Hella S. Haasse kisregénye az emlékezés szándékának és megfogalmazásának eredménye, amely két ember csecsemőkorban kialakult egységének bomlását ábrázolja, és ha a két lélek eltávolodásának titkát nem is, de annak mellbevágó, szívbemarkoló folyamatát érzékenyen és érzékletesen fejti meg. Urug mindaz, ami visszahozhatatlan, ami már csak a hiánya mentén hozzáférhető; „Urug a barátom volt, (…) ő volt gyerekkorom ábécéjé” (65.).
Szerző: Szegő Márton
Urug kelet-indiai bennszülött, míg az elbeszélő holland család első gyermeke. A két család egymás szomszédjai Kelet-Indiában, Kebon Djatiban. A háború előtti gyarmati évek jelentik a gyerekkort, a két család kapcsolata is innen ered: Urug apja az elbeszélő apjának munkafelügyelője a Kebon djati ültetvényeken. Mind ez az időszak, mind ez a tér sérülékennyé teszik az otthon fogalmát a két gyerek számára, hiszen a bennszülött hazáját más rendezi be, az európai pedig másét rendezi be. A faji, származási, gazdasági, kulturális és nyelvi különbségek az együtt élő személyeket hierarchiába rendezi, amivel a világra érkezőket – Urugot és az elbeszélőt – csak fokozatosan, a felnőtté válás útján szembesíti az élet.
A gyerekkor titkát a személyesen megélt tapasztalat hiánya adja, így a gyerek számára minden úgy van, ahogy van, anélkül, hogy mindannak, ami körül veszi és saját jelenlétének felelősséget, szerepet tulajdonítana. Urug és a holland fiú viszonya elemi, mágikus és végtelenül kreatív, amelyet áthatnak Kelet-India jellegzetes tájai, illatai és hangjai, és amely viszony az elbeszélő gyerekkorának meséjét szövi; „Urug úgy beivódott az életembe, akár egy pecsét vagy márkajelzés: ma jobban, mint valaha, most, hogy minden kapcsolat, minden együttlét végleg a múlté” (6.).
A regény a feszültségét abból nyeri, hogy előre szól a tragikumról, a két ember totális elkülönüléséről, amikor az olvasó még nincs beemelve az elbeszélő lelki világába, amelyből amilyen ütemben Urug kiköltözik, az olvasó azzal arányosan be. Ez az érzelmi feszültség a regény végéig gyűlik, megoldást vagy megfejtést viszont nem kapunk, csupán az első oldalakon vázolt belső zavarral, az elbeszélő gyerekkorának és életének legelemibb pontjával tudunk azonosulni. „Nem is tudom, miért akarok számot adni önmagamnak az Urughoz fűződő viszonyomról (…). Talán visszavonhatatlan, érthetetlen mássága izgat, a szellem és a vér titka, mely a gyermek és a kamasz életében még nem okozott problémát, most azonban annál kínzóbbnak tűnik” (6.).
A felnőtté válás folyamata egyre inkább mélyíti a szakadékot a két gyerek közt, míg beláthatatlan távolságba kerülnek egymástól – vagy legalábbis az elbeszélő számára. Apránként tűnik el a gyermeki szemmel látható csodavilág és válik valóságossá, a szabad kalandokat a rendszerek, a két személy mozdíthatatlannak tűnő egységét pedig a faji és kulturális ideológiák bontják meg, és válik így a két főhős bajtársból egymással ellentétes kultúrák hordozóivá, egy olyan térben, amely mindkettő szülőföldje, mégsem lehet közösnek nevezni. Ám nem pusztán kultúrák találkozása és taszítása ez, hanem annak a vélt igazságnak boncolgatása, „hogy minden emberben él egy lelki táj, egy bizonyos hangulat, valamiféle vidék, mely lényének legmélyebb rétegeiben azonnal hátborzongató visszhangot idéz” (119.).
