Akik egy túlöltöztetett, sztereotipikus, ünnepi koncertre vártak, lehet, hogy csalódtak, mert csak négy srácot láttak, akik vállvetve zenélnek az életükért a színpadon, és jóllehet a külcsín nem csinnadrattát mutatott, de a szívük erre az estére ünneplőbe öltözött.
JELENÉT JÁTSSZA
Ahogy végéhez ért a 30y koncert a Budapest Parkban, a zenekar köré csoportosult közösség eufóriájából felrázva magát valószínűsíthetően ugyanazon kérdéseket tette fel magának: miért nem dobálózunk évekkel? Miért nem azonosítjuk ezt meg azt a dalt egy számmal? Mondjuk, azt mondom, hogy ez a dal tíz éves. A következő meg öt. Az outsider – aki nem oly jártas a diszkográfiában – erre azt mondja, hogy „Nem mindegy? Most szól!”, és a „most” kinyilatkoztatása valami igen esszenciálisat mutat nekünk a 30Y kapcsán.
A lényeg mindenképpen az, hogy potenciálisan van olyan számlista, melyen egymástól távoli korszakokban született dalok is szerepelnek, és ezek a megszólalások nem az adott korszakot beszélik el egyfajta „historizáló” módon, hanem a jelenben mondanak valami érvényeset. A Parkban elhangzó szerzemények között annyiban biztos van összefüggés, hogy mindegyik „harmincipszilonos”, tehát hordozza azokat a jegyeket, melyek által a zenekar evidensen felismerhetővé válik a pillanatban.
A hisztori koncert nem kecsegtetett olyan dallal (mondjuk a korai korszakból), mely ebből a felismerhetőségből drasztikusan kiszakít, egy progresszív gesztust mutat fel, melyhez aztán úgy kapcsolódik az izgalomfaktor, hogy visszalibbenünk a könnyebben rekognizálható valósághoz. E gesztus hiánya a dalok szintjén természetesen nem azt jelenti, hogy egyfajta kiszolgáló attitűd lenne úrrá a produkción, hanem egyszerűen ezekkel a dalokkal tud a zenekar releváns közlést előállítani, a jelenéről beszélni úgy, hogy azt ne árnyékolja be a bénító múlt.
MINDEN MATRÓZ ÉLETÉBEN
A zenészek fáradhatatlan matrózok, akik életük során számtalanszor újjáépítik vihar által kettétört hajójukat, az identitásukat fémjelző lobogót pedig még büszkébben húzzák fel az árbócra a sok kudarc után. A színpadképet a koncert bizonyos pontjain az egyes lemezborítókat ábrázoló óriás molinók egészítették ki, melyeket a zenekar tagjai húztak le a színre. Az aktus voltaképpen szimbolikus is, és jellemzi a 30y működési elvét, közösségalapú gondolkodását: csak és kizárólag a tagok formálják a zenekarról alakuló primer képet és ők alakítják azt a realitást, melyhez kapcsolódni lehet. Nem instrumentumok és nem objektumok, saját valójukkal lépnek be az egzisztenciális és bizonyos értelemben ontológiai határhelyzetekbe, a zenekarként való létezésük saját döntéseiken múlik.
A jubileumi koncertek általában túlzóan szuggesztívek és tömörek, és fölöslegesen historizálóak, a 30y esetében azt láthatjuk, hogy a molinók puszta léte elegendő ahhoz, hogy a túlságosan agyonöltöztetett performansz helyett egy sokkal mélyebb zenekari identitásértelmezést kapjunk.
AZ IPSZI MENTETTE IPSZI
Gradvolt Endre kiválása után nehéz feladata elé nézett a 30y, egyértelmű volt, hogy valamilyen irányváltásnak kell következnie, a közösségnek újra fel kell vetnie magának identikus kérdéseit. Az elmúlt hét évben minden bizonnyal megtörténtek ezek a kérdésfelvetések, és így a rövid ideig tartó állóvízből kikecmergett a zenekar, és újult erővel kapaszkodott bele nyilvánosságküszöbeibe, ezzel új horizontot nyitva a közösséghez való csatlakozás lehetőségének.
Azért használom sokadik alkalommal a közönség szó helyett a közösség szót, mert a 30Y zenekar rengeteg munkát fektet abba, hogy az előadó és a közönség közé preskriptált űrt eltüntesse, és egy tömböt kovácsoljon a kettőből. Ez a folyamat részben lett sikeres, ahogy figyeltem a koncerten a reakciókat, az elmúlt hét év dalait jobban ismerték a befogadók (természetesen vannak ez alól kivételek, ha a Csészényi tér kihagyhatatlan koncertdalairól beszélünk).
Számomra ez voltaképpen azért fontos, mert a 30y-t értő befogadót olyannak képzelem, akit lemezegészek vezérelnek és nem kiragadott dalok – magának a koncertnek is olyan a jellege, hogy nem egy vagy két dalra van kihegyezve a műsor, hanem a dalok szoros viszonyban állnak egymással, értelmeződnek is egymás által, így szinte végig lényegi, ami történik.
A benyomásom az volt, hogy a 30y-t befogadók egy fragmentált közösséget alkotnak, egy részük az összetartást és az underground-képző erőt képviseli és értő módon áll a produkcióhoz, egy bizonyos részük pedig részlegesen és felületesen közelít.
FOLYTONOSSÁG
Nem historizálás vagy béna nosztalgiázás az sem, ha egy Kex számot játszik el a zenekar a ráadásban, inkább azt mondanám, hogy így kell működnie a folytonosságnak. Tulajdonképpen mindegy, hogy egy ötven évvel ezelőtti dalról beszélünk, vagy egy tegnap megírtról, ha ugyanazokkal a tétekkel játszik, és nem mellesleg a zenekar számára fontos dologról beszél mind szövegileg, mind zeneileg.
Mindig öröm egy ilyen öntömjénezés nélküli koncertet nézni, ahol az igazi történetet valójában nem a zenekar kézzelfogható narratívája, hanem egy attitűd folytonossága adja; az abban rejlő hit, hogy előttem és utánam is művelni fogják a szeretetbeszédet, hogy eddig is voltak és ezután is lesznek olyan barátságok, mint amilyen a 30y és az Esti Kornél között van, és ezután is lesznek olyanok, kik előre néznek, meg egy kicsit hátra is, hogy jön-e valaki még mögöttük.
Akik egy túlöltöztetett, sztereotipikus, ünnepi koncertre vártak, lehet, hogy csalódtak, mert csak négy srácot láttak, akik vállvetve zenélnek az életükért a színpadon, és jóllehet a külcsín nem csinnadrattát mutatott, de a szívük erre az estére ünneplőbe öltözött.
Herczeg Orsolya galériája