Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Madaras Márton novelláját olvashatjátok.
Farkaskölyök
1.
A jeges sziklák farkasfogakként martak a tenyerébe. Magasan voltak. Csak a mindenek atyja tudja, milyen magasan.
— Szegény szerencsétlen Snorri — Niels sokat beszélt. Ez bosszantó tudott lenni. — Hát, a sziklák csúszósak — nem igazán érdekelte a társuk sorsa. A viharos szél az arcába verte a havat és a téli Nap dideregve kezdett a horizont mögé húzódni. Fentebb kellett jutniuk arra a lapos tisztásra az éjszaka előtt.
— Jó ötlet volt ez a kampós kötél. Vág az eszed, mint Loki tréfái. Ha ez túléljük, állok neked egy habzósört, te farkaskölyök — vakarta meg vigyorogva a rozsdás szakállát Niels. — Ez az első vadászatod?
— Nem — oda sem figyelve pörgette meg a kezében a kötelet. A szél pajzsfalként feszült az oldaluknak és minden egyes rohamával azzal fenyegetőzött, hogy leveti őket a hélként tátongó sötét mélybe. A krakenfogszerű fémkapó megakadt az érdes jégfalban, így elkezdhették magukat felhúzni a következő szirtre. A szőke szakállát deresre festette a hó. Szerette a hideget. Szerette a fagyot. Otthon érezte magát benne.
— Hiányzik a falum, kölyök — Niels vékony, öreg teste száraz gallyként recsegett mászás közben. — Ennek a völgynek a gyermeke vagy?
— Nem. A hegyeken túlról jöttem — Niels hangja megváltozott, mikor az otthonáról beszélt. Erre figyelnie kell.
— A jarl csarnoka. A vacsorák. A telt keblű asszonyok — az öreg elmosolyodott beszéd közben. — De érted, miről beszélek, nem, kölyök?
— De — fordított egy erőltetett vigyort a társa felé.
Mindenhol csak jég volt. A hó is megfagyott. Mintha Niflheimben jártak volna, az örök köd és fagy birodalmában. Itt már nem látszott az életnek nyoma sem. Az öreg fáradtan dobta le a vászonba tekert felszerelését. A lándzsák és a hótalpak tompán kondultak a jégtükörré fagyott talajon.
— Pihenjünk meg, farkaskölyök — vágta magát le a földre Niels. — A falusiak várhatnak reggelig a trófeájukra.
— Mozgásban kéne maradnunk — ellenkezett. — Ha megállunk, megfagyunk és Odin sörtől és vadkansülttől illatos csarnoka helyett csak Hél csontig hatoló sötétsége vár majd ránk.
— Hah, hát nincs is neked lelked!
Olyan lendülettel fordult meg, mint akire álmában törték rá a kunyhóját. Niels a lábát csapkodva nevetett a reakcióján.
— Ne haragudj. Ilyen egy vénember megfásult humorérzéke — törölgette az arcára fagyó könnyeket Niels. A fiatal vadász mellkasában kezdett alább hagyni a felismerésből adódó fújtatás. Vajon ilyen lenne a félelem?
— Tényleg tovább kéne mennünk, öreg — szedegette szét kesztyűs kezével a fagyott szálakat a szakállából. Niels hatalmas sóhajtással feltápászkodott.
— Igazad van, farkaskölyök. Sótlanabb vagy, mint a hering egy arhusi fogadóban — törölgette ismét, repedezett arcát Niels. — Lehet, sör helyett inkább egy asszonyt kéne fizetnem neked.
Úgy érezte, most vigyort vagy nevetést várnak tőle, szóval az öregre villantotta a hófehér fogait. Az eddig karmokként meredező csúcsok itt ellaposodtak, ezért felcsatolták a hótalpaikat.
— Hogy hívták a faludat? — Niels nem akarta befogni a halbűzös száját.
— Tyhjyys.
— Szép hely volt?
— Büdös.
Niels felnevetett. Ez vicc lett volna? Ő is nevessen?
— Voltak szép asszonyok, farkaskölyök? — a szél bestiaként üvöltött a fülükbe. — Volt leánykád?
Az apja a jarl egyik embere volt, az anyja hálókat szőtt a halászoknak. Valószínűleg szerették. Egyszer az anyja megemlítette, hogy Corey, az apja pajzstartójának a lánya milyen szép, és hogy többet kéne vele találkoznia.
— Egy volt — mondta elgondolkodva.
— Áh, szóval ilyen szerelmes típus vagy — csapkodta meg az izmos vállát a csontos kezével Niels.
Szerelmes?
— És mi lett a menyecskéddel? — hajolt közelebb a vénember. Nagyon halolajszagú volt a szakálla.
— Meghalt.
Niels arca fájdalmas fintorba facsarodott. Vajon rosszat mondott volna? Most nincs erre idejük.
— Sajnálattal hallom, farkaskölyök. Egy ilyen vénember, mint én, már nem tud jól reagálni a gyászra. Ezért hagytad el az otthonod? — Niels bátorítóan megszorította a karját. Gyász? Már hallotta ezt a kifejezést. Mikor egyik reggel nem ébredt föl Corey lánya, az apja a gyászról beszélt. Nem tudott visszaemlékezni, hogy hogyan viselkedtek a gyászolók, ezért inkább témát váltott.
— Neked szép volt a falud?
Niels arca teljesen felderült a kérdés hallatán.
— Az én falumat Kotonának hívták. A nyugati fjordok által körbeölelve, a bálnák útja mellett terült el. Gyermekként mindig néztem, ahogy a hatalmas tengeri istenek megrepesztik a jégtükröt az örök vándorlásuk során. Kevesen éltünk ott, így mindenki ismert mindenkit. Apám halász volt, anyám a jarlunk konyhájában dolgozott. Ott nőttem föl, ott voltam először szerelmes, ott sírtam és ott nevettem először életemben, farkaskölyök. Minden nap hiányzik. A hóvirág a régi kunyhónk tövéből az első télvíz idején. A pisztrángok az erdő melletti csermelyből. Az éneklés a csarnokban, miután visszatérnek a férfiak a tengerentúlról — emelte a magasba a kezét Niels. — Skol! Hiányzik, fiam.
Fél füllel hallgatta az öreget. Hatalmas mancsnyomok voltak előttük, amik beszaggatták a fagyott havat.
— Miért jöttél el? — tapasztotta a tenyerét az egyik karmos mélyedésbe. Kesztyűn át is meleg volt. Közel járnak.
— Egy férfinak világot kell látnia, farkaskölyök, hogy legyen mit mesélnie az utódjainak. Egy öregember történetek nélkül olyan, mint egy szarvas agancs nélkül. Nincs benne semmi méltóság.
Nem tudta eldönteni, hogy most viccet hallott-e, ezért inkább nem mosolygott. A vihar ismételten üvöltve vágódott el mellettük. De ez nem Thor seggének a dörgése volt. A hóforgatagok mögül egy sebzett démon bukkant elő.
A fenevad fekete bundája csapzottan verte a megszakadt oldalát. Ilyenkor szunnyadnia kellett volna, de az elméjét mérgező téboly nem engedte, hogy átaludja a telet. Ahogy a bestia két lábra állt és rájuk bömbölt, csak gyűlöletet látott a gennysárga szemeiben. Gyűlöletet minden létező iránt.
Már rá akart rontani a hegy királyára, mikor látta, hogy Niels csak áll. Áll és remeg. Nem értette.
— Niels, fázol?
A vénember nem válaszolt, csak tátogó szájjal remegett. Hosszú élete során, még soha nem látott ekkora medvét. A szeme üvegessé vált és gyorsan fagyó könnyel telt meg. Erre most nem volt idejük.
Sieluton üres precizitással emelte fel a lándzsáját. A válla mögé húzta. Aztán dobott.
2.
A gyönge tábortűz összerezzent az északi szél alattomos rohamától. Mindig vitt magával előre bekészített száraz gallyakat a vadászataira, de most még fókazsírral is be kellett kennie őket, hogy lángra kapjanak ebben a megfagyott világban. Kockázatos volt letáborozniuk estére, de ha nem teszik, nem érték volna meg a reggelt.
— Úgy horkol a vén rohadék, mint egy rozmár — köpött a tűzbe Snorri egy megrághatatlan mócsingot. A szárított szarvas hús volt az egyetlen étel, amit ilyen útra érdemes volt elhozniuk.
Elmosolyodott. Régen megtanulta, hogy a hasonló megnyilvánulásaikra az emberek helyeslő vigyort várnak el. Niels egy prémes hálózsákban szörcsögött a tűz vetette fénypermet peremén.
Snorri egy jóízűet cuppantott a kopott kulacsából majd átnyújtotta neki.
— Igyál. Átmelegít, farkaskölyök — nézett rá komolyan. Snorri nem volt szép ember. Sőt, kifejezetten ocsmányul festett a többszörösen törött orrával, a zsíros bőrével és ritkás szakállával.
— Mi ez? — szagolt bele krákogva az erős italba Sieluton. Olyan büdös volt, mint Snorri pofája.
— A ruszok készítik a lapos keleten — vigyorodott el Snorri. Az a kevés foga is mind feketén éktelenkedett a gyulladt ínyében. — Igazi ínyencség, de akkorát üt, mint Thor pörölye.
Nagyot húzott az italból, majd majdnem kiköpte, mikor végigmarta a torkát. Prüszkölve nyújtotta át törött orrú társának a kulacsot.
— Jártál a Rusz Kaganátuson? — meresztette szürke szemét a nagyokat kortyoló Snorrira. A férfi ismételten cuppogtatott egyet az ajkaival, majd felé fordult.
— A jarlom portyát vezetett tizenöt télvízzel ezelőtt keletre. Mindenkinek tömérdek kincset és hófehér nagymellű nőket ígért — beszéd közben a kezeivel a maga elé képzelt nő melleit markolászta, majd elfintorodott. — Keleten viszont nincsen semmi, csak rohadt sok fagyott fű. Az első négy falu, amit találtunk, olyan szegény volt, mintha már kifosztották volna őket. Pár kosárnyi büdös halon és fonnyadt répán kívül nem tudtunk elvinni semmit. A jarlom, Thorsson, az a megveszekedett barom, ekkor kitalálta, hogy zsoldba állít minket egy évre az egyik közeli rusz uraság alá. A szokásos tervvel állt elő. A zsoldból és a fosztogatásból mind gazdag emberként térünk haza, ha meg nem, helyet foglalunk egymásnak Odin csarnokában — ütögette meg a halántékát Snorri.
A hegyek közt sikoltó szél egy kuvik rikoltását hozta a hátán. Sieluton összeráncolta a szemöldökét és egy ragadozó kíváncsiságával döntötte oldalra a fejét.
— Mi történt valójában?
Niels nagyot horkantott álmában.
— Az uraság, az a dagadt seggű rohadék, nem említette, hogy nemrég halt meg a Rusz Kaganátos kánja, ami polgárháborút vont maga után. Nem könnyed fosztogatásokra küldtek minket, hanem több ezres seregek első sorában álltunk a pajzsfalban — vakarászta a rühes szakállát Snorri. — A sagák nem mesélik az akaratodon kívül kiengedő hólyagod, mikor a pajzsfalból kipillantva több ezer nehézlovast látsz feléd vágtatni. Ahogy azt sem, hogy a férfiak nagy része nem Odint párbajra hívva, hanem az anyja nevét sikoltva hal meg.
Sieluton elgondolkodva nézett az előtte ülő férfira. Snorri magára húzta a prémes hálózsákját, majd elfordult a fiatal társa felől.
— De a zsold valóban nem volt rossz. Persze azóta mind elkockáztam — Snorri hangján érződött, hogy jókat vigyorog beszéd közben. — Váltáskor ébressz föl, farkaskölyök.
— Odint nem érdekli, hogy kit hívsz, ha pajzzsal és karddal a kezedben, csatában várod a halált.
Snorri horkantott egyet, majd felkönyökölt.
— Mit érdekel téged Odin, farkaskölyök?
— Ezt meg hogy érted? — ráncolta a homlokát Sieluton.
— Látlak téged. Mi nem fogunk találkozni az örök lakomák asztalánál.
Sielutonnak megfeszült a keze a maga mellé fektetett fejszéjén.
— Gyávának nevezel, Snorri?
— Nem! Nem erről van szó, farkaskölyök — emelte fel békítőleg a kezét a férfi, majd a társa mellkasa felé bökött. — Látom a benned lakozó ürességet.
Sielutonnak megfeszült az állkapcsa, de nem emelte fel a fegyverét.
— Mióta tart ez, farkaskölyök? — Snorri hangjában őszinte bánat lakozott, ami bosszantotta a fiatal férfit.
— Mindig is így volt. Születésem óta vagyok ilyen.
— Üres vagy — bólintott Snorri. Sieluton a fogát csikorgatta. — Jól leplezed. Harcoltam egy medvebőrös mellett, aki hasonló volt, mint te, de ő alig tudta elnyomni a folyamatos őrjöngését. Ő a dühön kívül nem érzett semmi mást. De te más vagy, nem igaz?
— Igen — nézett a társára kifejezéstelen tekintettel Sieluton. — Más.
— Érzel bármit?
— Nem tudom — vonta meg a vállát őszintén a férfi. — Idővel megtanultam eljátszani, mire mit várnak tőlem az emberek, így hát néha elhiszem, hogy érzek.
— Loki jól kibaszott veled, farkaskölyök. Te vagy az egyik legkegyetlenebb tréfája — facsarodott fintorba Snorri arca. — Egy ember lélek nélkül. Nincs minek elutaznia belőled a Valhallába.
Sieluton nem felelt, csak a lassan haldokló lángokat nézte. A kuvik ismét felrikoltott, most mintha közelebb lett volna.
— Hálás lennék, Snorri, ha ez köztünk maradna.
— Ne aggódj, farkaskölyök — legyintett a prémek alatt elfordulva Snorri. — Ez egy olyan történet, amit csak Odin csarnokában érdemes elmesélni örök alkoholmámorban fetrengve.
— Igazad lehet — mosolyodott el örömtelenül Sieluton. A szürke szemét a társa hátának szegezte. — Hajnalban tovább indulunk. Majd óvatosan a szirtek peremén, Snorri. A sziklák csúszósak.
— Persze, persze — Snorri hangja egyre gyengült, ahogy légzése kezdett egyenletessé válni.
A tűz lassan kialudt.
Madaras Márton 1999-ben született Budapesten. Gyöngyösön nőtt fel, ott is érettségizett. Novellákat, cikkeket ír. Az f21-nél, az ELTE Online-nál és a PRAE.hu-nál dolgozik újságíróként. Évekkel ezelőtt a Palócföld Ugródeszka rovatában jelent meg egy novellája, jelenleg egy regényen dolgozik.
