Interjú egy fiatal tudóssal – Beszélgetés a Savaria Egyetemi Központ egyik legfiatalabb oktatójával

Az oktatás és annak problémái az utóbbi időben rendkívül nagy sajtóvisszhangot kapnak. Mindenhonnan a közoktatás hiányosságairól, újraszervezéséről szállingóznak a hírek, néha tüntetésekről, máskor kerekasztal-beszélgetésekről jönnek politikai felhangokkal is igencsak megterhelt igazságmorzsák, és a kívülálló laikus és a tapasztalt bennfentes egyaránt csak tekergeti a nyakát és keresi az eltört üvegcserepek illesztési pontjait.

A közoktatás és köznevelés hírözöne közepette nem csupán az oktatáspolitika, de a magánember is hajlamos elfeledkezni a felsőoktatásról, annak talán hasonló szervezési, strukturális, és ami még szomorúbb: emberi problémáiról, pedig minden közoktatási szereplő a felsőoktatásból kerül a már unalomig hajszolt közoktatás terepére. Ráadásul persze a középiskolások nem kicsi része a felsőoktatás felé tart, szóval a közoktatás gondjai mellett érdemes észrevenni, hogy egyetemeink és főiskoláink is léteznek, kitermelik azokat a tényezőket, akik vitatkoznak az oktatás helyzetén, – akár egyik akár másik körcikkén ülnek a kerekasztalnak – és manapság valósággal küzdenek a fennmaradásért.

A felsőoktatás, a felsőoktatási szereplők helyzetének bemutatása volt a célja a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjának egyik fiatal oktatójával folytatott beszélgetésnek, vagy ha kapcsolódni szeretnénk a sajtómainstreamhez, a fiatal tudóssal elkészített (mély)interjúnak, amely színesen és az emberi perspektívából képes körvonalazni azt, hogy miként lehetséges ma tudományos pályára lépni, milyen nehézségekkel és örömökkel jár az egyetemi oktatók munkája, milyen a SEK megítélése belülről, és hogy látja Szombathely városát egy nagyobb egyetemen és városban szocializálódott tudós. Mindezen visszásságokról, az emberi mindennapokban jelentkező nehézségekről és az oktatással járó örömökről beszélgettünk egy csésze forró tea mellett a történettudományi tanszéken, abszolút kötetlen és kellemes hangulatban a nyílt és hallgatócentrikus tanárral, Agócs Nándor ókortörténésszel, a SEK Történettudományi Intézetének legfiatalabb oktatójával.

Miként lesz ma egy tehetséges tanulóból tudós, milyen út vezet az egyetemi oktatói státuszig manapság? 

Az életutamat tekintve én Székesfehérvárról indultam, a Tóparti Gimnázium és Művészeti Szakközépiskolában érettségiztem, mert alapvetően már általános és középiskolás koromban is két úton gondolkodtam: a művészeti pályán és a régészet tanulmányozásán. Nem nagyon tudtam döntést hozni ebben az időszakban, nagyon vacilláltam ezen a dolgon, és úgy gondoltam, hogy könnyebben haladhatok, ha egy művészeti szakközepet választok, mert onnan lehetséges felvételizni művészeti egyetemre, de lehetséges jelentkezni régészeti irányba is, míg egy gimnáziumi színtér behatárolta volna a lehetőségeimet a művészeti iránnyal kapcsolatban. Így a művészeti középiskola mellett döntöttem, onnan viszont a Pécsi Tudományegyetem felé indultam tovább, mert ekkorra már rájöttem, hogy – bár legszívesebben polihisztor lettem volna – mindkét irány nagy felkészülést igényel, és igazából szükséges koncentrálni valahová az energiáimat.

A történészi és egyetemi oktatói pályához vezető út itt kezdődött meg: Pécsett abban az időszakban azonban nem volt külön régészeti szak, akit felvettek történelem alapszakra (a bolognai rendszer BA szakja) az egyetemen belül tudott régészeti irányba mozdulni, de oda csak nagyon minimális számú embert vettek fel, és ki lehet találni: én oda nem kerültem be. Emiatt történelem alapszakra jártam két évig, majd a történelmet már nem akartam veszni hagyni, így amikor bekerültem régészetre két évvel később, párhuzamosan végeztem a két alapszakot. A történelem szakon kezdtem el alapvetően az ókortörténet irányába érdeklődni, több tanárom miatt, akik nagy hatással voltak rám. Érdekes módon ekkor egyáltalán nem szerettem volna tanári pályára lépni, a kutatás, a tudományos munka érdekelt – ez végül máshogy alakult.

A történelmet és a régészetet is tovább folytattam mesterképzésen, aztán Pécsett adódott egy lehetőség, hogy folytathatom doktori iskolában a történelemtanulást, amennyiben ott munkát is vállalok: így két évig ott dolgoztam az egyetemen. Ezután még az örökségvédelemben is volt szerencsém elhelyezkedni, Veszprém megyében voltam régészeti felügyelő, viszont ehhez a munkához nem sok kedvem volt, itt Szombathelyen pedig adódott egy lehetőség, megüresedett a történelem tanszéken egy ókortörténeti oktatói állás, így idekerültem. A mostani pillanathoz vezető út tehát nem egy igazi gyerekkori álomból indult és elég rögös volt, sok és párhuzamos tanulás volt szükséges hozzá, – a mesterképzést is párhuzamosan végeztem, ez sok nehézséggel járt, hármas óraütközésekkel és ilyesmik – és szerencse is az elhelyezkedésben. Jelenleg még a doktori disszertációmat készítem a pécsi egyetem keretei között.

Szombathely az ókortörténeti szakterületből kiindulva kézenfekvő helyszínnek tetszik, hiszen Savaria római kori múltja nyilvánvalóan hívogató egy alapvetően tudósi ambíciókkal bíró fiatal oktató számára. Az életútból azonban kiviláglik, hogy ez a választás talán nem volt szándékos.

Valóban így igaz, hogy ez a helyszín ideális az ókortörténeti kutatás számára, főként, mivel a szakterületem a római kori régészet és Pannónia története. Ugyanakkor az oktatás mellett (a Tanár Úr egyszerre oktatja az ókori Kelet, Róma, Görögország történetét és vallástörténetet is – a szerk.) s a disszertáció írása közben még behatóan nem tudtam foglalkozni Savaria kutatásával. Fontos kiemelni, hogy Pannonia régiójában Savaria az egyetlen olyan colonia, amely valóban itáliai mintára készült, itáliaiak építették fel és lakták is, úgyhogy ez egy örömteli dolog a számomra.

A fő témánkhoz kicsit közelítve, a következő kérdésem az volna, hogy a közoktatásban megfigyelhető jelenlegi problémák, strukturális és szervezési nehézségek, oktatói, fiatal oktatói szemmel megtalálhatóak-e a felsőoktatásban is.

Igen, persze, hogy vannak ezek a problémák, és minden tanár úgy érzi, hogy az ő tárgya a legfontosabb, ebből kiindulva azt szeretné, hogy még nagyobb óraszámban, még több időt az adott tárgyra szánva folytathassa a tevékenységét. Azonban én sohasem szerettem a „sopánkodást”, a tanítás olyan fajtáját, amely azt emeli ki, hogy mit nem lehet ebből és abból az okból kifolyólag megtanítani, mert ez nem viszi előrébb a sem a hallgatókat, sem a tanári munkát. És a mi szintünkön ezen változtatni nem lehet, hiába vannak meg a problémák, mi nem tudunk ezeken nagyban alakítani, tehát ezek megoldandó nehézségként merülnek fel számomra, nem pedig hivatkozási okként a munka el nem végzésére, elégedetlenségre, így én mindig azon vagyok, hogy mi az a maximum, amelyet az adott lehetőségekből ki lehet hozni, miként lehet a hallgatók számára is a legjobb lehetőségeket biztosítani.

Igazi kihívást jelent a középiskolai oktatás változása, hiszen régen a nagy professzorok még azon lepődtek meg, hogy mi nem teljes értékű latintudással felvértezve hallgatjuk az óráikat, mi pedig már teljesen másképp kell hogy hozzáálljunk a beérkező hallgatókhoz, úgy kell alakítanunk a magunk hozzáállását, hogy igazítsuk ahhoz, hogy milyen tudással érkeznek a fiatalok. A valódi nehézségek az egyetem infrastruktúráját tekintve emelhetőek ki, ugyanakkor ezek financiális eredetűek, tehát nem a szombathelyi akaraton és tevékenységen múlnak, de lépten-nyomon tetten érhetőek az egyetemen belül. Ki lehet emelni, hogy más egyetemekhez képest, persze a költségvetésnek köszönhetően, a SEK nagy lemaradásban van az egyetemi könyvtár felszereltsége tekintetében. Ami leginkább nehézségeket okoz, az a talán még ennél is nagyobb lemaradás a technikai felszereltség terén, amely néha még az órák megtartását is komplikálttá teszi, jó volna tenni néhány lépést a 21. század felé.

Persze a változtathatatlanság ellenére úgy érzem, hogy fontos az ellenérzéseink valamiféle kifejezése, nem csupán bólogatni mindenre és belenyugodni, de azt hiszem, hogy a feltételek még adottnak tekinthetők, nem kétségbeejtő a helyzet, s a tanár nem tud mást tenni, mint hogy tudomásul veszi a problémákat és sokszor úgy csinál, mintha nem is léteznének.

A talán legmarkánsabb összekapcsolódási pontot megkeresve a közoktatás és a felsőoktatás között, azt szeretném kérdezni, hogy a jövő tanárgenerációját képezve, milyen észrevételei volnának a régi típusú és az új, osztatlan tanárképzéssel kapcsolatban, gondolja-e, hogy jobb lett a tanárképzés rendszere, illetve egyáltalán megjelenik-e a történettudományi tanszéken a tanárképzés problematikája, vagy azt a pedagógia tanszékekre hagyják.

Ezt csupán a magam szemszögéből tudom megítélni. Az biztos, hogy az osztatlan képzésben belül jóval inkább előtérbe került a korábbi típushoz képest a pedagógiai képzés, a módszertan oktatása, így aztán ebben az új tanárképzési rendszerben a szakmai anyagot, a törzsanyagot a hallgatók kisebb óraszámban tanulják. Én a magam részéről főként az ókortörténeti részeket tekintve, nagyobb híve vagyok a bolognai típusú BA képzésnek; ott nagyobb óraszámban tanulták az ókor korszakát, így mélyebb, értőbb tudással rendelkeztek a történelemről. Most már óhatatlanul eltolódott a hangsúly az osztatlan képzés felé, konkrétan ez azt jelenti, hogy több mint kétszer annyian vannak az osztatlan tanári hallgatók, mint a régi BA-sok és a bolognai mesterképzésesek, persze nálunk ez nem egy irdatlan számot jelent, nem vagyunk nagy létszámú egyetem.

Oktatói részről fontos, hogy csak a törzsanyag jelenik meg, szívfájdalmam a szakmai anyag csökkenése, és az a tény, hogy akik igazából biztosan tanárok lesznek kevesebb történeti oktatást kapnak. Ezt én nagyon nem tartom jónak, szerintem elmegy egy olyan irányba a tanárképzés, amelyben – kissé túlozva – a lexikális tudás teljesen elenyészik, és csak az információk felé fordulás megtanítása jelenik meg, mégpedig úgy, hogy a gyakorlatibb részek elvesznek. Eltűnik teljesen a mit tanítsunk kérdés, és csak a hogyan tanítsunk dilemma jelenik meg, és ez lesz a domináns, és szerintem ez kissé sérelmezhető. Ez egyébként abban is megfigyelhető, hogy a tanárképzésben – és itt beszélhetünk bármelyik típusúról – teljesen elkülönül egymástól a szakmai képzés és a pedagógiai oktatás, nincs kapcsolat a tanári pálya két fontos részét képező szegmens között.

Személyesebb vizekre evezve szeretném megkérdezni, hogy az Ön véleménye szerint, milyen az egyetemi oktatók társadalmi megítélése, hogy viszonyulnak az emberek, főleg egy ilyen kis városban a doktoremberekhez, és különbözik-e ez attól, amelyet a közoktatásban dolgozó tanárok presztízséről szoktunk hallani.

Számomra a választás egyértelmű volt, miután megismerkedtem az ókorral a diszciplináris képzés mellett döntöttem, ugyanakkor tudtam, hogy nehéz irányvonal felé fordultam, mert Pécsett az Ókortörténeti Tanszék akkori vezetője, Vargyas Péter, kapásból azzal fogadott minket, hogy ne legyünk ókortörténészek. Igen, az egy nehéz kenyér, hiszen nagyon kevés lehetőség áll rendelkezésre az elhelyezkedésre, főként az ókor szempontjából. A társadalmi megítélése a dolognak talán nem olyan rossz, mint ahogy elképzelné az ember, nem nagyon ellenséges a történészek felé viszonyulás, éppen ezért akik valóban tehetségesek és mindemellett érzik magukban az akaratot és a kitartást – mert hosszú és rögös a doktori címig vezető ösvény – azok sok mindent le fognak tudni győzni. De csak annak javasolnám ezt a pályát, aki tud számítani arra, hogy nem feltétlenül egyenes irányban fog ívelni a karrierje, és nem feltétlenül rögtön fog révbe érni, és arra is, hogy a nagyon sok befektetett munka és idő lehetséges, hogy nem fog megtérülni.

A presztízs szempontjából nem nagyon lehet különbséget tenni a középiskolai tanárokkal, és azt kell mondjam, hogy szerintem alapvetően nem abban mérik az embert, hogy hol tanít, az embernek nem az a fokmérője, hogy milyen ismeretekkel rendelkezik, és az, aki valamilyen tudományos dologban kiemelkedik, nem biztos, hogy emberi oldalról is ugyanolyan kiemelkedőnek mondható.

Óraszámok, egésznapos iskola, tanári életpályamodell – szavak a tanárok túlterhelésére. Tanár Úr azonban a SEK Történettudományi Tanszékén az egész ókort, az ókori keletet, az ókori Róma történetét és az ókori görög történelmet is tanítja, továbbá a vallástörténeti ismereteket is Ön adja át a hallgatóknak. Ezek mellett tudományos feladatokat is végez, hiszen készíti a doktori disszertációját. Mennyi ideje marad ezeken felül egy kultúra iránt elkötelezett fiatal tudósnak a kultúrára, vagy akár önmagára?

Valóban problémás része az egyetemi oktatói pályának ez is. Mint minden tanárnak, az első év számomra is küzdelmes volt: az én szakterületem Pannonia római kori története, régészete, itt a SEK-en pedig egy átfogó oktatást kell végeznem, így sok időmet és energiámat emésztette fel a felkészülés, és azt kell mondjam, hogy ez nem sokban változott máig is: a kevés fennmaradó időmet nagyrészt arra kell hogy fordítsam, hogy a saját pályámon haladjak előre és a disszertációmat írjam. Ugyanakkor annak nagyon örülök itt Szombathelyen, hogy a városban viszonylag nagy számban található múzeum és művészeti kiállítási helyek, sűrűbben rendeznek múzeumi programokat, amelyekre próbálok mindig eljutni – ez kell az embernek, időnként ki kell kapcsolódni. Az érdeklődésemnek s szakterületemnek megfelelő lehetőségek is adódnak, és ezekben nemcsak szemlélőként, hanem aktív résztvevőként is megpróbálok megjelenni: a Savaria Karneválon például Katona Attila dékán úr segítségével tevékeny is tudtam lenni.
Persze nehéz összeegyeztetni a saját dolgaimmal, és ilyenkor sokszor megjelenik a bűntudat kérdése is, amikor a kulturális kikapcsolódás után arra kell gondolnom, hogy miért nem a doktorimmal haladtam vagy egyéb teendőimet végeztem.

Lezárásképpen fontosnak tartom megkérdezni, hogy Tanár Úr miként viszonyul a városhoz, szeret-e itt lenni és hosszú távra tervezi-e karrierjét az egyetemen és városunkban.

Igen, mindenképpen hosszú távra tervezek, de ezt még majd más tényezők is eldöntik, én azonban szeretnék itt maradni. A várost szeretem, bár kissé eltérő helyszín a számomra fontos három városhoz, Székesfehérvárhoz, Pécshez és Veszprémhez képest. Szombathely legpozitívabb vonása számomra az infrastruktúra, a számos kerékpárút, a város mérete, amely megengedi, hogy gyalog bejárjam a legnagyobb részét, a központi részeit. Szombathely egy kellemes város, a főtér a kedvenc helyem – szülővárosomnak, Székesfehérvárnak nincs ilyen méretű központi tere – nem csupán a város, hanem az én szombathelyi életem fontos pontja is.

Persze ismét az ókori gyökereket tudom felhozni, mert ugyan kevés számú Savariában a megmutatott, vagy a látogatható ókori emlék, de ez is nagyban felülmúlja az átlagot, ilyenekkel nagyon ritkán lehet találkozni máshol. Az viszont szívfájdalmam, hogy itt Szombathelyen is kicsi hangsúly kerül ezek bemutatására, úgy érzem, hogy ebben sokkal nagyobb potenciál lenne, akár turisztikai szempontból is. Ezt jól mutatja ennek az évnek a tematikája is, a Szent Márton-év megrendezése, amely egyértelműen körvonalazza, hogy milyen lehetőségek léteznek Savaria múltjához kapcsolódóan. Hangoztatva van ez az előzmény, azonban a szólamokon kívül kevésbé erőteljesen van képviselve a város antik gyökere és ennek bemutatása is, pedig tartományi szinten Colonia Claudia Savaria kiemelkedő és egyedülálló helyszín, egy valódi itáliai mintára készült, kétezer éves emlék.

Köszönjük Agócs Nándor Tanár Úr együttműködését és kimerítő tájékoztatását egyetemünkkel és városunkkal kapcsolatban, és szeretnénk számára hosszútávú és eredményes munkát kívánni Savariában.