Amikor az ember estéről estére a kérdező szerepében lát valakit, nehezen tudja elképzelni, milyen, amikor a „másik” oldalon ül. Kísérletet tettünk, hogy közelebbről megismerjünk valakit, akit valamennyire mégis mindenki ismer. Műsorvezetésről, szakmai fogódzókról, gyerekkorról, sőt, még a matekhoz fűződő viszonyáról is mesélt Rónai Egon.
Mennyire jössz zavarba, ha téged kérdeznek?
Szerintem közepesen. Alapvetően egy elég sokat dumáló, ugyanakkor szemérmes fickó vagyok.
A környezeted elvárja, hogy a tévén kívül is te legyél a műsorvezető?
Nem várják el. A kérdezőfunkciót is igyekszem kikapcsolni, nem is tudatosan, hanem így működöm. De közben azt gondolom, hogy én a tévében sem szerepelek, hanem egyszerűen vagyok. Így aztán nem különbözik a civil énem a televíziós énemtől. Nem csupán eljátszom, hogy én vagyok az érdeklődő műsorvezető, hanem bemegyek, és valóban érdeklődöm.
Ez azt is jelenti, hogy el tudod felejteni a kamerákat körülötted?
Már igen. Ez nyilván idő és rutin kérdése is, bár különösebben sosem zavart. Amikor elkezdődik az adás, akkor van az emberben egy adrenalin-löket. Ha nincsen, az baj, hiszen akkor tét nélküli a dolog, egy tévéadás pedig sosem tét nélküli. Valami drukknak lennie kell. Valaminek, ami teljesen elemel a hétköznapi valóságtól, mert hiszen az mégsem teljesen hétköznapi, hogy ülsz a tévéstúdióban, és párszázezer nézőnek beszélsz. Abban a helyzetben az ember óhatatlanul jobban megválogatja a szavait, a mozdulatait, gesztusait. Amikor már kevésbé kell megválogatni, akkor lehetsz igazán jó, hiszen akkor természetes vagy.
Akkor ez is idő, míg kialakul…
Idő, illetve személyiség kérdése is. Ha valakit nagyon feszélyez a kamera, akkor rajta az idő sem fog segíteni. Vannak jól és rosszul szereplő műsorvezetők: akad olyan, aki remek rádiós, ugyanakkor a tévében egyszerűen nem működött. Egyébként ezt tudta is magáról, zavarta a kamera. Régen az volt a divat, hogy a televízió híradóba a rádiótól kölcsönöztek bemondókat. Beszélhetett valaki gyönyörű hangon, de nem jött át a személyisége a kamerán keresztül, és olyankor a néző is érzi, hogy valami nem stimmel, hogy nem természetes az ember, hogy maníros, furcsán ül, keresi a helyét, merev. Végül visszaküldték a rádióba.
Vissza tudsz emlékezni életed első adására?
Persze, baromi izgalmas volt. Ez volt az első élő, ahol egyedül voltam műsorvezető, korábban riportokat készítettem, popzenei díjátadón konferáltam, ilyesmik voltak. A Napraforgó című műsorról beszélünk, talán kilencvenegy-kilencvenkettőt írunk. MTV, reggeli műsor, megjelenés 6:10-kor a sminkszobában, adáskezdés hét órakor. Hat óra huszonöt volt, amikor felültem az ágyamban, hogy baj van. Az autóban borotválkoztam, ráadásul számoltam azzal, hogy lemerül a villanyborotva, így pengéssel próbálkoztam, természetesen elvágtam magam. Tíz perccel a kezdés előtt értem be, az arcom vérzett, mindenki kiabált velem, menet közben nyomták a kezembe az adásmenetet… Ebben a történetben több jó dolog is volt: az egyik az, hogy megbocsájtottak nekem, pedig joggal mondhatták volna, hogy akkor köszönjük szépen; a másik jó dolog, hogy nem volt időm rástresszelni az adásra. Nem tudom, mennyire volt az tudatalatti, de azóta is inkább lendületből megyek be. Megőrülök attól, ha a smink és az interjú között fél órát kell várnom. A kollégáim már tudják, hogy látszólag beesem, ugyanakkor ki van pontosan számolva, hogy ne késsek el. Nekem valahogy kell az a sebesség a kezdésnél.
Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó kérdező legyen?
Érdeklődés. Őszinte érdeklődés.
Ennyi? Bátorság nem kell?
De, csak szerintem az az érdeklődéssel együtt jár. Hiszen az egy hamis érdeklődés, ha nem mered megkérdezni. Mert akkor erősebb a félelem, mint az az izgalom, hogy most választ kapok a kérdésre. A nyitottság is fontos! Ne azt akard hallani, amit előre elterveztél, és ne számolj olyannal, hogy ebből majd biztos ez jön. Vagyis, az se zavarjon meg, ha teljesen más választ ad, mint amit vársz. Ehhez kell az a magabiztosság is, hogy jártas vagy felkészült legyen az ember az adott témában.
Neked nagyon sok témában kell jártasnak lenned, hiszen nagyon sokféle emberrel beszélsz…
Igen, bár, ha mélységekbe merülünk, akkor a matematika témakörét kihagynám…
A matematika egy érzékeny pont?
Simán elbeszélgetek a matematikusokkal is, csak hagyjuk ki azt a részt, hogy mivel foglalkozik, mert nem értem. Nagyon bánom, de a matematika, és minden, ami szorosan összefügg vele, nekem hatalmas homály. Soha nem ment, és soha nem érdekelt. Nyilván összefügg. Beszélgettem már matematikussal, kérdezte, hogy meséljen-e arról, hogy mit kutat. Mondtam neki, hogy részletesen inkább ne, úgysem értem. Vannak dolgok, olyan tudások, amikre nem lehet felkészülni. Ugyanakkor van bennem egyfajta önteltség: azt gondolom, hogy ha én nem értek valamit, akkor a nézők nagy része sem, hogy én is olyan vagyok, mint ők. Nem szakterületi nézőink vannak, hanem egyszerre nagyon sokféle nézőnk van, őket kell „kiszolgálnom”.
Meg szoktad nézni az adásokat?
Nagyon ritkán.
Ha igen, akkor miért? Az alany miatt, vagy tanulási céllal?
Az alany miatt. Most is volt egy szomorú apropó: visszanéztem a Bálint gazdával (Bálint György – a szerk.) készült beszélgetést, hogy kell-e vágni belőle, mielőtt emlékezve rá, megismételjük. Egyébként nem kellett. De magam miatt szinte soha nem nézem meg, ami jelenthet jót is és rosszat is. Talán nagyképűen hangzik, de előfordul, hogy akkor is szembe jövök magammal, amikor nem szeretnék, ha éppen egy ismétlésre tévedek. Ilyenkor odakapom a fejem, hogy nem így kellett volna, vagy, hogy ennél már volt jobb kérdésem is. Ha folyton a korábbi műsoraimat nézném, könnyen belecsúsznék abba a hibába, hogy elkezdem magam ismételni vagy állandóan kontrollálnám, hogy ne legyen megint úgy, ahogy nem tetszett. Egyébként is elemeznek engem annyian… Az internet kitűnő terep arra, hogy mindent megtudjak magamról.
Ezeket elraktározod, vagy szelektálsz?
Van egy Facebook-oldalam, ahol negyvenezren követnek. Ezeket az embereket nem hirdetéssel szereztem, tehát valódi nézők. Ők politikailag mindenfélék. Nyilván nem lehet mindenkinek megfelelni, tehát helyén kell kezelni a véleményeket. Néha azért egészen tanulságos elolvasni a kommenteket, hiszen az önreflexió nem árthat. Ha azt látom, hogy sokak szerint valami nem volt kerek, akkor érdemes átgondolni. Ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg nem hagytam beszélni? Valóban belevágtam a szavába? Gyorsan beszélek? Vagy halkan? Aztán számos igazságtalan, gyűlölködő hozzászólás is érkezik, néha döbbenten nézem, hogy mit művelnek egymással az emberek ebben az internetes világban. Mocskos stílusban képesek minősíteni – nem is feltétlenül egymás véleményét, hanem magát a más véleményen levőt, a másikat, – az embert.
Azért a te közösségi oldaladon nem ez a jellemző.
Engem lehet kritizálni, nekem a munkámhoz tartozik ennek az elviselése. Aki bántó megjegyzéseket ír minősíthetetlen stílusban a többi kommentelőre, őket egy figyelmeztetés után többnyire törlöm. Ezért nem látsz nálam elfajuló hangvételt. Illetve igyekszem a műsorokon túl olyan tartalmakat is megosztani, ahol kisebb támadási felület van. Tehát írok művészemberekről, vagy sportról, zenéről. Egyébként az internet zseniálisan leképezi a társadalmi hangulatot. Sokkal jobban, mint eddig bármi bármikor a történelemben.
Hogyan döntöd el, mennyit mutatsz magadból, a családodból?
Ez nehéz ügy. A két nagyfiamról tizenéves korukig szerintem semmit nem raktam ki. Tíz éve vagyok az ATV-nél, előtte a Sport Tévénél nem volt ilyesmire igény, hiszen ment a sport körüli promóció, ott az volt fókuszban. Viszont egy ilyen tévénél, és ilyen műsoroknál sokkal személyesebb a kapcsolat a műsorvezető és a nézők között, így aztán felmerült, hogy adni kellene belőlünk valamit.
Jól értem, hogy a tévé részéről?
A sajtó részéről elsősorban, de a tévében a promócióval foglalkozó kollégák sem tiltakoznak. Megkérdeztem a feleségemet, benne van-e, mondta, hogy mértékkel. Persze egy kicsit át is szakadt a gát. A már megmutatott dolgok, képek, elkezdenek önálló életet élni, tehát előfordult már olyan, hogy az iskolás gyerekemről egy kétéves korában készült fotót használtak fel. Akkor már jobb, ha megmutatjuk őket újra; lehet ezt mértékkel csinálni.
Mennyit érzékelnek a gyerekek az ismertségedből?
A nagyok abba nőttek bele, hogy apa tévés, és szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt tíz évben hányszor láttak a televízióban. Most a kicsik is így vannak ezzel, bár az 500-at az egész család nézte, az vetélkedő volt, izgalmas, látványos, okos, örültem is, hogy látják. A politikai műsor nem kicsiknek való. Emellett úgy gondolom, hogy amit naponta csinálok, az nem extra: ez is egy munka, annyi különbséggel, hogy a nyilvánosság előtt zajlik. Ettől sokan azt gondolják, hogy különleges. Valószínűleg olyannak látsz most engem, mint a tévében is. Remélem legalábbis. Azt kell csinálni, ami a pillanattal jön: ha kell, nevess, hatódj meg, lehetsz mérges is, vagyis maradj ember, és akkor működik. Nem kell a manír, nem szólalhatok meg úgy nyájasan bájologva, hogy Kedves Eszter, mit gondolsz erről a csodás, verőfényes, madárcsicsergős mai napról? Aki így kezdi, az menjen haza. Lehet ezt normálisan is kérdezni: Mit szólsz, milyen szépen kisütött a nap? Jó esetben a néző is azt gondolja otthon, hogy de jó, végre kisütött a nap. De ez a stílus, hogy Kedves Eszter, ez nem működik.
És ha valaki valóban ilyen? És tényleg így beszél?
Senki sem beszél így, ez nagyon modoros. Talán csak rossz dél-amerikai filmekben.
Szerettél tanítani?
Nagyon szerettem, csak szomorúan tapasztalom, hogy a legjobb tanítványaim javarészt nem tudtak megmaradni a pályán.
Vajon miért?
Azt hiszem, ez a szakma nagyon sok illúzióval kecsegtet, majd rengeteg illúziót hagy érintetlenül. Elkezded, és rájössz, hogy nem azt és nem úgy csinálod, amit elképzeltél. Rájössz, hogy beleszólnak, hogy az igazság megkérdőjelezhető, hogy mindent vezérel a politika, hogy sokszor a szakmáról nem is beszélünk. És vannak helyek, ahol csak a politikának akarnak megfelelni. Akik ezt nem bírják, elmennek kommunikációs irányba, szakmát váltanak vagy külföldön próbálkoznak. Ez egy nehéz pálya, az igazságról kellene, hogy szóljon, vagy annak a kereséséről, miközben a nagy igazságérzettel rendelkezőknek egyre nehezebben művelhető.
Rólad azt írják, hogy örök igazságkereső vagy. Gyerekként is az voltál?
Ezt írják rólam? Látod, ezt még nem olvastam. Konfliktusos gyerek voltam, lehet, hogy éppen ezért. Voltak vitáim, de inkább tényleg olyan igazságkereső voltam inkább, mint fenegyerek. Tehát nem én voltam, aki kilógatta a másikat az ablakból. De azért sajnos simán megdobtam a tanárt a vizes szivaccsal.
Azért mert igazságtalanságot észleltél?
Nem emlékszem. De volt olyan időszak, hogy kis híján kirúgtak az iskolából. Amikor építőtáborban voltunk, IFA teherautóval vittük be a piát, képzelheted, mi volt ott. Mégis azt gondolom, nem voltam rosszabb a többieknél, legfeljebb nagy szám volt.
Mennyire támogatták az utadat?
Apu azt kérte, hogy ne legyek színpadon, és ne legyek újságíró. Ő benne volt, tehát tudta, hogy miért kéri. Én nem mondok ilyet a gyerekeknek, de hála Istennek, a nagyokat nézve, maguktól sem mutatnak hajlandóságot. Apukámat tizenkilenc évesen veszítettem el, így részéről nem volt lehetőség a szakmai támogatásra, örülök, hogy korábban sokat voltam vele, sokat láttam tőle. Anyu pedig csak egyszerűen örült annak, hogy úgy látta, megállom a helyemet. Igazi szeretettel támogató anya volt, nem kövezte előttem az utat, nem telefonálgatott az érdekemben, de büszke volt, hívott egy-egy adás után, kazettára felvette a műsoraimat.
A televíziózásnak és a színházi világnak van közös metszéspontja: ahogy a közönséget nem feltétlenül érdekli, hogy milyen napja volt a színésznek, úgy a te műsoraid hangulatát sem határozhatja meg az aktuális kedved…
Valóban, ez egy nagyon érdekes dolog. Ahogy beérsz a stúdióba, elfelejted, milyen kedved van. Ez persze azt is jelenti, hogy a jókedv is elfelejtődik. Ebből a szempontból tehát egy teljesen semleges állapotba kerülsz. Fókuszálni kell az adásra, fel kell készülni a vendégekből, a témákból, készen kell lenned, piros lámpa és adás. Az Egyenes Beszéd előtt nyolc perccel összebeszéd van a híradóval, amelyben a műsor aktuális vezetője elmeséli, ki lesz a vendég, mi történik majd. Nálam mindig bent van a telefonom, ami jól jön a rendkívüli hírek észlelésénél, mint például, hogy ég a Notre-Dame… De volt olyan a karantén idején, amikor a nagyfiam hívott, hogy a legkisebb fiam nekiment az asztal szélének, és ömlik a fejéből a vér, az anyukájuk éppen próbálja elállítani. A nyaralóban voltak vidéken, és a járvány miatt nem volt egyértelmű a hogyan tovább. Végül a stúdióból telefonáltam az orvosnak, aki elmondta, mit tegyünk. Aztán már indult is a főcím. Előtte kezem-lábam remegett, de amikor meglátom a piros gombot, vagyis adás van, akkor addig vége van minden másnak. Most is így volt.
Egészen hihetetlen állapot lehet.
Elmondva igen, viszont átélve természetes. A színész, akinek meghal valakije, lehet, hogy aznap este vígjátékot játszik. A közönség persze nem veszi észre, hogy élete legnagyobb tragédiáját éli meg. Székhelyi József például már nagyon szenvedett a betegségétől az utolsó évében, voltak jelenetek, amelyeket külön miatta alakítottak át, hogy könnyebb legyen neki. Egyszer megkérdeztem tőle, mégis hogy bírja? Azt felelte, mi az, hogy hogy bírom? Hiszen ez éltet. Nekem is be kell mennem este, hiszen ott van dolgom. Valószínűleg mindannyian így működünk ezzel a piros gombbal. Nekem egy adáson belül olyan érzelmeim vannak, amelyek ott születnek az adott pillanatban. Kintről semmit nem viszek be.
Neked ma mitől nehéz egy beszélgetés?
Ez változó. A Húzósban eléggé ki vagyok szolgáltatva a vendégnek, hiszen az önmagában nem elég, hogy elfogadja a meghívást és bejön a stúdióba. Ettől még nem biztos, hogy könnyen adja magát. Nem biztos, hogy nem mondja majd azt, hogy erről nem szeretnék beszélni. Sosem lehet tudni, mennyit ad majd a valódi személyiségéből, nekem pedig adásról adásra meg kell ezzel küzdenem. De hihetetlenül szeretem. Minden Húzós egy kemény kihívás. Ráadásul nincs benne vágás, ezt tudja a vendégem is, tehát nagy a tét, amit kimond, az úgy marad. És ennek ellenére kell tudnom a lelke mélyéig eljutnom.
Súgnak bármit a füledre? Főként az Egyenes Beszédre gondolok.
Általában csak az időt mondják. Néha adatot, ha vita alakul ki valamiben a vendégemmel. Az Egyenes Beszédnél az a cél, hogy megtaláljuk az igazságot egy-egy témában. Vagy legalább a lehető legközelebb jussunk hozzá. És az igazságot annyifélének látják, ahányféle ember van. És pártállás. Nincs persze abszolút igazság, leginkább csak nézőpont.
Hogyan kell elképzelni az Egyenes Beszéd összeállását?
Reggel fél 9-kor beszélünk a szerkesztőkkel, tisztázzuk, hogy mire készülünk este, kiket hívunk meg, mik a témák, mit ajánlanak a pártok, hiszen ők is jönnek ajánlatokkal. Dél felé összeáll az adás, de délután ötig nyitva hagyjuk, hátha valami olyan súlyú történik, és akkor még változtathatunk. Már reggeltől tudok készülni, illetve ez a szakma egyébként is mindennapos készültséget igényel. Ha elmegyek szabadságra, akkor is hírolvasással indul minden nap, hiába nincs este adásom. Később úgyis tudnom kell a nap történéseit, és ez folyamatos készülést igényel.
Téged mi kapcsol ki?
Szeretem a filmeket, engem is beszívott a Netflix világa, de nekem a magyar filmekről is jó véleményem van. Szeretek olvasni, veszélyes magasságban állnak az éjjeliszekrényemen felstócolva a könyvek, szeretek zenét hallgatni, szeretem a sportot, rengeteget járok színházba…
És neked is 24 órából áll a nap?
A nagyfiaim gyakran kiborulnak, hiszen sokszor ők a bébiszitterek. Mindig mondom nekik, hogy hétvégén tudok csak színházba menni, hiszen olyankor nincsen adásom, ők meg persze mennének bulizni.
Neked mi jelenti ma a legnagyobb elismerést? Mi ad bizonyosságot arról, hogy jó helyen vagy?
Talán a saját közérzetem. Amióta az ATV-hez jöttem, azóta vezettem a Startot, a reggeli adást, gazdasági műsort, közvetítettem meccseket, volt bűnügyi magazinom Tetthely címmel, volt és lesz Csatt címmel politikai vitaműsorom, elkészült 300 adás kilenc év alatt a Húzósból, volt és szintén remélem lesz még az 500, az ország géniusza című vetélkedő, ami a szívem csücske. Nem az történik, hogy keresni kellene valamit az Egonnak, hanem ezeknek a nagy részét eleve rám bízza a csatorna. Hozzátartozik mindehhez a nagyfokú bizalom, a nézők szeretete. Ez egy körforgás, ami eddig nagyon jól működik: jól érzem magam, mert megbecsülnek, és megbecsülnek, mert a nézők is kedvelnek. Ez valódi elismerés.
