A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal Czinki Ferenc novelláját olvashatjátok.
ODA-VISSZA
Egy jelentétkelen határátlépés Európában
Járt már az országban? Melyikben, kérdezek vissza, és látom, hogy ezzel nem leszek népszerű. Mi a foglalkozása? Ennél a kérdésnél viszont elhallgatok, gondolkodnom kell rajta. Nem az ő hibájuk, nekem szokatlan, hogy újabban megkérdezik. Alig szoktam meg azt is, hogy nem. Alig néhány éve múlt el, hogy kicsit még mindig megmozdul a gyomor a határon, pedig gyerek voltam, amikor ez utoljára komolyan számított, tizenéves, amikor valamennyire, és már felnőtt, mire egyáltalán nem. Kétezernégy május elsején sörrel a kabátzsebünkben felültünk a körhintára, aztán kék-sárga koktélt ittunk a Fecskében. De az is lehet, hogy máshol. Éjfélre olyan tömeg lett, hogy elakadtunk az egyik sarkon, nem messze a Duna-kaputól, nekipréselődtem egy falnak, a magas épületektől semmit nem láttam a tűzijátékból, ami azért szerencse, mert már akkor is utáltam a tűzijátékot, amikor még nem volt divat. Utálni. Talán valami légiparádé is volt, de az biztosan nem lehetett éjszaka, és a tűzijátékkal egy időben, szóval azt mondom inkább, hogy erre nem emlékszem. A kandeláberek fénye sárgára festi a barokk épületek falait, a kiugrókban az ablakok tábláit, azokon viszont valamennyire azért visszatükröződnek a színes villanások az égből, amik az üveg felületen már szikrákká szelídülnek. Nem volna rossz tudni, hogy akkor ez most valaminek az eleje vagy a vége. Ez a kérdés biztosan azért jut eszembe, mert abban az évben tanuljuk a halált. Mármint a halált saját jogon. Vagyis a gyászt. Szóval a gyászt saját jogon. Huszonkét évesek vagyunk, ha szerencsések vagyunk, márpedig mi jobbára szerencsések vagyunk, akkor ebben a korban csak a szüleink szülei halnak meg, a szüleink barátai vagy távoli rokonok, akikkel kapcsolatban erőltetnünk kell nemhogy a gyászt, de még a rágondolást is. Nem vág belénk minden váratlan órában, minden váratlan utcasarkon, mint például itt, ezen a győri utcasarkon is, ami nem is sarok tulajdonképpen, hanem valami négyzet, ezért tudnak a falhoz nyomni, és semmi köze semmihez, főleg a halottunkhoz nem. A gyászunkhoz ezek szerint igen. Ahhoz ezentúl mindennek köze lesz, csak akkor még ezt nem tudjuk. D. alig egy hónapja halt meg, az autójában ült, jött tanítani minket a főiskolára, amikor megállt a szíve. Negyvenkét éves volt, nagyjából a duplája, mint akkor mi, viszont abban a pillanatban, amikor most a határon állok, és jön a következő kérdés a határőrtől, alig néhány évvel vagyok már csak fiatalabb az akkori nála. Egyszer megkérdeztem D-től, kocsma, billiárd, sör, téli fehérvári éjszaka, hogy szerinte akkor most melyiket válasszam, mi legyek, tanár vagy újságíró. Minek kérdezed, kérdezett vissza. Úgyis újságíró leszel, nem? Kimentem a levegőre, félrenyeltem az Unicumot, hideg volt, világított a hold, alig kaptam levegőt. Foglalkozása? Kérdezi újra a határőr az üvegkockájából. Mögöttem már morognak, feltorlódott a sor a sevillai repülőtéren. Felnézek, érzem az Unicum ízét a számban, pedig egy éve nem iszom olyat. Tanár, mondom. Mindig ezt mondom, mert azzal kevesebb gond van, gondolom. És átlépek a linóleumra felfestett zöld határvonalon.
Czinki Ferenc 1982-ben született Székesfehérváron. Író, szerkesztő, kritikus. A Szépírók Társasága alelnöke, a Visegrádi Alap irodalmi ösztöndíjasa, Móricz Zsigmond-ösztöndíjas. Egy kocsma város című kötete 2014 augusztusában jelent meg, A pozsonyi metró című kisregényét a Scolar adta ki 2017-ben, a szlovák fordítása pedig 2019-ben jelent meg Brátislavske metro címmel. Jelenleg új könyvén dolgozik, amihez Gdańskban, Belgrádban, Budapesten és más európai városokban végzett kutatásokat.
Kiemelt kép: Patrick Procktor Gervase III című festménye (szerkesztett, forrás: https://www.instagram.com/avant.arte/)
György Alida novellája
