Egy asszonnyal megetetik a fiait, zenekartagok szállítanak hullákat, és Lou Reed Perfect Day című híres dala is felbukkan benne: ez Shakespeare sötét vérfürdője nem kevés humorral fűszerezve, ezúttal a Weöres Sándor Színház Youtube-csatornáján.
Pár napja, hogy megnéztem Pálfi György rendezésében William Shakespeare Titus Andronicus című darabját, a Weöres Sándor Színház egyik előadását, amit online tettek közzé az elmúlt héten. Sokat gondolkodtam rajta, és egy dologban biztos vagyok: az, amit láttam, az a paródia és a geghumor igen magas szinten való űzése, amit nem sokan tudnának hasonló minőségben és szellemiségben megalkotni.
A művet nem ismertem ezelőtt, elöljáróban annyit olvastam róla, hogy ez Shakespeare egyik legvéresebb tragédiája. Pálfi György rendezésében azonban a brutalitás csillámokkal, karácsonyfadíszre emlékeztető kiegészítőkkel, arany mikrofonnal, fejhallgató-koronával és gitárkardokkal lett tálalva. A darab első perceiben lehet már érezni, hogy kizárólag kemény idegzetűeknek készült, barátságosságnak, megértésnek nem igen lesz helye. Talán ez is dukál ehhez a brutális tragédiához, így kifejezetten jól áll neki a death-metál színpadkép, de megkockáztatom, hogy a metálos, rockkoncertet idéző vizuális-hangtechnikai megoldások a rendező számára még inkább saját szépségükért valók, mintsem állandó eszközök arra, hogy a darab cselekményéhez érdemben többet adjanak.
A népszerű hadvezér, a nép kedvence, Titus (Bajomi Nagy György) hazatér a gótok elleni csatából, oldalán láncra verve a gót királynővel, Tamorával (Gubík Ági) és annak három fiával. Azonban a római császár halott, itt az idő újat választani. Titus cselekedetei igen szimpatikusnak bizonyulnak, ez főleg amiatt van, mert bölcs és szerető apaként, mackós mozgással, együttérző hanggal, lassú, megfontolt döntésekkel jelenik meg: olyan jellemvonásokkal, amit alapvetően nem mindig társítunk egy erős, híres és népszerű hadvezérhez. A nép őt választaná új császárnak – úgynevezett demokratikus választást követően –, de Titus hagyománykövető, önfeláldozó és helyes erkölcsi értékekkel rendelkező ember (legalábbis ő próbál helyes értékek mentén döntést hozni, ekkor még nem tudhatja, hogy milyen következményei lesznek mindennek). Ebben a példás szerepében a római hagyományoknak megfelelve vért áldoz, a gót királynő egyik fiának elvágja a torkát, majd visszautasítja a posztot és átadja a jogos örökösnek, Satorninusnak (Orosz Róbert). Ekkor indul be a metál koncert…
Egyetlen perc pihenő sincsen, az előadás folyamatos kavalkádja a cselszövéseknek. Tamora bosszúja egyre erősebb, végletekbe menően elszánt, hogy népe nevében igazságot szolgáltasson és az egész római birodalmat tönkretegye. Először Titustól veszi el összes rangját, megcsonkíttatja, majd lányát (Gonda Kata) teszi tönkre Tamora két fia (Jámbor Nándor és Kenderes Csaba). A testvérpárt játszó színészek a lányt zseniális játékkal, ám egyben a leggyerekesebb és legperverzebb szerepben a szemünk előtt erőszakolják meg, majd tépik ki a nyelvét, és ha ez nem lenne elég, két kezétől is megszabadítják. A Titust és családját ért bosszúk szintén nem maradnak megválaszolatlanok.
A rendezés talán egyik legerősebb jellemzője a díszlet és színpadkép után, hogy a színészek mind kaptak egy-egy sajátos tulajdonságot, amit aztán felnagyítva, saját szerepükhöz formálva vittek végig a darab cselekménye során. Ahogy az időben haladunk előre, úgy egyre jobban átadják magukat ennek a meghatározó jellemvonásnak, a szándékosan túljátszott testbeszédeknek, gesztusoknak és ezzel együtt a dráma cselekményében egymás után történő folyamatos ármánykodásnak és könyörtelenségnek.
Tamora és új férje, Satorninus tűz és víz. Tamora, aki a darab elején egy megtört, mindent elvesztett királynő látszatát kelti, később felfedi valódi arcát. Egyik pillanatról a másikra alakul át egy bestiális nőstény ördöggé, aki hű testőrparancsnokával (aki egyben szeretője is), Aaronnal (Antal D. Csaba), ravaszságával és testi adottságaival, illetve az igen kifejező testhez simuló overáljával úgy terelgeti a szereplőket, és főleg férjét, mintha csak bábok lennének. Férje, aki az ő szöges ellentéte, egy ostoba és nejére vakon hallgató császár, aki titulusát és persze férfiasságát másképp nem, csak az aranyozott fejhallgató-koronájával és álló mikrofonjával tudja mímelni.
Mi, nézők a brutalitás és túljátszás kettősségével csak akkor tudunk azonosulni, ha tényleg elfogadjuk a tényt, hogy a vérontás nem egy reális síkon van ábrázolva, hanem egy jelképes jelentésmező kapcsolódik hozzá.
Az utolsó jelenet egy végső leszámolás, ami a darab kiteljesedése is egyben. A már említett mackós, családját óvni vágyó hadvezér követ el bosszút a császár, de főleg Tamora ellen. Titus legádázabb cselekedetét is sikerül úgy megformálnia Bajominak, hogy közben végig megfontolt marad, de érezhető rajta az elégedettség, amit a végső revans hoz el neki. A lánya elleni vétségekhez méltóan, Tamora fiait felhasználva vág vissza. A cselekmény ismeretében talán jogosan merül fel a kérdés bennünk, a kannibalizmus vajon minden esetben őrült és a legbrutálisabb visszavágás, vagy ebben a helyzetben jogos és túlzások nélküli megoldás az álnok Tamorával szemben?
A Titus Andronicus kulcsa abban rejlik, hogy elfogadjuk, ebben az előadásban a sok haláleset és ármánykodás a fekete humorral és paródiával párosítva érkezik, amit a rendező kifejezetten jó ízléssel és remek színpadképpel tud megalkotni, egy olyan darabnál, ami alapból is nagy rizikóval járhat, hiszen egy kevésbé ismert műről van szó.
