A színésznőt a debreceni Csokonai Színházban eltöltött öt évad és a POSZT-on elért szakmai elismerés után 2018 óta a Jászai Mari Színházban láthatjuk rendkívül sokszínű szerepekben. Szakács Hajnalkával beszélgettünk identitáskeresésről, származásról, elfogadásról, valamint az aktuális közéleti kérdésekről.
Játsszuk azt, hogy egy lakatlan szigetre kell utaznod, és csak vajmi kevés hely van a képzeletbeli bőröndödben. A táskába csak azt pakolhatod, ami Téged mélységesen jellemez. Mit vinnél magaddal?
Ha pár évvel ezelőtt beszélgetünk, egészen biztosan határozottabb választ adtam volna a kérdésedre. Mostani életszakaszomban folyamatosan újradefiniálom magam. Keresem az utam: honnan jövök, merre tartok… A csomag tartalma így kissé bizonytalan, de a következők nélkül azt hiszem, nem tágítanék: egy láthatatlanná tévő köpeny, amelyet olykor egy pár fülhallgató képében húznék elő, másszor a színpadon ölteném magamra, miközben fiktív személy bőrébe bújok. Egy képzeletbeli mérleg, amely hol a fény, hol a sötétség fele billen. S lenne benne végtelen sok tánc és dal. De mit is jelent ez pontosan?
Alapvetően egy ambivalens személyiségnek vallom magam, aki introvertált, szereti a csendet, jobban élvezi a szűk társaságban eltöltött perceket, aki zenét is úgy hallgat, hogy közben megszűnik körülötte a világ, csak a pillanat öleli körül. Mellette ott a színház, a kreatív energiák kiteljesedésének színtere, ahol lehetőségem van a karakterek mögé bújni, összecsiszolhatom a színdarabtól kapott személyiséget a saját lelkemmel. Határozott, olykor ítélkező és konzervatív énem pont annyira tombol bennem, mint amennyire bizonytalan, szabad, elvarázsolt és váratlan tudok lenni. Egyszerre vagyok a földön és az égben. Ez valószínűleg abból is ered, hogy viszonylag későn hangosodott fel bennem: színész szeretnék lenni. Sokáig azt hittem, a fiatalkoromat nagymértékben meghatározó tánc és éneklés képezi majd a hivatásom. Tizennyolc évesen engedtem át magam az addigra egyre erősödő érzésnek, hogy a gyermekként átélt eseményeket színházi keretek között szeretném elmesélni, azokkal érzékenyíteni, tanítani másokat.
Melyik volt az a színdarab, amely után úgy érezted, sosem leszel már ugyanaz az ember többé? Olyan szerepre vagy előadásra gondolok, amely messzemenően segített elrugaszkodni az addigi világképedtől.
A tavalyi évad során a Jászai Mari Színházban éltem meg egy nagy kibillenést, amikor a Szutyok és a Cabaret premier követte egymást, s voltak átfedések a próbák között. Az elsőben egy antinőt játszottam, műfogsorral, eltorzított testtartással, goromba személyiséggel és egy olyan háttérrel, amelyet úgy alakítottam, hogy közben édesapámra gondoltam, aki szintén állami gondozott volt. Itt volt egy egybecsúszás a karakter és a magánéletem között, ugyanis nagyon fontos szerepet játszik útkeresésemben édesapám gyökértelensége. Mellette ott volt Sally Bowles, egy ízig-vérig nő, egy rózsaszín, parfüm illatú forgószél, akire mindenki figyel, mikor felkacag, s aki mellé minden férfi be szeretne bújni az ágyba.
Ez a kettősség összeforrt akkor, s meg kellett tanulnom, hogy miként lehet egyik pillanatról a másikra a legvonzóbb nőnek, vagy a darab legelviselhetetlenebb karakterének lenni, aki szélsőjobboldali eszméket melenget a szívén. Mind a kettő óriási kihívás volt, mert előtte naívákat, áldozatokat játszottam.
Volt olyan szerep, amely segített szembenézni a személyiséged sötétebb oldalával, és elengedni egy-egy frusztrációt?
Egyértelműen a Szutyok volt ez. Olyan embernek látom magam, aki sokat próbál megtenni azért, hogy mások kedvében járjon, emellett azonban rengeteg frusztráció van bennem. Ebben a szerepben a darab végén megélhettem azt az agressziót, a leszámolás iránti vágyat, ami ilyenkor kiszakad a sértett félből. Sosem gondoltam volna, hogy zsidó és roma felmenőkkel valaha meg tudom érteni, mit jelent a szélsőséges gondolkodás. Előítéletes voltam azokkal, akik előítéletesek voltak, majd rájöttem, hogy így én sem leszek különb. A feladatom az, hogy megértsem, miből születik a gyűlölet, hogy interpretálni tudjam. Az volt a legizgalmasabb, amikor ráeszméltem, a túlélésért sodródik Szutyok a szélsőjobboldali eszmék irányába.
Korábban a nézők a Somnakaj című musical főszerepében is láthattak, amelyben egy roma lány meséli el családja és saját történetét. Ennek markáns ellentéte Szutyok karaktere. Mit jelent neked a származásod? Hogy látod, a közélet és a szakma mennyire befogadó?
Szerencsésnek érzem magam, mert a szakmám nagyon elfogadó, sosem ért még erre vonatkozó atrocitás. Sőt, mindig iszonyú izgalmas volt, mikor kiderült, ki milyen gyökerekkel bír, ki miért olyan, amilyen. Ez nekem inkább mindig egy plusz volt a puttonyomban, egy örökség, amire büszke lehetek.
Azonban nagyon ki vagyok élezve arra, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül történik. Mélységesen elszomorít, hogy a színházban, ahol pont a legnyitottabbnak, legszabadabbnak kellene maradni, olyan kérdések merülnek fel politikai okokból, mint, hogy ki a legmagyarabb magyar rendező, hogy magyar színházat csináljon, vagy ki az identitásában legzavarosabb, aki a közönség véleményét ferdíteni tudja…
Érezni, hogy egykori kaposvári színészhallgatóként, mélyen kapcsolódsz a témához.
Igen, szívemen viselem a jövendőbeli kollégák sorsát. Habár én egy harmadik kategóriához tartozom, mert a Kaposvári Egyetem azon osztályába jártam, akik még nem Vidnyánszky Attila igazgatósága alatt tanultak. Amikor felvételiztem, olyan nagyszerű szakemberek vezették az egyetemet, mint Csáki Judit, Mohácsi János, Kelemen József, Rusznyák Gábor és Jászai Tamás. Elképesztően sokszínű, kreatív oktatásban vettem részt. Megszerettették velem az olvasást, a kritikus gondolkodást, megtanították, hogyan elemezzek egy darabot. Viszont már úgy diplomáztam, hogy az új igazgató ült a vezetői székben. Mikor betette a lábát az egyetemre, a mi oktatásunk pillanatok alatt darabjaira hullott. Mielőtt megfogalmazódhatott volna akár csak egy gondolat is, mint az SZFE-nél, már minden a mostani rendszer szerint működött. Senki nem segített az említett kiváló szakembereknek, hogy ott maradjanak az egyetemen.
Majd megismertem Vidnyánszky Attilát, aki egy zseniális szakember, tisztelem a munkásságát, de, ami az egyetemből lett regnálása alatt, mélységesen elszomorít. Mindig lehet reformálni, mindig lesznek újabb gondolatok, amelyekkel jobbá tehetjük a jelenlegit, de az egyetemi munka a műhelymunkáról kellene, hogy szóljon, legalább egy-két évig csak építkezni szabadna. Őszintén felháborít, hogy mit keresnek ezek az emberek az SzFE-n, akik már egy másik egyetemet elapróztak…
Mennyire szivárog be hozzátok a Jászai Mari Színházba az identitáspolitika helyzete?
Mindannyiunk számára elengedhetetlen eszmei érték a sokszínűség. Crespo Rodrigo és Guelmino Sándor főrendezőnk pedig igyekeznek olyan darabokat választani, hogy nézőink minél szélesebb körben gondolkodjanak.
Kétszer volt szerencsém látni a Jászai Mari Színház színpadán Andrew Bovell: Ha elállt az eső című drámáját Guelmino Sándor rendezésében, amely a transzgenerációs családtörténeteken túl egy másik súlyos témát, a gyermekeket érintő szexuális bántalmazást is tárgyalja. Szerencsére mostanában egyre többen mernek erről a szívszorító témáról beszélni. Nem mellesleg hatalmas bátorság szükséges hozzá.
Ez egy elképesztően különleges darab, nem csak az aktualitása miatt. Már az első olvasópróba is megrázott mindannyiunkat. Éreztük, mélyen magunkba kell néznünk, fel kell tépnünk legapróbb sebeinket a múltban, hogy ez igazán hasson. Megérteni, mi történt nagy és dédszüleinkkel, ráeszmélni, hogyan adjuk tovább görcseinket, szeretetlenségünket, hogyan akarunk más szülők lenni, mint a felmenőink, majd miért követjük el mégis újra és újra azokat a hibákat, amiket ők tettek.
Ahogy haladtunk előre a próbákkal, s láttam a színpadon megjelenni idősebb önnönmagam Ráckevei Anna személyében, folyton azt kívántam, bárcsak birtokolnám azt a képességet, hogy felismerem életem legnagyobb elakadásait. Képes legyek megrázni magam az adott pillanatban és azt mondani: „ezt engedd el és lépj tovább.”
Másrészről alapvetően nagyon szeretem beleképzelni magam mások helyzetébe, hogy mélységekig megértsem őket, de a pedofília olyan része az emberi működésnek, amelyet normális lelkülettel nem lehet befogadni. Még nem tanultuk meg kibontani, mi is rejlik mögötte. Ráadásul pont akkor forgattuk a darabot, amikor napvilágra került az egykori perui nagykövetünk ügye. Emlékszem, szó nélkül maradtunk…
Voltál már a legellenállhatatlanabb nő, naív cselédlány, gárdista a színpadon, és ez csak néhány azon karakterek közül, amelyekben kipróbálhattad magad a Jászai Mari Színház társulatában. Hogy érzed, megérkeztél?
Figeczky Bencével egyszerre szerződtünk a színházhoz, s nem telik el úgy egy próbafolyamat, hogy ne emlegetnénk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk. Minden nap hálát adok, hogy ilyen kiváló színészekkel, társulattal dolgozhatok, rengeteg lehetőséget kapok a fejlődésre. Nagyszerű darabokban játszhatok egy remek közönség előtt.
