Sally Rooney Normális emberek című könyve a szubjektív, „képlékeny” normalitás fogalmát járja körbe egy Y generációról és generációnak szóló, könnyen fogyasztható, de nehezen emészthető fejlődésregényen keresztül, mely olvasás után olyan érzést hagy maga után, mint egy elérhetetlen helyen támadt viszketés.
Bár vannak egészen egyértelmű, vagy legalábbis konkrét(abb) gondolatok és viselkedésmintázatok, amiket egy társadalom vagy nagyobb közösség egyértelműen elfogadottnak tart, vannak szubjektívebb témák, amit szűkebb körökben – pl.: egy baráti társaságban – vagy egyéni szinten bírálunk el. Ilyenkor nem mindig egyértelmű, hol ér véget a normális, és hol kezdődik a deviáns, furcsa vagy „ciki”. Ez pedig talán a fiataloknak lehet a legzavaróbb, akik az identitásuk csiszolásának legkényesebb életszakaszát tapossák – amikor egyik legnagyobb céljuk a társaikhoz, társaságukhoz való tartozás és igazodás, amikor kiemelten fontos, hogy mi számít menőnek.
Sally Rooney ezt a jelenséget járja körbe a világirodalom legnépszerűbb alapkoncepcióját alapanyagul használva: egy fiú és egy lány kapcsolatát. Mielőtt valaki undorból eldobná a könyvet: „köszönöm, nem kell több mézzel átitatott, már ezerszer megírt romantikus történet”, le kell szögezni, hogy a Normális emberek nem egy szerelmesregény. Bár a főszereplők között jelen van egyfajta vonzalom és viszony, a történet mozgatórugója és fő kérdése nem az, hogy „ugyan összejönnek-e”, vagy, hogy párkapcsolatban lesznek-e a végén, hanem a nyers formában vett kapcsolatuk, barátságuk által kibontott jellemváltozás és fejlődés.
Collin és Marianne történetét a gimnáziumot záró tanév utolsó hónapjaitól az egyetemi éveiken át végig követjük: amikor a fiatalok egymásra találnak egy furcsa, meghatározhatatlan kapcsolat alakul ki közöttük, melynek formája, státusza és minősége az évek alatt folyamatosan változik. Viszont egy szűnni nem akaró sajátos és intenzív dinamika járja át, mely a mély barátság mellett hol forró érzelmekben, hol fájó feszültségként csapódik le kettejük között. A kapcsolatuk pecsétje – amivel évekig küzdenek -, hogy bár egymás mellett élhetik ki a saját magukhoz (viszonyított) legőszintébb, „legnormálisabb” énjüket – mások szemében lehet, hogy ez az állapot nem „normális”, furcsa, kínos lehet. Így a „normálisba” való görcsös tartozási és megfelelési kényszer, a különböző státuszok elvesztésének félelme miatt nem merik nyilvánosan elkötelezni magukat egymás mellett.
A másik eszköz, amit Rooeny a „szubjektív” normalitás kérdésének boncolgatásához használ, a mentális problémák. Ha mondhatunk olyat, hogy vannak olyan mentális betegségek, problémák és állapot-mintázatok, amelyek fiatalabb és idősebb korosztályokban ugyanúgy jelen vannak, de bizonyos generációkban jelenleg erősebben mérgeznek, az „Y generáció betegségei” közé sorolhatjuk a szorongást, pánikrohamok megélését, enyhébb vagy erősebb depressziót, evészavarokat; a magány és elveszettség, értéktelenség és szerethetetlenség érzését. Ezek olyannyira gyakoriak, hogy egy furcsa kettőst váltanak ki: vagy nem veszik komolyan, sőt divatosnak gúnyolják (vannak, akik valóban divatból, figyelemfelkeltésből állítják be magukat mentálisan betegnek), vagy már-már mindennapinak, „normálisnak” tartják. Az írónő túlzások és a mentális betegségek „romanticizálása” helyett keserűen őszintén, de a szükségesnél nem drámaibban mutatja be ezt a problémakört is.
A Normális emberek nem egy mainstreambe rögzült hollywoodi forgatókönyvsablon átfestése: plasztikus selyemproblémák helyett nagyon is lélegző, valóságos, a fiatal felnőttek felnőttekben kavargó gondolatvilág esszenciáját máz és túlromanticizálás nélkül, csupaszon és nyersen mutatja be. Talán ez teszi annyira őszintévé és szerethetővé a könyvet, a karakterek és karnyújtásnyira közeli történetük mellet, akikkel/amivel az olvasó célközönség könnyen azonosulhat – ha nem is közvetett, de bizonyos formában.
Ezt segíti a tiszta, egyszerű és olvasmányos prózai nyelvezet és stílus, melybe Sally helyenként a legnagyobb természetességgel csempészi bele saját, nem létező verseskötetéből kölcsönzött, lírával itatott mondatait.
A Normális emberek a 2019–es év egyik sikerregénye, számos rangos díjat nyert, a Times pedig az év regényének választotta. 2020 április végén mutatták be a belőle készült sorozatot, melynek érdekessége, hogy az írónő nemcsak szorosan együtt dolgozott a forgatókönyvírókkal, de a projektnek ő volt az egyik producere, így remélhetőleg a végeredmény közel áll az elképzeléséhez.
Normális emberek című könyv: https://21.szazadkiado.hu/normalis-emberek-sally-rooney
Normális emberek sorozat: https://www.imdb.com/title/tt9059760/
