Kétségkívül a filmes világ egyik legnagyobb legendája Martin Scorsese, akinek művei hosszú időn keresztül meghatározták a szakma identitását. Megvizsgáljuk, hogyan fejlődtek az évek során a direktor filmjei, mik az erősségei, illetve gyenge pontjai.
Martin Scorsese munkássága több mint fél évszázadot ölel fel. Életművéről általánosságban is elmondhatjuk, hogy rendkívüli, sőt kiváló. Sokan a gengszterfilmek miatt ismerik, pedig számos más témában is megmutatta zsenialitását és egyedi látásmódját. Most néhány filmet kiragadunk, és ezeken keresztül megvizsgáljuk ezt a nem mindennapi pályafutást.
Aljas utcák
Pár rövid dokumentum- és két nagyjátékfilm után az Aljas utcák hozta meg az átütő sikert a direktor számára. Ebben a filmben dolgozott együtt először Robert de Niróval is, aki később szinte múzsájává vált, illetve itt találta meg az igazán testhezálló filmes műfaját: a gengszterfilmet. A filmben már megtalálhatók azok a rendezői fortélyok és eszközök, amelyeket az évek során tökéletesített. A pörgős akció helyett egy emberközpontú, sokoldalú szemszögből mutatta be a piti bűnözők világát. A bűn és bűnhődés témáját egy nagyszerű korrajzzal elevenítette meg, a világalkotásból pedig árad a profizmus. Biztos kézzel vezeti végig szereplőit a cselekmény ideje alatt, és nem rest elkalandozni a szürkébb hétköznapokban sem.
Taxisofőr
Nem vitás, ez Martin Scorsese egyik legjobb filmje. A Robert de Niro által megformált központi figura, Travis egy romlott világba kalauzol el bennünket, ahol az erőszak és a megvetés az úr. A neonoir stílusban megszerkesztett történet (mint a címéből is kiderül) egy taxis szemszögéből tárja elénk a város mocskát, striciket, utcalányokat és gyilkosokat. Az egyszerű szerelmi történetnek induló sztori erős társadalomkritikával operál, miközben végigkövethetjük egy fiatalember elméjének megbomlását. Komplexitását tekintve rengeteg kivesézni való rejlik a képkockákon.
Krisztus utolsó megkísértése
A megváltó története rengeteg filmest és írót megihletett már, nem volt ez másképp Níkosz Kazandzákisz személyével sem, aki megírta Krisztus utolsó megkísértése című könyvét, amely nagyon sajátosan értelmezi a Szentírás szavait. Az erős vallási kritikával „megáldott” film középpontjában a felnőtt Krisztus áll, aki a Bibliával ellentétben nincs meggyőződve arról, hogy neki mi is a rendeltetése. A történet során betekintést nyerhetünk ennek a szent embernek az emberi lényébe, aki nem akarja megváltani a világot, végképp nem akar meghalni egy keresztfán. A címből adódóan Jézust több ízben megkísérti a Sátán, a jelenéseknek pedig kidolgozott képi és tartalmi jelentése van. A végső kísértés pedig az, hogy ki is Jézus: Isten egyszülött fia vagy egy egyszerű ács, aki arra ítéltetett, hogy meghaljon másokért? A film befejezése valamelyest feloldja a felmerülő kérdést, de egy olyan sajátos oldalról követhetjük végig az Újszövetség egyes fejezeteit, mint még soha.
Nagymenők
A nagy sikerű bűnügyi eposz egy felnövéstörténetet mesél el egy egyszerű figura, Henry (Ray Liotta) közreműködésével. A fiú megtapasztalja, milyen érzés az alvilágban élni, ez pedig rabul ejti, és többé nem tud kilépni. Ez a nagy volumenű alkotás prezentálja leginkább, milyen egy Scorsese-féle gengszterfilm: valós alapok, erőszak, néhol groteszk humor, a pénz világának kritikája, a bűn és bűnhődés örökös viszonya. Képi megoldásai nagyszerűek, ennek köszönhetően felejthetetlen lett a film nyitánya. Joe Pesci karaktere az abszolút csúcspontja filmnek, alakítását egy nagyon kidolgozott személyiségrajz segítette.
A tégla
Ismét gengszterfilm, ezúttal Jack Nicholsonnal, Matt Damonnal és Leonardo DiCaprióval a főszerepben. A film a beépített zsaruk munkáját és az árulás témakörét veszi alapul egy olyan csavarral, hogy egyszerre két „tégla” is szerepel benne: egy a rendőrök között, egy pedig a maffiában. A történet fordulatokkal és váratlan pillanatokkal teli, minden percében feszes, őrült tempót diktál. A kétpólusú történetvezetése nagyon dinamikussá tette, az érzelmi kötődés pedig tétet adott az egész történetnek. Hosszú évek után ezért a filmért vehette át a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat.
Viharsziget
A Viharsziget egy nagyon komplex pszichés ábrázolás egy megbomlott ember vízióiról, vágyairól és céljairól. Minden képkockájáról és a történetvezetés stílusáról is süt a profizmus. Több megtekintés után is találhatunk valamit, ami a végkifejletre utal, ezért sokadik nézésre sem veszíti el sajátos báját. A főszerepben látható Leonardo DiCaprio élete egyik, ha nem a legjobb alakítását nyújtotta. A film tökéletes összhangba hozza zenei tételeit és képi világát, ezzel kreál egészen elképesztő jelenetsorokat.
Némaság
Kétségkívül a felsoroltak közül a leggyengébb Scorsese 2016-os, jezsuita szerzetesek Japánban történő térítési kísérletiről szóló filmje. Az Andrew Garfield és Adam Driver nevével fémjelezett alkotás, ahogy a Krisztus utolsó megkísértése is, erős vallási témát és kritikát fogalmaz meg, mindezt egy túlromantizált, elcsépelt köntösben. A film egyértelműen túlnyújtott, sokszor unalmas. Azonban erényei közé tartozik a gyönyörű fényképezés festői tájakon, és a csodálatosan megkomponált jelenetek sora. Ha az elménket nem is, a szemünket mindenképp gyönyörködteti.
Az ír
A mester legfrissebb filmje egyben a legkiforrottabb is az életműben. A közel három és fél órás alkotás az alapokhoz nyúl vissza: a bűn világához. Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című regényét/interjúgyűjteményét dolgozza fel a rendező, amely Jimmy Hoffa eltűnését taglalja. Az állítólagosan béna CGI-fiatalítás egyáltalán nem rossz, semmit nem veszt élvezeti faktorából a film. Nyilván ez a túlkoros osztag nem biztos, hogy más kontextusban megállta volna a helyét, de Harvey Keitel, Joe Pesci, Robert de Niro és Al Pacino ebben a formában nagyon jók voltak. A kulturális és politikai utalások közel hozták a korszellemet, és remek hangulatot teremtettek. A soundtrack is elég változatosra sikerült.
