Ha gyerekkorunkban belegondoltunk volna, hogy vannak emberek, akik társasjátékokat terveznek, bizonyára mindannyian társasjáték-tervezők szerettünk volna lenni. Lencse Máté az egyetemi évei után kezdett társasjátékokon gondolkodni, és ma már a társasjáték-pedagógia egyik megkerülhetetlen hazai teoretikusa. A Pagony kiadó több nagysikerű játékának, így például a Rumini Kincsesláda és az Abszolút megvadult betűk tervezője, főállásban pedig az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájának szakmai vezetője. Mátéval arról beszélgettünk, hogyan lesz valaki társasjáték-tervező, mit jelent, hogy egy játék egyszerre szórakoztat és támogatja a fejlődést, és hogy egyáltalán hogyan célszerű leülni társasozni.
Hogyan lettél társasjáték-tervező?
Véletlenek sorozata vezetett ide. Az egyetem végére kiderült, hogy érdekel a pedagógia, ebből doktori iskola lett, meg önkéntesség, az önkéntességből meg egy tanoda. A fejlesztésekhez, programokhoz kerestünk inspirációt, így kerültünk Jesztl József játékismereti képzésére, ahol hatalmas mennyiségű csoda ömlött ránk. Ez 2013-ban volt, azóta hobbi, pedagógiai módszer és munka is a társasjáték. Egy-két év nagyon intenzív társasozás után meglepett egy társasjáték ötlete, ami nem tűnt rossznak. Kicsit kipofoztam – ma már nem dolgozom ennyit egy maketten, mert felesleges –, és Jesztl József összekötött Aczél Zoltánnal, a Gémklub vezetőjével, akinek megmutattam. Tetszett neki. És tegyük hozzá, hogy azóta sem jelent meg, viszont megvolt már a kapcsolat köztünk, és a következő ötletemet már kiadták, ez lett az Űrcsempészek (2016). Ennek köszönhetően a társasjáték-pedagógia mellett ezen a területen is megismertek, így be tudtak ajánlani a Pagonyhoz, ahol már adtak ki társasokat, de keresték a továbblépést, én meg szimpi lehettem az első beszélgetésen, és ott is megjelenhetett az első társasom 2018-ban, a Rumini Kincsesláda. Ha nem számítom a külsős melókat (cégek, civilek, trénerek), akkor elmondhatom, hogy azóta csak a Pagonynak dolgozom. Egy könyv és egy játék már meg is jelent idén, és remélem, hogy ősszel jön még egy.
Milyen keretek között zajlott, zajlik egyáltalán egy társasjátékokról szóló, vagy akár kifejezetten a társasjáték-tervezés képzés? Óvodapedagógusi és tanítóképzésen vannak társasjátékokkal foglalkozó órák, de azoknak nem feltétlenül a tervezés, hanem inkább az alkalmazás, a gyermekek készségeinek és képességeinek fejlesztése áll a középpontjában. Ugyanakkor, ha jól sejtem, nincs olyan társasjáték-tervező képzés, amit a piac el tudna tartani, különösen, ha végiggondoljuk, milyen komplex tudás kell egy társasjáték elkészítéséhez.
Amin én részt vettem, és amiket én tartok, azok játékismeret alapúak. Az nagyjából bármire jó. Három nap alatt megismernek 50-60 társast, és abból bármi lehet. Az én fókuszom pedagógiai, de a tervezésnek is alapja a sok játszás sokféle struktúrával. Nem tudok itthon formális tervezői képzésről, de szerveződtek azért ilyen alkalmak már a közösségi médiában. Én is vezettem már csapatot ötletelés, fejlesztés közben, tartok most is egy workshopot, de módszertanilag ebben sokkal bizonytalanabb vagyok. Eléggé intuitív módon tervezek, ráadásul elég egyszerű, jellemzően egy-két ötletre épülő játékaim vannak. Sosem terveztem még többórás, komplex társasokat, így ahhoz nem sok tanácsot tudnék adni. Bár sosem voltam kreatív írás kurzuson, az az érzésem, hogy elég hasonló, és nagyban függ az egész attól, aki tartja – talán jobban, mint egy hétköznapibb pedagógiai helyzetben. Szóval tudok feladatokat adni, tudom, hogy mit érdemes csinálni egy ötlettel, de hogy az ötlet honnan van, azt a saját munkámban sem értem. Van olyan kiadott játékom, aminél emlékszem, hogy egy szökőkútról jutott eszembe az alapmechanizmusa, de ma már nem értem, hogy pontosan hogyan, mert a játékon egyáltalán nem látszik ez az alap, de még a motorján sem.
Amellett, hogy workshopokat tartasz, ha beírjuk a keresőbe, hogy társasjáték-pedagógia, a Jesztl Józseffel közösen jegyzett könyveteket látjuk elsőként. Mennyire kényelmes vagy praktikus számodra, hogy teoretikus és gyakorlati munkával is részt veszel a társasjátékok világában? Ha jól tudom, a pedagógia felől érkezve elsőként az elméleti érdeklődésed volt meg.
Azt hiszem, az egy sokkal tudatosabb énem, aki pedagógiával foglalkozik, és azon belül egy jól használható eszközzel, a társasjátékkal. Ennek fejlesztése, megismerése, megértése, valamiféle módszertan kidolgozása, annak terjesztése kifejezetten célom, és fontos számomra, hogy a téma kapcsán az elsők között merüljön fel az én nevem is. Játéktervezés terén talán egy-két éve vagyok ambiciózusabb, amiben sokat segítettek a megkeresések, és az, hogy megveszik az emberek, amit kigondolok, vagy hogy A Tökmagok – Kincsvadászat játékom megnyerte a JEM 2020-as Társasjáték Díját „hazai” kategóriában. Az elmúlt egy-két évben többször leültem direkt tervezni. Nekem nagyon kellemetlen és nehéz, amikor ötlet nélkül ülök egy halom lehetséges eszköz fölött és próbálok kitalálni valamit, mert a 2023-as portfólióm még üres.
Most egy 2022-es őszi megjelenésen dolgozom, szóval elég nagy az átfutás, ami számomra nem is könnyű. Ha a tanodában van egy ötletem, akkor azt ki is lehet próbálni, el is lehet kezdeni működtetni. Ha van egy játékötletem, hiába látom, hogy működik, még egy-két év, mire termék lesz belőle. Ugyanakkor van egy nehézség is. Társasjáték-pedagógiával foglalkozom, pedagógus vagyok, főleg gyerekjátékokat találok ki, így könnyen rám sütik, hogy ezek fejlesztő játékok – mármint műfajilag. Van olyan játékom, amiben hangos ez az elem, de többnyire nem. A pedagógiai munkám során sem fejlesztő játékokat használok, hanem játékokat a fejlődés támogatására – és ez nekem fontos különbség.
A rovatvezetőnktől azt tanultam, hogy a jó gyermekirodalom egyszerre szórakoztat és fejleszt, támogatja a fejlődést. Ha jól értem, a társasokat te is ebben a mezőben látod. Különösen igaz lehet ez mindkét műfajra, amikor a társasjátékok és a gyermekkönyvek közös univerzumban léteznek, így például a Berg Judit történeteihez tervezett társasok (Rumini kincsesláda kártyajáték, Tökmagok – Kincsvadászat) esetében, amiket szintén te jegyzel. Mennyire távolodsz el ilyenkor a konkrét történetektől, mennyire kell új kalandot létrehoznotok?
Ha azon feszülünk, hogy valami fejlesztő legyen, akkor az didaktikus lesz, túlzottan edukatív. Nagyon ritkák a kivételek. Ilyen például a Rubik-kocka, amit nagyon szépen elemez edutainment-szempontból Mérő László a Nyolcrétű út című könyvében. Egyszerűbb az az út, hogy valami szórakoztató a célunk, és elhisszük, hogy a jó szövegben és a jó játékban is önmagában rengeteg a fejlesztő elem. Ha egy társas jó, akkor sokszor és szívesen ülnek le hozzá az emberek, és biztosan izgalmas dolgok történnek velük, miközben döntéseket hoznak, lehetőségeket mérlegelnek, emlékezni próbálnak, igyekeznek ügyesek lenni stb. – pusztán szórakozásból.
Én mechanikákat tervezek, a játékokat működtető motorok érdekelnek, az ötleteim papírfecniken is megélnek. Vannak a téma felől közelítő tervezők – én nem ilyen vagyok. Az én játékaimat a Pagony csodás szerkesztője, Győri Hanna öltözteti. Nem is szoktam foglalkozni azzal, hogy melyik univerzumhoz kapcsolható az ötletem, mert tudom, hogy Hanna majd jó döntést hoz. Múltkor is azt mondta, hogy jó az ötlet, de olyan mátésan száraz mechanika, aztán pikk-pakk felöltöztette, és most nagyon ígéretes gyerekjátéknak tűnik. De volt olyan, hogy mesén kívül akartam maradni, és örülök, hogy hagyták, így az Abszolút megvadult betűk puritán maradhatott, persze Bernát Barbara remek illusztrálásával.
Valójában hányan dolgoznak egy játékon az ötlettől a kiadásig? Beszéltél már arról, hogy ez hosszú idő. Mi úgy képzeljük, hogy rengetegszer végig kell játszani, de milyen folyamatokból áll tulajdonképpen ez a munka, és meddig terjednek a tervező feladatai?
Ez függ a kiadótól, a játék típusától, sok mindentől. A Pagonynál nem a társasjáték a fő profil, úgyhogy maga a játékkiadó rész is picike. Én leginkább a már említett szerkesztőmmel dolgozom, neki mutatom meg a már baráti-családi körben tesztelt prototípust, ezután van egy olyan kör, amikor kipróbálja a játékkiadó vezetője is, és vannak belsős tesztek, illetve fejlesztői alkalmak, amikor döntés születik a kiadásról. Ezután sok minden történik párhuzamosan, árajánlat a gyártásról, grafikus szervezése, további tesztek. Nekem szerencsém van, a tanodában tudok tesztelni, de a járvány alatt nagyon hiányoztak a nyilvános tesztek, amikor a célcsoport próbálgatja a játékot és ad visszajelzést. Csináltunk maketteket, odaadtuk családoknak kis kérdőívekkel, de azért ez nem volt így tökéletes. Úgy érzem, hogy szerzőként arany életem van: kitalálok valamit, próbálgatom, döntéseket hozok, közben megszervezik a gyártást, a szállítást, csodaszépre rajzolják, forgalmazzák, reklámozzák, eladják. Nekem nagyon nem hiányzik, hogy minden folyamatban jelen legyek, sőt, kicsit ijesztő is lenne.
Annyit szoktam tanácsolni a leendő szerzőknek, akiknek van ötletük, hogy kutassanak kicsit, nem létezik-e már, amit kitaláltak – igen rosszul esik, ha igen –, aztán amint lehet, csináljanak prototípust és próbálgassák, aztán mutassák meg egy kiadónak, mielőtt túlságosan előrehalad a projekt, mert a kiadóknak is vannak preferenciáik, és egy kevésbé kész dologgal könnyebb olyan kompromisszumokat hozni, mint mondjuk lecserélni a játék témáját. És persze vannak külön-utas megoldások, amikor összeáll egy csapat és közösségi finanszírozásra építve próbál betörni a piacra, de ilyenben még nem volt részem. A másik fajta szerzőség pedig, amikor felkérnek egy cégtől, alapítványtól egészen konkrét célok mentén, nekem pedig az a feladatom, hogy valóban társasjáték legyen a termék, még akkor is, ha az olyan célok, mint mondjuk az érzékenyítés vagy a reklám erősen jelen vannak.
Szintén a gyerekirodalom felől érkezik a felvetés: mennyire törekedtek arra, hogy felnőttek számára is élmény legyen egy olyan gyerektársas, ami akár a színek tanulását és a színezés gyakorlását, a stratégiai gondolkodást (például a Lajka – Űrutazás társas esetében) vagy a finommotorika fejlesztését is szolgálják (például a frissen megjelent Lovagi ujjtorna társasjátékkönyvnél)? Ilyenkor kell egyáltalán az egész családra gondolni?
A rövid válasz, hogy igen, mert kell; a hosszú válasz pedig az, hogy nem biztos, hogy minden esetben megéri. Nagyon picikkel, 2-3 évesekkel már az is eredmény, hogy játszanak. Ha közben nem érzem magam nagyon rosszul, az már jó, mert úgyis arra figyelek, hogy mekkora zseni a kölköm. Én itt például szeretem a dobókockát, mert én is izgulhatok, és ha közben jópofa dolgok történnek, például föld alatt kúszó férgek versenyeznek egy ügyes megoldással (mint például Da ist der Wurm drinben), akkor jól érzem magam, főleg, ha csak 5-10 perc a játékidő. Aztán 4-5 évesen már újabb szintek jöhetnek, a gamer-szülők sokszor sportot űznek abból, hogy milyen hamar játszanak a srácok komplex játékokat, de én azért nem szeretek ennyire siettetni, mondjuk gamernek sem tartom magam.
Szóval ovi végére, suli elejére már felnőtt szemmel is jó játékok kerülhetnek elő, de gyakran látom, hogy a szülő nem annyira akar vagy tud továbblépni. Egyszerű, ismerős struktúrákat megtanulni és működtetni (pl. dobsz és lépsz) könnyebb, nem igényel nagy idő- és energiabefektetést. A szülők sokszor fáradtak, például egy Rumini kincsesláda vagy Tökmagok – Kincsvadászat magyarázása közben éreztem, hogy egyszerűbbre vágynának. Pedig jó játékok, csak kell egy kicsit foglalkozni a szabállyal, mert nem annyira magától értetődő a működésük. Van, akinek ez belefér, és van, akinek nem. Ezen segítenek a szabálymagyarázó videók, vagy olyan események, vendéglátóhelyek, ahol megtanítják a játékot. Szóval hiába látom, hogy a gyereknek menne és szeretné, fontos a szülő is, mert ő veszi meg, ő is kell a játszáshoz. Ami még idetartozhat, az az előnyadás, amikor éppen azért tesszük aszimmetrikussá a játékot, hogy egyenlőek legyenek az esélyek, és a felnőtt is teljes erőbedobással játszhasson, mert úgy azért sokkal élvezetesebb – erről szól a Jól játszani című könyvünk.
És ha már megemlítetted a Lovagi ujjtornát, hát az szerintem szuper lesz a felnőtteknek is. Mivel úgy kell játszani, ahogy még sose, bábuk nélkül, csak az ujjainkkal lépve, kihívás mindenkinek. Hiába fejthető meg felnőttként könnyen mondjuk az adott játék logikája, azzal, hogy a könyvön terpeszkedik 2-3-4 játékos keze, egy teljesen új dimenzióban kell működtetni régi motorokat, amiből sokat lehet tanulni nekünk, nagyoknak is. Nagyon különleges és szokatlan könyv, szóval vagy sikeres lesz, vagy tizenkettőt adunk el belőle. Mindenesetre Vörös Jutka gyönyörűre rajzolta. Köszi neki!
Van olyan társas, amit bárcsak te terveztél volna?
Bárcsak én terveztem volna? Valami nagy sikert, amiből milliókat adtak el és jól kereshettem volna vele. A komolyabb válaszom mondjuk legyen a Mandala, amivel a minap játszottam először. Nagyon letisztult, rendkívül elegáns, mind a kivitel, mind a motor, kellemesen mozgatta meg az agyam. Csodás kétfős társas. Ilyesmi játékokat szeretnék én is csinálni. Most, amíg ovis a lányom, továbbra is a gyerekjátéké lesz a főszerep, de utána majd szerintem erre haladnék.
Van ideális társasjátékot játszó karakter a fejedben, amikor tervezel? Szerinted hogyan kell leülnünk egy társasjáték mellé?
Nincs egy ideáltipikus játékos a fejemben, amikor tervezek, de eszembe jutnak azok, akikkel játszani szoktam, és nagyjából tudom, hogy tetszene-e nekik az ötlet. Mindenkinek azt javaslom, hogy tiszta kézzel üljünk le társasjáték mellé, úgy tovább tartanak az eszközök, de gondolom, hogy nem pont erre kérdeztél rá. Legyünk nyitottak az újra, és legyünk készek végigjátszani a partit, akkor is, ha nem állunk majd jól. A társasjáték lényege, hogy együtt csinálunk valamit, így nemcsak az a fontos, hogy mi jól érezzük magunkat, hanem az is, hogy a többiek jól léte tőlünk is függ. Ezt tudomásul kell venni.
Kiemelt kép: Győri Pagony (szerkesztett)
