Kezdőlap IRODALOM Juhász Tibor verse és Fráter Zoltán esszéje az Apokrif 50. számában

Juhász Tibor verse és Fráter Zoltán esszéje az Apokrif 50. számában

Szerző:

2021. jan. 25.

Az Apokrif Irodalmi Folyóirat13. évfolyamának negyedik számátJuhász Tibor Babona című versével és Fráter Zoltán esszéjével (Beismerő vallomás) ajánljuk. A kiadvány az Apokrif történetének ötvenedik lapszáma, így rendhagyó tartalmakat is találunk benne, mellyel a szerkesztők a nagy mérföldkövet ünneplik.

13. évfolyamát az Apokrif egy, a lap történetében újabb mérföldkövet jelentő számmal (kereken az ötvenedikkel) zárta. Ennek emléket állítva a folyóirat alapítói közül Fráter Zoltán felelős szerkesztő és Nyerges Gábor Ádám főszerkesztő reflektív műhelyesszéi foglalják keretbe a szépirodalmi blokkot, melyben Horváth Eve, Juhász Tibor és Nádasdy Ádám versei, valamint Joan Brossa és Manuel Forcano költeményei Jakub Wysocki fordításában, továbbá Rozgonyi Margaréta és Varga Bence novellái olvashatók. Kritikát ezúttal Bakos Gyöngyi, Biró Krisztián, Erdős Virág és Halász Rita legutóbbi könyveiről közöl a lap, a Látószög rovatban pedig veress dani beszélget a lapszám képanyagát jegyző Oberfrank Lucával.

Juhász Tibor: Babona

Már kiskorukban megtanultak a lóval bánni.

Ereje, tanulékonysága miatt ez volt
a legbecsesebb jószág, a sörény meg a szőr
fényessége sokat elárult a tulajdonosról.

Azokat, akik verték vagy túlhajtották
az egyébként is sovány állatot,
kiközösítették.

A sátrak legjobb alapanyaga volt a lóbőr,
de csak az elpusztult vagy a kényszerből leölt
hátasokat hasznosították.

Csíkokra vágva megfüstölték, kiszárították
a babonás gonddal tartottak húsát.

Elbújva vagy sötétben ettek.

Fráter Zoltán: Beismerő vallomás

Irodalmi proszemináriumot, elsőéves bölcsészek számára kötelező, bevezető órát tartottam 2007 őszén. Mit tudtam én, milyen következményei lesznek annak, hogy Nyerges Gábor Ádám ide járt. Hozzászólt, kérdezett, a feladatokat rendesen megcsinálta, nem volt vele semmi baj. A félév utolsó órája után azonban beszélgetni kezdtünk, és azzal állt elő, hogy szeretne folyóiratot alapítani az egyetemen. A terv nem rendített meg. Ismertem az efféle ötletek természetét, nem is egyetlen eset alapján. A fellángolást – ha ugyan nem lobban el hamarosan – gyors kiégés követi, a csalódás kesernyés ízével. A fiatalkori álmok nem feltétlenül valósulnak meg, vagy nem egészen úgy, ahogy megálmodtuk őket. Fél évszázados fennállásom rutinjával biztosan tudtam, hogy a lapból nem lesz semmi. De ha lesz is, fenntartani már úgysem tudják. Jó, ha eljutnak az első számig, esetleg a másodikig, de aztán menthetetlenül vége. Eszembe jutott nemzedékem egyetemi folyóirata, a Jelenlét, amit az eredeti társaság szétszéledése után Petőcz András még pár szám erejéig életben tartott, ahogyan és amíg lehetett. Felvillant a nyolcvanas évek közepi Egyetemi Lapok emléke, benne az általam szerkesztett „A Toll” rovattal, amely az akkor indulók számára az észrevétlen beszivárgás lehetőségét kínálta a bevehetetlennek tűnő állami sajtó berkeibe, ha üzemi lap szintjén is. (Amíg a rovatot ki nem sajátította valaki, és be nem fulladt nyomban.) Ott volt Juhász Dósa Jánosék lapja a kilencvenes évek elején, a – nevéhez illően szempillantás alatt megszűnt – Tiszavirág, aztán a Fogarasi Zsolt, Czifrik Balázs, Király Levente szerkesztette-írta ígéretes Sárkányfű, amelyet mind tehetséges munkatársai, mind a hosszú távú megjelenés lehetősége miatt tarthattam ígéretesnek, mégis elbukott – hány kezdeményezés, mennyi akarat, mennyi tehetség, mennyi elakadás, megszűnés, romba dőlt álom. Ilyen tapasztalatok birtokában ki kellett volna józanítanom, hasznosabb tevékenységre intve az irodalmi életbe belépni kívánó filoszt. Vakon hittem a végzetben, mégsem volt szívem kiábrándítani a szépreményű szerkesztőjelöltet. Talán nem is hinne nekem, hogy minden hiábavaló. Előbb-utóbb majd csak rájön magától, és sürgősen abbahagyja. Ha egyetlenegy számot sikerül összehoznia, az már jele annak, hogy érdekel még valakit az irodalom. Sajnos a cél, bármily nemes, eleve halálra van ítélve, egyértelműen kudarc. Az ügy reménytelensége viszont annyira tetszett nekem, hogy készségesen felajánlottam, szívesen segítek, amiben tudok. Ajánlatomat komolyan gondoltam, különösen, hogy meggyőződésem szerint úgysem tudtam volna segíteni semmiben. Nyerges főszerkesztő úr azonban szavamon fogott. Így lettem „spiritus rector”, amolyan „szellemi irányító”, ahogyan a kéziratolvasó Osvát Ernővel kapcsolatban említi ezt a titulust az irodalomtörténet. Azzal a kis módosítással, hogy meglehet, nem egészen idegen tőlem némi „irodalmi szellem”, de irányítani nem irányítottam soha semmit. Segítségem egyetlen gyakorlati esetben mutatkozott meg. A lap egyre bővülő szerkesztőségébe és szerzőinek körébe javasoltam Tarcsay Zoltánt, akit az előző évfolyam hallgatói közül ismertem. Ő valóban tisztában volt az egyetemi élet lehetőségeivel, a hallgatói érdekképviselet működésével. Tudta például, hogy a lap megjelentetéséhez pénzt lehet szerezni a HÖK-től. A szerkesztőség „nagykorúsodását” jelző átalakítás során, 2015-től már végképp feleslegesnek éreztük, hogy azt a látszatot keltsük, mintha szükség volna bármiféle spiritus rector ténykedésére. Így lettem felelős szerkesztő.

Nem sejtjük még, milyen jelentősége lesz az Apokrifnak a posztmodern utáni magyar irodalom történetében. Annyi bizonyos, ha a folyóiratközlést nézzük, itt indult a rögös pályán (időrendben sorolva) Nyerges Gábor Ádám, Tarcsay Zoltán, Evellei Kata, Vass Norbert, Stolcz Ádám, Tamás Péter, Tinkó Máté, Torma Mária, Szendi Nóra, Gál Soma, Bödecs László, Mizsur Dániel, Csillik Kristóf, Halmi Tibor, nem említve jó néhány szerzőnket, akik felhagyván azóta a szépirodalmi publikálással, más talajra léptek. Így értünk el az 50. számhoz. Egyetemi kötődésű, irodalmi-művészeti folyóirat nem élt még ennyit. Most már nincs megállás, és nem is érdekel, mikor fogjuk abbahagyni. Csak folytonosan reménykedem: hátha a következő szám lesz az utolsó?