Három madár gubbaszt szűk kalatikákban, három nő (?) üldögél rácsszerű, fonott székekben, néma szimmetriában. Bezárva az időben – mindig, de hiába várva a változásra, ahogy csendben-halkan jön-megy mellettük a halál. Csehov A három nővérét újszerű megközelítésben, egy meglepő csavarral mutatja be a Kosztolányi Dezső Színház társulata Szabadkán.
A színpadképet a fekete és fehér színek uralják: stilizált ruhák és díszlet, a csupasz színpad közepét fehér kövek formájában borítja a hideg, orosz tájat megidéző hó. A három nővér a vénlányok fáradtságával álmodozik a változásról, de a szebb jövő mindig valami elérhetetlenben, egy másik házban, országban, testben van. Jó lenne kezdeni valamit az életünkkel, jó lenne már egy másik munkát keresni, jó lenne végre elutazni innen.
De az ábrándok kifulladnak a tervekben, ahogy a nővérek bele vannak kényelmesedve a hintaszékeikbe, a tétlen várakozás pedig nem szül változást, így az mindig csak a jövőben létezik.
A monológokat és párbeszédeket kísérő egyetlen cselekvés a kezükben szorongatott italos üvegek egymásnak adogatása, s ahogy az alkohol a torkukon le, úgy folynak belőlük egyre sűrűbben a szavak. Az első jelenetciklus után a szebb jövő utáni sóvárgás helyett a beszélgetés témája a múltra irányul: zsebbe mélyesztett emlékek és traumák szakadnak fel, a nővérek a részegek őszinteségével vallanak, gyónnak egymásnak személyes, sokszor intim titkokat. Az utolsó fejezetben egy gyászszertartás elevenedik fel, majd játékbabák kerülnek elő, így az előadás elején említett temetésre is utalva bezárul az idő köre; az élet minden keserű pesszimizmus ellenére mégiscsak megy tovább.
A darab sem formában, sem cselekményben nem követi Csehov eredeti négyfelvonásos drámáját: abból csak bizonyos részeket emel ki, amit a témához illő, Csehov más szövegeinek válogatott mondataival, és a rendező (Puskás Zoltán) a saját élményeiből merített jeleneteivel egészít ki. Az előadás valójában csak váznak használja a címadó drámát, a történet eredeti szereplői közül is csak a három testvért jeleníti meg, akiket viszont névtelenül ábrázol (csak a színlapon van feltüntetve, hogy ki Olga, Mása és Mirina). Mivel a darab nem cselekményhű, és nem az eredeti, individuális személytörténetükre helyezi a hangsúlyt, hanem az érzésre, amit képviselnek, akkor azt valójában közösen, egységet alkotva teszik, így talán nem is olyan fontos a névbeli megkülönböztetésük. A másik ok lehet a „nővérek” nevének elhallgatására a nemük vagy nemi identitásuk kérdése.
Az előadás legszembetűnőbb érdekessége, hogy a három nővért férfi színészek alakítják (kezdetben) férfiruhát viselve. Eleinte úgy tűnik, hogy ennek a gesztusnak látszólag nincs különösebb jelentősége, hiszen a történetben egyértelműen nőkről van szó, a színpad feletti feliratozásban, a szerb fordításban is női ragokkal utalnak magukra és egymásra. Viszont ahogy a csehovi cselekményt felváltják a rendező saját szövegei, elejtett félmondatokból lassan kirajzolódik, hogy
a karakterek valójában férfiak, vagyis férfi testbe szorult nők.
Alapvetően ez egy izgalmas és rendhagyó megközelítés, viszont nem elég erős és kidolgozott, hogy önmagában elvigye az egész előadást a vállán. Márpedig ez a csavar az egyetlen kiemelkedő különlegessége a darabnak, így sokkal hangsúlyosabban kellett volna megjelennie az előadásban. Viszont a szövegileg érintetlenül átvett csehovi monológokból határozottan kicseng, hogy az eredeti történetben „egyszerű” nőkről van szó, a rendező alternatív értelmezése és saját történetei pedig csak a hozzáadott jelenetekben és a „kiegészítő” szövegekben jelenik meg, többnyire a nővérek lerészegedett vallomásaiban.
Bár témában valóban hasonlóak a kiválasztott Csehov-szövegek, a dramaturgiában és a szöveggondozásban (Góli Kornélia) is érezhető, hogy nem egy kerek, koherens történetet látunk, hanem különböző kiragadott és hozzáadott mondat-, és szövegrészletek mesterséges összemosását. A darab első jelenetciklusában statikus monológokra korlátozott, fragmentált részek váltogatják egymást, a dinamika csak a karakterek lerészegedésével gyorsul fel. Bár az előadás egészében vannak humoros mozzanatok, ebben a fejezetben van legnagyobb kontraszt, amikor az önfeledt részegség állapotában előadott komoly, személyes vallomások a mulatságos elemekkel találkoznak. Ezek viszont olyan természetellenes, éles gyorsasággal váltják egymást, hogy a felvázolt traumának vagy sokkoló történetnek nincs is ideje kifejtenie a hatását, ezért nem is tűnik sem hitelesnek, sem súlyosnak.
Kiemelést érdemelnek az előadás jelenetei közötti, egyszerre elektronikus és akusztikus zenei jegyekből álló improvizatív elemek, melyek magukban is megállnák a helyüket egy zenei toplistán; de az előadás végéig abszolút organikus és hatásos kiegészítései, felerősítései voltak az adott rész alaphangulatának.
Annak ellenére, hogy az előadás nem egy koherens, organikusan összeálló történetet mutat be (és ez a szöveggondozáson is végig érezhető), a A három nővér transzneművé alakításának alapgondolata izgalmas elképzelés és gesztus, hiszen érzékenyen világít rá, hogy mennyire küzd minden ember (biológiai nemtől, gendertől, vagy szexuális beállítódástól függetlenül), hogy értelmet adjon az életének, hogy a nap végén mindenki ugyanazt a boldogságot hajszolja.
Három nővér a Kosztolányi Dezső Színház honlapján.
