Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére.
Ezúttal Locker Dávid versét olvashatjátok.
Siratóének, pályaív
Végül csak B.-vel maradtunk jóban.
Az egyetem után ő egy kocsmában,
én nagyanyáméknál helyezkedtem el:
hétvégente lenyírom náluk a füvet –
cserébe állják a pesti albérletem
és egyéb szükségleteim.
Ezen B. rendszerint jókat röhög,
miközben kitölti nekem a harmadik kört.
De van, amin nem szoktunk nevetni.
Például azon, hogy
K., akit mindenki a kritikai baloldal nagy ígéretének tartott,
most egy amerikai multinál dolgozik adminisztratív pozícióban.
Hogy P., aki köztünk a legtehetségesebb prózaíró volt,
defibrillátorokról ír marketingszövegeket.
Vagy hogy L., aki a kőműves apja elől menekült Pestre,
most vidéken lapátol valahol.
Azon pedig, hogy a régóta beharangozott első kötet
ismét jövőre csúszik,
már tényleg csak nagyon részegen,
muszájból röhögünk.
Egy-egy ilyen este után
rendszerint együtt megyünk haza.
Megvárom, hogy bezárjon,
aztán átbaktatunk a Szabadság hídon.
Közben B. mesélni kezd valami régi sztorit,
azokból az időkből, mikor még mind elhittük,
különlegesek vagyunk,
és ahogy nézem a kezével hadonászni,
arra gondolok, hogy nagyon,
nagyon örülök, hogy barátok maradtunk.
Aztán mond valami olyat, hogy
„mindez csak átmeneti időszak”.
És eszembe jut, hogy amíg
a marketing és lapátnyél,
sörcsap és fűnyíró
csak átmenet marad,
addig semmi sincs veszve.
Hogy addig,
mint korlátokról a lépteinkkel felvert madarak,
úgy egyszer mi is,
– fehéren és hangosan –,
felívelhetünk.
Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Budapesten él. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterszakának hallgatója. Verseit, kritikáit eddig többek közt az Eső, a Kalligram, a Hévíz és az Élet és Irodalom közölte.
