Úgy kell beszélni a holokausztról egy ifjúsági regényben, hogy a kamasz olvasó értse, miről van szó, amikor az olvasmányaiból megszokott klisék között előkerül a zsidóüldözés témája. Miközben a nyugati kultúra még mindig keresi azt a megszólalásmódot, amin keresztül beszélni tud a kegyetlen és módszeres népirtásról, addig az általános iskolások elé sem kerülhet igazán több, mint amit például a Steven Spielberg által rendezett és sokat vitatott Schindler listája mutatni tud. Ezt a hiányt igyekszik betölteni az év elején a Tilos az Á Könyvek gondozásában kiadott, Eric Walters és Kathy Kacer által közösen jegyzett regény, a Nagyapa hegedűje, amely a 21. században, egy iskolai előadás és egy elhallgatott családi történet köré szervezve mutatja be, mit is jelent a haláltábor okozta traumával élni.
A Nagyapa hegedűje története 2002-ben játszódik New Jersey államban, New York közelében. A főhős, Shirli és a legjobb barátnője, Natasha egy dráma tagozatos gimnáziumban végzik utolsó előtti évüket, és készülnek az iskola idei musical előadására, a Hegedűs a háztetőnre, amelyben Shirlinek Golde alakját kell megjelenítenie a színpadon, az idős zsidó anyáét, az egyetlen emberét, aki lassan, de meg tudja győzni a hagyomány szerinti élő Tevjét, az öreg tejesembert arról, hogy a lányaik szerelemből és ne hagyománytiszteletből házasodjanak. Shirli ugyanakkor nem boldog a szerepével, a regény úgy is olvasható, hogy benne Shirli egyre közelebbi, mélyebb viszonyba kerül Golde karakterével.
Shirli és családja története működésében jól követi az ifjúsági regények tipikus narratíváit: Shirli egy szinte minden tekintetben átlagos lány, aki elképesztő tehetséggel bír a színpadon. Délutánonként a nagyapjának, Zejdének segít a bevásárlással, hiába emészti fel a próba lassan minden idejét, és persze, a regény előrehaladtával egyre erősebb kapcsolat alakul ki közte és Ben között, aki a színdarabban Tevjét játsza, egyébként a legmenőbb fiúként a suliban, úgy, hogy nemrég szakított a barátnőjével. Ezen ismerős sémák azért működnek jól, mert biztos kapaszkodót jelentenek az olvasásban, hiszen a regény egyszerre tematizálja a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni iskolai- és kamaszéletet, és azt, ahogy elmesélhetővé válik egy nagyapa egész addigi életében elmeséletlen története. A regény szereplői ugyanis néhány kilométerre élnek az összeomlott ikertornyoktól, a nagyapa múltja pedig egy padláson talált hegedűn és egy régi zenekari plakáton keresztül fedi fel holokauszttörténetének rettenetes mélységét. A két tragédiának és a Hegedűs a háztetőn hátterét is adó 1905-ös oroszországi pogromoknak a mély vizsgálatán keresztül tesz ez a mégis ismerős ifjúsági világ erős állítást arról, mi az, ami minden emberi pusztító szándék ellenére alkalmasnak bizonyul arra, hogy sebeket gyógyítson be.
A három történetszál közül a 9/11 tragédiája a regényben a legintenzívebb, hiszen az pillanatok alatt új szociális működések garmadát építette ki, szinte feltűnés nélkül. Shirli maga is látta messziről ledőlni az Északi tornyot, Ben apja pedig a Wall Streeten dolgozik, és a munkahelyén volt a becsapódáskor, de nem beszél arról, amit látott. A szülők öt hónappal később is jobban izgulnak a gyerekeikért, szinte minden tanuló kapott mobiltelefont az elmúlt pár hónapban, az iskolában pedig látogatókártya nélkül már nem léphetnek be idegenek, miközben mindenki azt találgatja, lehetséges volna-e ugyanott folytatni az életet, ahol korábban vége szakadt.
A regény elején az iskola vezetősége még azon gondolkozik, hogy kegyeletsértő-e megszervezni az iskolai musical előadást a terrortámadással egy tanévben, és ugyanez az attitűd az előadással és a nagyapa saját traumáival kapcsolatban is megjelenik: „Zsidók százezreit üldözték és ölték meg. Erről nincs mit énekelni” (30). A nagyapa holokauszt történetének volta ismert a regény elején is a család számára, tudnak a koncentrációs táborokról a férfi bal karján látható kék számsorról, de a történteket a szégyenkező férfi évtizedeken át magába fojtja, és a hallgatás terheit számos kis gesztusban a családtagok is viselik. A transzgenerációs trauma szószerkezet leírása nélkül beszél a könyv arról, hogy talán az apa az egyetlen zsidó fiú, aki nem tanult hegedülni vagy zongorázni, vagy hogy a család egyetlen tagja sem szeret ételt kidobni.
A zsidó származás kérdése tisztázott a családon belül. A Zejde és a Bábi rokonságnév használata szintjén maradt meg a jiddis nyelv, Shirli a testére jellemző kelet-európai zsidó külsőként hivatkozik, sőt, sajátos identitást képez a lány számára, hogy a nagyapjának olyan kelet-európai akcentusa van, mint az osztrák származású Arnold Schwarzeneggernek. Családon belül a holokauszt kérdése az egyetlen tabu, amelyet Ben nem ismer (nem zsidó származású szereplőként ennek a terhét talán nem is ismerheti), így vakmerőnek tűnő kíváncsisága könnyen át tudja lépni azt a határt, amelyet a félévszázadnyi tehetetlenség épített, és a kérdezés maga képesnek bizonyul arra, hogy dühből és szeretetből elmesélhetővé váljanak emlékek.
A holokauszt történetei ugyanakkor – csatlakozva a holokausztirodalom egyik tipikus kérdéséhez, az elbeszélhetőséghez – hihetetlennek és távolinak tűnnek az azt hallgató fiatalok számára. A regény mind szövegszinten, mind narratív eszközként is dolgozik ezzel: a történet részeinek elmesélése délutánonként, iskola után valamiféle mesemondásszerű mitikus keretbe ágyazva zajlik, ahol ugyan értjük a történetek mélységét, mégis elképzelhetetlen, hogy egy valódi ember története, szenvedéstörténete ez. Shirlinek szavak és javítások szintjén is folyamatosan reflektálnia kell arra, hogy ez a történet az ő családjának a története, valósággá számára – a széderesti zsidó hagyományhoz hasonlóan, melyben a közösség tagjai a bibliai parancs szerint: („…és meséld el gyermekeidnek”) elmesélik az egyiptomi kivonulás történetét – csak akkor válik, amikor azt továbbmeséli a barátainak.
Ezzel együtt is, ahhoz, hogy a regény szereplői pontosan értsék Zejde történetét, segítségükre van a közeli analógia, hiszen 2002-ben, néhány hónapja szinte minden család elvesztette valamilyen hozzátartozóját az államban, így a legfontosabb kérdés – az egész világon – az, hogy a társadalom még valaha biztonságban érezheti-e magát. A holokausztban és a 9/11-ben az a közös, hogy mindkettő alapjaiban mozgatta meg és traumatizálta a társadalmat, és fontos, hogy ezt a párhuzamot kimondja a regény. Ez az állítás teoretikusan is érdekes, és az egész regényen keresztül hiteles marad, ám számomra – és ifjúsági regény révén mégiscsak ez volna a fontos – nehezen befogadhatónak tűnik a 12+-os korosztálynak.
A regény első oldalain olyan fogalmak tűnnek fel, mint a Tony-díj vagy az Off-Broadway előadás, amelyek rögtön erősen beágyazottak az amerikai kontextusukba, itthon viszont a felnőtt olvasók sem tudják biztosan, mik azok, és ez az érzésem a 9/11 egyre reflektáltabb jelenlétével végképp felerősödött. A ma 13 éves olvasók 2008-ban születtek, nagyrészt hetedikesek, ha a történelemanyagban a tankönyvek szerint haladnak, az első világháborúig van valamiféle történelmi tapasztalatuk, a 9/11 kapcsán pedig, ha hallottak is róla valaha, nagyon ritka, hogy pontosan értik, miről van szó. Az amerikai kamasz olvasók számára bizonyára mindez ismert, a mindennapi valóságuknak a része, így számukra a regény világának a működése transzparens és jól továbbolvasható, a magyar piacra azonban ez nem igaz, talán nem is véletlen, hogy a fülszövegben csupán homályos utalás mutat a Ground Zero felé: „2002. New Jersey.”
A Nagyapa hegedűjét ezzel együtt is egy jó, fontos regénynek tartom, amely bár nem tölti be a ráaggatott szerepet a magyar oktatási rendszer kontextusában, mégis egy egyszerre bájos és okos könyv, amely a túlélők optimizmusával néz szembe a jelen korunk valóságával, épp egy új világégés kontextusában is, amelynek napjai alatt az olvasó gondolkodni tud azon, hogy érezheti-e valaha még egy társadalom biztonságban magát. A Nagyapa hegedűje tud remélni, már csak ezért is érdemes olvasni.
Kiemelt kép: pagony.hu
