Az élet sokszor egy hajszálon múlik. Elég, ha csak egyetlen hibát vétesz. Máté Péter jól ismert dalának egy sora tökéletesen leírja ezt: „Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, mert a legapróbb hibád, megbosszulja önmagát” – ezek a sorok jártak a fejemben akkor is, miután kijöttem a Hamis hang című előadásról, mely az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum együttműködésével jött létre. Ha az ember megnéz egy színdarabot, ami után hosszú percekig meg se bír szólalni, akkor arról bizony írni is nagyon nehéz. Túl kevés hozzá a szó; túl sok a mondanivaló. Hetvenöt évet repülünk vissza az időben oda, ahová senki sem akar visszamenni: a horogkereszt rémuralmának korába, ahol hibázni tabu, és szabadság nincs.
A rendező, Ujj Mészáros Károly magasra tette a lécet, és nem kíméli a nézőket: mindvégig fenn kell maradunk az érzelmi hullámvasúton, amire felültet és a szereplőkkel együtt végigvezet bennünket. Egy pillanatig sem engedi lankadni a figyelmet, az üresjárat ismeretlen fogalommá válik. A hosszú csendek mondják sokszor a legtöbbet, a zene pedig diadalmaskodik és felfedi az igazságot, amit eddig több évtizedes porréteg takart el. De a tények megismerése nyomán létezhet-e valódi igazságszolgáltatás?
Didier Caron bravúros dramaturgiával megírt darabja egy lassú kibontakozású, fordulatokban gazdag és titokzatos történetet mond el. Csak egy ártatlan beszélgetésnek indul az egész. A gőgös, pökhendi karmestert, H. P. Millert (Vasvári Csaba) egy rosszul sikerült koncert után, két telefonos őrjöngés között keresi fel egy esetlen, látszatra kissé zavart elméjű rajongója, Leon Dinkel (Nagy Dániel Viktor). Sejtjük azonban, hogy a titokzatos idegen sokkal többet akar, mint pusztán autogramot kérni a nagy mestertől. Nagy Dániel Viktor játéka megtévesztő, kusza jeleket küld a közönség felé, ezért eleinte mi sem tudjuk, miért, de érezzük, hogy valami nincs rendben vele. Karaktere ártalmatlannak, de ugyanakkor mégis beszámíthatatlannak tűnik, így félni kezdünk tőle. Gesztusaiból és hanghordozásából eleinte úgy ítéltem, hogy autista szereplővel állok szemben, majd a feszültség fokozódásával ez a kép átalakult egy őrültté, majd egy érzelmileg sérült és traumatizált őrültté, aki előre megfontolt tervét precíz előrelátással viszi véghez. Fordulat fordulatot követ a megszólalásai nyomán, a közönség pedig csak kapkodja a fejét. De mikor már azt hisszük, hogy megfejtettük jellemét és szándékait, akkor okozza a legnagyobb meglepetést.
Ahogy a karmester, H. P. Miller is ráébred, hogy ez a látogatás jóval súlyosabb lesz, mint amilyennek elsőre látszott, kétségbeesetten kezdi ismételgetni a központi kérdést: „De hát mit akar tőlem?”. Dinkel nagyon lassan húzza le a leplet a valódi szándékairól. A végletekig feszíti a húrt. Kihasználja ellenfele zaklatottságát és félelmét, hisz a fényes karrier szilárd alapjain álló ember lába alól egyik pillanatról a másikra csúszott ki a talaj. Vasvári Csaba alakítása lépésről lépésre szemlélteti, ahogy az öntelt művészt egyre jobban ellepi a bizonytalanság, míg végül úrrá lesz rajta a teljes pánik és a gyötrelem. A feszes, jó kiállású, öltönyös úriember szép lassan elveszíti nagyra becsült státuszát és már csak egy meghurcolt, súlyos múltat cipelő lélek áll előttünk a színpadon. Ez történik, ha megpróbáljuk felfeszíteni a múltat. Egy tiltott, fekete ládát, aminek már a létezéséről is megfeledkeztünk. De be tudnak-e valaha gyógyulni azok a sebek, amik egy kegyetlen háborúból maradtak meg?
Leon Dinkel és H. P. Miller találkozása az igazsággal való szembesülés: két ellenséges oldal néz egymással farkasszemet. Igazságszolgáltatás mégsem lehetséges, mert a világ rendje nem egy mérleg, amit a bosszú ismét egyensúlyba tudna hozni. A legnagyobb kérdés, hogy akkor hogyan találhat az ember belső békességet? Hol volt Isten, mikor ezek a szörnyűségek megtörténtek? Hogy engedhette, hogy ennyi ártatlan embert lemészároljanak? Dinkel a vallás fontos és kritikus kérdéseit szegezi Millernek, amelyek előtt az emberiség a mai napig értetlenkedve áll, és csak találgatni tud, hogy valamiféle vigaszra találjon.
A két szereplő életében a legfontosabb közös pontot a zene adja. A színpadi látványvilág is ezt tükrözi: Fekete Anna díszlete egy művészi öltözőt jelenít meg, melyben a bútorokon a hegedű formai jegyeit és a négy egymás mellett húzódó húrt is felfedezhetjük.
Az elhangzó párbeszédek és a csendek jól felépített dinamikáját Mendelssohn, Mozart és Vivaldi ismert dallamai felemelő hatással egészítik ki. „A zene mindenre képes” – emlékszik vissza Dinkel édesapja szavaira. De ő már tudja, hogy ez nem igaz. A zene sok mindenre képes, a zenébe el lehet menekülni a keserű valóság elől, el lehet takarni azt, de egy életet nem tud megmenteni, sem visszaadni. A zene olyan szféra, ahol mindenben ott a tökéletes harmónia. Egy halhatatlan idea. Nincs benne hiba. Az ember viszont csak ember, és az élet sokszor túl nagy árat kér, ha játék közben becsúszik egy hamis hang…
