A Lázár Tesók Hullámtörés című első nagylemeze egy fátyollal filterezett, várakozó valóságból születhetett, amiből aztán lassan, tűnődve indult meg a sodrás. A folyó mindig is létezett, és most a szerzőknek mindkét partján találkozniuk kell önmagukkal, hogy szabadok legyenek.
TESÓK A SODRÁSBAN
Afelől nem lehet kétség, hogy a zenélő tesók története időtlennek ható, permanens, magától értetődő, és az Esti Kornélban generatív princípiumként van jelen. A zenekarok minduntalan megküzdenek saját önelbeszélésükkel, és azzal, hogy ami nyilvános én, az ne legyen annyira transzparens, hogy nem feleltethető meg annak a tétnek, amit vállalnak. Ha a folyamat érdekli őket, akkor nem roppannak össze a tükrökkel telerakott katedrálisukban, és a kényszer okozta bizonytalanságaikra alkotóként válaszolnak. A Lázár Tesók lemezét akkor érhetné a menekülés vádja, ha az Esti Kornél zenekar a döntéseit mainstream struktúrák mentén hozta volna meg. Nincs így, ennek a közösségnek mindig lesz valamilyen kapcsolódása az underground világával. Ha az alkotó jelleget tartjuk elsődlegesnek, másodlagosnak pedig az ipari tendenciák által kialakult pozíció hatásait, akkor természetszerű vállalás egy ilyen kiadvány, viszont a fontosabb kérdés talán az, hogy ezek a dalok mennyire lennének alkalmasak Esti Kornél-anyagnak, az önelbeszélés küzdelmében ki kinek a hátán térdepel, illetve hogy mennyire okoz problémát a másnak és magamnak írt szöveg egyidejűsége. E kérdések mentén gondolom azt, hogy fontos lemez a Hullámtörés, mert mindenekelőtt számot ad az alkotó énképzéséről, és arról, hogy hogyan evickélnek a tesók önazonos módon a sodrásban.
FRONT
Egyszerű a képlet: magára találó és megigazult frontemberként üdvözölhetjük Lázár Dodit. Megigazult abban az értemben, hogy találkozik benne – mint szövegíróban – az ismert és az ismeretlen, előbbi az alkalmazott szövegeire utal, utóbbi önnön magára, mint interpretálóra. Bodor Áronnak és Ács Eszternek írt sorain átüt ő is, ha akarja, ha nem. Az átütést persze nem abban a klasszikus értelemben veszem, hogy felismerem a hangot, ami rá jellemző, ez egy jóval mélyebb érzet, ami azt az igenlést hozza magával, hogy olykor szeretnénk Lázár Dodit elfedhetetlen alanyi szerzőként, középen állónak látni. Az alternatív szcénán belül az alanyi szerzőknél amúgy sem gyakori, hogy a zenekaraikon belül alkalmazott szerepbe bújnak, azon egyszerű oknál fogva, mert az elöl álló felelősségvállalóban sosem dolgozhat őrlángon az alkotói akarat. A Hullámtörést hallgatva Lázár Dodi összeért magával, előadóként ez egy revelatív pillanat lehet a számára, egyfajta „másik gondolkodás”, amiben gyorsan futó erezetként mutatkoznak új utak. Reflexív mozzanat ez, belső utazás, nem egy külső rátekintés. Külsődlegesen szemlélve Dodi egyedül nem állná meg a helyét, Lázár Ágoston jelenléte, lelke kulcsfontosságú, mivel Domokos ebben a viszonyrendszerben tud igazán működni alanyi megszólalóként, testvére képes visszarántani az atmoszférákat a szakadékból, és ha kell, képes megalkotni azokat.
SZÖVEGHULLÁM
A szövegkorpusz nem hordja magán az alternatív hagyomány görcsreflexét, nem operál progresszív, vagy különleges képekkel, tiszta és egyenes. Az Esti Kornél világától nem függetlenedik teljes egészében, de megengedőbb, bátrabb, kísérletezőbb. A látszólag könnyedebb, középutas dal is meglepő bemondással kecsegtet, „a Vezúvoktól Pompei lett az életem” (Másnapos dal), az egzisztenciális krízis temetőjében örökre visszhangozhatna az, hogy „a test csak egy álca / életünk árvaháza” (Azért kell), a krízishez szokott sors leginkább a mindenség alján él, ezt választja, aztán kérlel, hogy „vigyél fel / vagy lélegeztess a mélyben” (Hullám), ha az egzisztencia mégis megpróbálja, megvívja a harcot saját magáért, de elbukik, akkor „a fegyverletételnél / majd értékeld a békét” (Igazi béke). A nehéz szavak és neutrálisabb sorok élettel telnek meg, mikor épp hogy csatlakozni tudnak a dal atmoszférájához, már-már hirtelen azt hinnénk, a jelleg mostohája elzárta az utat, de Lázár Dodi személyével megtámasztva ezek a szavak képesek helytállni, ilyen szavak a „semmi „és az „élet”, illetve a folytonosan felsejlő „nemek”.
SZELLŐ
A Hullámtörés hangszerelésileg egy kósza szellő a Balaton partján, egy mozzanat lehelet és sóhaj között. Porkoláb Janka és Rátkay Áron csellószólamai a fodrokba botorkálva talán átérnek még az északi partról a délire, Ágoston zongorajátéka tihanyi ekhó lesz talán, Dodi bemondásairól pedig elmondhatjuk, hogy igaz, a tó aljáról érkeznek, de van esélyük másnap reggel megcsillanni a felszín tükrén. A szerzők állítása szerint ez a kósza szellő simogat, melenget, a dalok pozitív prizmán törik meg a világot, viszont a szellőből könnyen lehet szél, akár vihar is. A lemezen érezhető, hogy a közös történetnek még nincs vége, látjuk a túlsó part fényeit, de kár lenne tagadni, hogy a mélabú nem nyög fel az igenlő gesztusok alól. Számunkra ez csak azt jelezheti, hogy végre valami nem hazug, nem kiszolgáló, nem kifordított, hanem egyszerűen igaz, önmagáért való, és emberi léptékű.
Kiemelt kép: Papp Zsófia
