Csalódás halk szintizajjal – Hurts – Faith albumkritika

Varga Vencel 2020. Sze. 17. 0 -1

Közel két év kihagyás után érkezett meg a Hurts új albuma, amely a Faith címet kapta. Az album nagy visszatérést szimbolizál, révén, hogy a korábban már-már hozzánk is hazajáró banda szó szerint teljesen eltűnt hosszabb időre.

2018-ban, Bukarestben járunk, amikor egy Európában megsüvegelendő turné végén járnak Theo Hutchcrafték, a koncert másnapján pedig bejelentik, hogy eltűnnek. A magyar közönség egy része könnyen fellélegezhetett, hiszen egy év alatt járták meg az Efottot, a Szigetet, és a Voltot is, az utóbbi kettőn az akkori lineup között kissé indokolatlanul headliner szerepben.

Ha egy zenekar tényleg úgy képes szublimálni, ahogy a csapat két fő tagja tette, azok után biztosak lehettünk benne, hogy egy hatalmas és minden szempontból bátor lemezzel fognak visszatérni. A 2017-es Desire album erős volt, és talán azon a lemezen álltak legtávolabb önmaguktól, cserébe viszont minden szám jól állt nekik, még az is, amikor egy totális Prince-koppintást csináltak majdnem 3 percen át (ez a Boyfriend című számuk volt). Aztán eljött 2020, körülbelül nyakunkon a teljes világvége, szóval mi sem lehetett volna ideálisabb alkalom, hogy kedvenc brit férfibálványaink visszatérjenek. Kár, hogy így tették.

A semmiből aztán kidobtak random feketés képeket minden felületükre, a korábbi tartalom pedig mind Adam, mind Theo oldaláról törölve lett. Szépen be lett lengetve az egész, a cím után kiraktak egy önmagukhoz passzoló masszív turnét, annyi orosz időponttal, hogy igazából nem lenne túlzás orosz melónak nevezni a turnéjukat: 16 helyen állnak meg az országban, valahol dupla bulival.

Kijöttek az első, beharangozó dalok, és kissé erőtlennek tűntek, de hát a bangereket mindig a megjelenés napjára illik tartogatni. Majd kijött az album, az ütős számok pedig valahol eltűntek félúton a magas gondolatiságban.

Mindenekelőtt, mielőtt azt hinnék, hogy Sixx beszél belőlem, a Faith legnagyobb hibája az, hogy mindent hallottunk már egyszer – vagy tőlük, vagy máshol, de ezerszer komolyabban. Például a Voices konkrétan tökéletes párhuzamban áll az előző albumról a Ready to go-val, valószínűleg írtak egy közepesen hangulatcsináló intrót is mellé, amellyel a meglévő rajongókon kívül nem lett megszólítva senki. Ugyanúgy megkaptuk az indokolt szerelmes dalt egy szenvedős zongorával, ezek korábban a Stay és a Something I need to know voltak, most pedig éppen All I have to give lett a címe, és most nem egy szakításról szól a szöveg.

A legnagyobb baj, hogy a hatalmas lehúzást mégsem tudom megtenni, ugyanis zeneileg nem beszélhetek egy rossz albumról, de igazán dühítő, ha úgy érzi a hallgató, hogy ténylegesen újat nem kapott.

A Faith egy személyes krízis beleeresztve a világba, amely szintúgy krízisben van, és emiatt minden szava pontosan olyan őszinteséggel fogalmazódott meg, ahogy azt Theo Hutchcraft leírta, és úgy van komponálva, ahogy azt Adam Anderson szerette volna. Legalábbis ez az, amit megfogalmaztak, amivel egyet tudok érteni, hiszen a legtöbb szöveg tényleg az én-keresésről és a kilábalásról szól, ahol az egész eljut odáig, hogy talán marad egy kis fény az alagút végén.

Az album egy jóindulatú ötöst kapna egy 10-es skálán, bár valószínűleg a hardcore rajongók erre 2-3 pontot is rá fognak dobni, amivel nincsen semmi gond. Született a Hurtstől egy tökéletes album, kizárólag a Hurts eddigi rajongóinak. Biztos vagyok benne, hogy 4-5 számot be tudnak iktatni a koncertekbe is, de ezzel együtt be kell vállalniuk azt is, hogy ők maguk lesznek azok a srácok, akik hajnali egykor megtalálják a gitárt és elkezdik játszani a Wonderwallt, majd megölik a bulit, így pont a katarzis és az önfeledtség előtt hoznak le az életről.

A Faith-en vannak kifejezetten jó dalok, tetszik a kísérletezés pár számnál, közben például sikerült megírni Justin Timberlake-től a Filthy-t, csak több levegővel, majd Fracturednek nevezték el. A Somebody szerintem kétséget kizáróan egy egész oké rádiós sláger lett, a Numb irgalmatlanul szexi, csak közben kimarad az, amiért négy hónapon át tartott a beharangozás: a katarzis, a tényleges én.keresés, így pedig azzal az élménnyel zárjuk be a Spotify-t, mint a Bródy nevéhez is fűződő Doctor Herzben: most, hogy elértük, már csak snassz, és semmi szükségünk rá.

Tags: Adam Anderson, album, albumkritika, EFOTT, énkeresés, Faith, Hurts, lemez, Oroszország, pop, Prince, Rock, Sziget Fesztivál, Theo Hutchcraft, turné, Volt Fesztivál, zene Categories: ZENE
Related Posts