Komédia, tragédia, operett, szatíra, alternatív színház, befogadói színház, klasszikus, népszínmű, daljáték, kitekintő, görbe tükör, giccs, társadalmi érzékenyítő szerep, tabu. Mi történik akkor, ha ezeket a címkéket és műfajokat a színházban elveszik a nézőktől, majd összemossák, egybegyúrják és kigúnyolják?
Szerző: Némedi Emese
Egy előadás egy színházi formanyelvet alkalmazva a társadalomban élő embereket szólítja meg: mi történne akkor, ha a formanyelv megmaradna, viszont az üzenetet átadók mi magunk lennénk? Mit kezdenénk az önmagunknak küldött üzenettel? A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A Csókos Asszony Lovagjai című előadásban kérdez, magyaráz, válaszol – igyekszik. Műfajok és témák egymásra fektetett rétegeit láthatjuk, amin keresztül az üzenet irányt váltva, direkt módon tart egyenesen a két szemünk közé. Kérdés, hogy észre akarjuk-e venni.
Az előadás két részre osztható: mikor az Üres Teret a színészek töltik be, és a negyedik fal teljes hiányában hozzánk beszélnek, nekünk mesélnek, majd hirtelen bezárják a dobozt, és az üvegen keresztül hagyják, hogy szemléljük, csodáljuk őket, meghatározzuk értékeiket.
Az Üres Térben állnak
A színészek kijönnek, állnak előttünk és sztereotípiák felsorakoztatásával, más emberek eltérő gondolataival igyekeznek önmagukat definiálni. „Az előadás foglalkozik a nézők által megfogalmazott kritikákkal, ha úgy tetszik, hiedelmekkel, előítéletekkel” – mondta Urbán András, aki ezzel az előadással válaszolt.
Az előadás ebben a szakaszban (is) rétegelt: plusz jelentést ad annak, aki követi a rendező munkásságát. Régi ismerősökként köszöntenek minket a már látott színészek, az újak pedig elnyűtt, színházi/színészi társadalmi hierarchiát gúnyolva mutatkoznak be a nagyérdeműnek. A saját történetekként becsomagolt üzenetek már a kezdetekben elgondolkodtatják a nézőt az előzőekben általuk megfogalmazott „kritikákkal”, ha úgy tetszik, „hiedelmekkel” kapcsolatban. Felmerül a kérdés: vajon ennyire nagyot tévedtem? Ennyire befolyásolnak az el-elkapott suttogások? Egyáltalán, miért számítana? Miért ne számítana? „Sokkal fontosabb a jelenlét, mint maga a tematika: az a színház, amivel én foglalkozom, azt a környezetet mutatja be, amiben mi élünk – mi, akik előadunk, és azok is, akik ezt nézik” – jelenti ki újfent Urbán András, a rendező.
A Black Boxnak egy tökéletes példáját láthatjuk: a színészek teljesen áttörik a kétméteres „vizesárokkal” védett negyedik falat. Az idő- és térkezelést abszolút felülírja az elnagyolt gúny és a direkt káoszkeltés, azonban ez a néző teljes részvételét és koncentrációját kívánja.
Együtt vezethetjük le a külvilágból érkező frusztrációinkat a színészekkel. Azokra azonban gyógyírt nem biztosít az előadás, még egy utat se ad a megoldáshoz, mindössze tomboltat, megnevetett, kiabálásra késztet – melynek nem kell bennragadnia. Ettünk, ittunk, mulattunk! Kell ennél több? Igen, kellene. Kielégíti azokat a színházi vágyakat, mely a közönségben már évtizedek óta feszül. Ennél kell több? Lehet. De ideiglenes megoldást biztosít. Egy estére megfogja a kezünk és táncol velünk, egy életen át azért nem kísért.
„Kegyetlenség, kegyetlenség önmagunkkal szemben – leszámolás, kegyetlen őszinte igazság, amit a színház nem adhat fel. Nincsenek tabuk, kegyetlenül igazat kell mondani” – a rendező.
Felöltözés
Nyakig beöltözve, saját mezítelen testük képével próbálnak. Így tartanak tükröt. Megvarrták a szabók a királynak saját meztelen öltözékét, és felvonulhatott – nem nevettek rajta, a nép ámult, és dicsérte bátorságát, humorát, szomorúságát.
Az átkötő a két magát teljesen más módon definiáló színházi előadás között egy dal. A színész és a rendező kapcsolata egy specifikus kommunikáció függvénye, ami jó esetben hoz egy jó eredményt – bízva bízik a színész is és a rendező is egymásban.
A félig nyitott díszdobozban táncolnak, csinosak
A valóságként artikulált színház önmagát számolja fel, úgy mond le a színházi módszerek használatáról, imitációs fogalmáról, a reprezentáció működtetéséről, hogy közben mégis színházként igyekszik funkcionálni. A nyugati kultúrák elavult sémáit elveti és szeretné megváltoztatni a maga elképzelte színház eszközeivel, viszont közben az eszközül használt színház is e felszámolás áldozatává válik, elemészti önmagát. Színházát a rítusokhoz hasonlítanám: célja, hogy a társadalmi konstrukcióktól megtisztult eszményi színház ugyanabban a társadalomban képes legyen a közönségre radikális felforgató hatást gyakorolni. Az előadók teljes átszellemültsége ösztönös, szélsőséges reakciókat vált ki ezzel a nézőkből.
Ismert operettek és kultúrák alapműveinek felsorakoztatásával szórakoztatja a nézőit – ismét a felszínen. Az előadás ezen pontján felmerül a kérdés: ez kell nekem? Megdobban a szívem az ismerős dallamok alatt? Mit ad ez hozzám? Elvégre a művészet és valóság közti viszonyt illetően a művészet egyszerre elkülöníti magától és foglalkozik is a valóval. Én magam ne tegyem? Ezt kértem?
„A mai társadalomban nem a szépség uralkodik. A színház végeredményben szórakozás, mint az olvasás, egy film megnézése. Az, hogy kinek mi a szórakozás, az viszont nagyon szubjektív” — ugyancsak Urbán András gondolatai.
A dalok kritikát, véleményt fogalmaznak meg, reflektálva a vajdasági ember hétköznapi gondolataira. Témák és ideák sorát kérdőjelezi meg gúnnyal és végletekkel. Sokat markol, de közelről sem fog keveset – bár rengeteg fajsúlyos problémát dob fel, nem hagyja leesni azokat. Nem fejti ki, nem taglalja, átadja a nézőnek, beleteszi a zsebébe és hazaküldi vele. Ezen a ponton a nézőtől/résztvevőtől függ, hogy mit kezd vele. Kidobja az első lépésnél a hazavezető úton, vagy otthon leteszi maga mellé az ágyába.
„Mi nem akartunk se hozzátenni, se elvenni, csak úgy mondtam…” — egy néző
A színház tükörként funkcionál, mind a szereplők, mind a nézők, résztvevők számára, hogy azok egymást és egyszerre önmagukat is megvizsgálhassák. A résztvevők benyomásaiból származó közös tapasztalataira és az őket körülvevő – kulturális – közegre támaszkodik a megértéskor, befogadáskor. Könnyen félreérthető a darab – ez volt az első gondolatom. Majd rögtön körbenéztem az előadás után a bejáratnál álldogáló embercsoportokon: volt, aki nevetett, és volt, aki teljes letargiában állt. Mindenki érteni vélte az előadást, a neki valamit jelentő rétegét legalábbis.
„A klasszikus giccsből lehet szépet csinálni, de önmagában nekem nem az, a színházi aktualizálás nem a politikumnak szóló kritika, vagy állásfoglalás” – Urbán András.
Az utolsó kérdés már csak az, hogy kinek mennyire roncsolódott a legalsó réteg az őt elnyomók, fölé tornyosulók alatt.
Felhasznált források:
P. MÜLLER Péter, Társadalmi színház, avagy a tettre kész néző előállítása = Színház és társadalom, szerk.
DERES Kornélia, HERCZOG Noémi, Prae-JAK, Bp., 2018, 257, 248–251.
Szabó Attila, Elméleti alapvetések: színház és/vagy szociológia = Uő: A valós színterei. Színház, közösség, múltfeldolgozás, szerk: Deres Kornélia – Herczog Noémi, SzínText 4, szerk: Deres Kornélia – Herczog Noémi, Bp., Prae, 2019, 26–29.
Jonathan Neelands, Konvenciók, ford. Nagyiványi Nóra – Szauder Erik = Drámapedagógiai olvasókönyv, szerk. Kaposi László, Színházi füzetek/VII., Bp., Magyar Drámapedagógiai Társaság és Marczibányi Téri Művelődési Központ, 1995, 159–161.
Kiemelt kép: www.kosztolanyi.org
