a Bubamarát, Terék Anna pedig szerb népdal-estet tart nekünk. Végül konszenzusra jutunk, az Érik a szőlőt mindannyian ismerjük, legalább háromszor ismételjük el, majd a földúton megállva ismét tanakodni kezdünk a repertoár következő tételén.
Mire kitalálnánk, mit adjunk elő saját magunknak, visszaérünk a táborhelyszínre. Helyet foglalunk az asztaloknál, Soma előáll hangszórójával, egyre hangosabban szól a zene, egyre hangosabban beszélünk és énekelünk. Verocs mosolyogva járatja rajtunk körbe tekintetét, már nem fájlalja az elmaradt utolsó kötött programot, ő is beáll közénk táncolni. Anna kólózni tanítja a társaságot, először botladozunk, de minden körrel egyre jobban megy. Élő Csengével fürdőszobai tükör előtt állva megesküszünk egymásnak, hogy hajnalig táncolunk, de a vérége megint André Feri és György Alida marad.
A harmadik
Reggel megállapítjuk, hogy ők igazi hősök, Anna pedig remek távozótechnikával rendelkezik, ugyanis az éjszaka egy pontján titokban oson el azoknak a ritka pillanatoknak egyikében, amikor senki sem figyel. Kicsit nehezebben viseljük a reggelt, mint korábban, de nincs idő pihenni, kezdődik a délelőtti szövegműhely. Anna felajánlja, hogy lógjuk el a programot és inkább aludjunk, de erőt veszünk magunkon és megnézzük a többi elkészült feladatot. Aztán áttérünk a hozott szövegekre, Feri néha feltűnik, tanácsokat ad, majd újra szem elől tévesztjük. A prózaírók felé tekintgetünk, ők is összeszedték magukat, épp elmélyülten tanácskoznak valami felett, a kritika műhely tagjai egyre vadabb rapzenéket elemeznek. Pont ebédidőre végzünk, mikor megérkezik a rántott hús és a petrezselymes burgonya, a prózások még akkor sem hagyják abba, végül mégis időben odaérnek az ebédhez. A műfajok képviselői vegyesen foglalnak helyet, falatozás közben tábori és a műhelyezéssel kapcsolatos tapasztalatainkról mesélünk egymásnak, majd kitárgyaljuk a heti menüt is, azt, hogy kinek melyik volt a kedvenc fogása.
Mire végzünk, megérkezik Vásári Melinda és Tanos Márton, akik Mészöly Miklósról tartanak nekünk előadást a szerző születésének századik évfordulója alkalmából. Körbeadjuk a Nem felelt meg neki című novelláskötetet, amit a centenárium kapcsán a Libri könyvesboltokban diákigazolvány felmutatásával ingyen be lehetett szerezni a közelmúltban.
Terék Anna nagyon szeretné megúszni a szerzői estjét, tegnap sikerült neki a Sakáltanyán történtek miatt, ma már nincs menekvés. Szalai Zsolt faggatja színházi munkáiról, a kötet személyes oldaláról. Anna elmeséli, hogy eddig minden könyvét Antal László illusztrálta, akivel gimnáziumi osztálytársak voltak, és bár Antal külföldön él, nagyon sokat beszélgetnek egymással telefonon vagy videóhívásban. Azt is elmondja, volt olyan esemény az életében, amit mindenképp meg akart írni és bele akart illeszteni a kötetbe, ám sehogy sem működött versként. Ekkor jött rá, hogy át kell szerkesztenie azt az ímélt szépirodalmi szöveggé, amiben egy ismerősének mindent leírt. Az egyik legérdekesebb az volt, amikor elmondta, gyakran hiszik azt, a kötetében számos esetben előforduló „uram” megszólításról, hogy az Úristenhez intézi a lírai én, holott már az első versben el van különítve a megszólított a Jóistentől. Végül felolvas, csendben hallgatjuk, nem először vagyok a könyvbemutatóján, mindig ez van, megfagy a levegő.
Rövid szabadprogram következik, megnő a sor a kávéfőző előtt, mindenki energiát gyűjt a búcsúestére. Elindul a könyvekkel való bizniszelés, kötetet cserélnek a szerzők, mindenki dedikáltatni akar. Az én példányaimba is kerül néhány sor Annától és Andreától, de megveszem Alida és Csaba kötetét is, ők is írnak bele. Kicsit szétszéled a társaság, Csabával beszélgetek versekről, tanácsokat ad a pályakezdéssel kapcsolatban. Vacsoraidőben újra összegyűlünk, mosogatás után pedig a műhelyvezetők beszámolnak élményeikről, mindenkinek pozitív tapasztalatai vannak. Verocs bejelenti a szövegpokol közeledtét, az est házigazdájává pedig André Feri válik, aki sorra hívja színpadra a felolvasni vágyókat. Szinte mindenkitől hangzik el szöveg, és meglepő módon egyáltalán nem válik monotonná, unalmassá, a sokadikként sorra kerülő szerzőre is oda tudunk figyelni, annyira változatos és dinamikus művek hangzanak el. Végül a szervezők mondanak néhány szót és megbeszéljük, hogy jövőre ugyanitt találkozunk.
Kicsit szusszanunk, de máris előkerül a pezsgő és a JBL, indul a Terék Anna-féle traumatánc, afféle levezetésként a kötetbemutatója után. Anna kanalazni tanítja Vincze Bencét, Vass Norbinak küldök egy retro számot, ugyanis Kazsimér Soma magára ölti a DJ szerepét. A csapat fele ping pongozik, a másik fele táncol. Kiss Dáviddal heves Berzsenyi-vitába kezdünk, soproni és celldömölki születésűekként próbálunk egymásra licitálni, ki ismeri jobban a szerző életrajzát, kinek a szülővárosához fűződik erősebben a neve. Közben Vásári Melinda sorra adja az ötleteket Somának, hogy milyen zeneszámokat hallgassunk, Anna és Bence még mindig kanalaznak. Az est egy pontján megpihenünk, már csak beszélgetünk a bömbölő Szomorú szamurájra, de még senki se akar aludni menni, még senki se akarja, hogy véget érjen a tábor. Hajnal fele Anna ismét el akar surranni, észrevesszük, nem engedjük, közösen próbáljuk nyitva tartani a szemünk. Aztán olyan fáradtan megyünk végül aludni, hogy elfelejtjük megnézni, Alida és Feri ezúttal is ébren maradtak-e.
Zivataros búcsú
Kora reggel zuhog az eső, vidéki levegőt fúj be a nyitott ablakon a szél. Csaba kelt minket, nem megy magunktól, az idő, a hajnali tánc utáni fáradtság még ágyban marasztalna mindenkit. De nem pihenhetünk tovább, indulni kell a buszhoz, hiszen érkezik utánunk a helyszínre egy másik társaság. Gyorsan megreggelizünk, Bálint Betti mellé ülök, aki nevetve közli, hogy lekéste a hajnali buszt, mert elaludt. Elköszönünk azoktól, akik kocsival mennek haza és közösen indulunk a buszra, az eső már csak szemerkél. A buszmegállóban már ott várakozik a csapat fele, a miénk is hozzájuk szegődik. Megint elered, a busz késik, fedett helyre menekülünk, végül mind felszállunk és elindulunk Győr felé.
Szentimentálisan tekintgetünk ki az ablakon, a bőröndjeinkkel csak úgy férünk el, ha egyesével foglalunk helyet. Néha összenézünk, hátra fordulnak hozzá, hátra fordulok a mögöttem ülőkhöz, azt hisszük, hamarosan el kell köszönnünk egymástól. Végül a vasútállomáson több problémába is ütközünk, Kiss Dávid, Zakariás Cili és én másik vonattal kényszerülünk menni, mint a többiek, ám végül jó darabig egyik sem indul el. Több órát várakozunk az állomáson, van, aki fuvart próbál magának intézni, van, aki magában idegeskedik, amiért lekési az esti programját, van, aki a most kapott friss Szépirodalmi Figyelőket olvassa. A csapat másik felével online kommunikálunk, megrohamozzuk a fuvarkereső Anna Facebook-posztja alatti komment-szekciót. Képeket küldünk egymásnak, Bödecs Laci kétségbeesetten felhív, hogy a vonatpótló többedmagával elvitte egy ismeretlen kis faluba, ahonnét szintén nem tud tovább menni. Kiss Dávid úgy dönt, átszáll a másik irányba tartó IC-re és hazalátogat Sopronba. Cilivel ketten maradunk, beszélgetünk a többi utassal, ők is idegesek, mi már csak nevetünk. Végül néhány óra csúszással, de megérkezünk Kelenföldre, Dávid is elküldi a Berzsenyi-vitánk emlékére a költő szobráról készített fotóját Sopronból. Még pár napig záporoznak a kommentek Anna oldalán, aztán a közösen töltött intenzív három nap már csak emlék marad.
Az odafelé út, az eltévedések az összekeverhető nevű településeken, az esti beszélgetések, a vajdasági népdalok, a könyvbemutatók bölcsességei és Feri aranyköpései, a túl zsíros gombaleves, a reggeli karikás szemek és túlnyújtott hazaút, mind-mind felejthetetlen és egy évre elegendő feltöltődést adó emlék. Olyan, amire visszagondolva nosztalgikus hangulat kerít hatalmába minket, de tudjuk, hogy jövőre – ahogy megígértük – tényleg ugyaninnen fogjuk folytatni tovább.
Vincze Bence galériája
