2019 maga volt a remekművek és az összetákolt lemezek kettős metszetének közös istenítése, hiszen a jó albumok mellett sok túlkapott és túlárazott előadó élvezte a rivaldafényt. A Grammy-jelöléseket idén inkább nem is említem. A következő napokban megjelenő, tematikus minilisták javarészt szubjektív jellegűek, de a racionalitás sem szorul majd a háttérbe.
5. Keane – Cause and affect
Bár a hazai közönségnek kissé ismeretlen lehet a név, a korábban altrocknak aposztrofált, ám attól távolabb helyezkedő Keane ötödik stúdióalbuma végre számomra is hallgathatóra sikerült, kifejezetten meg is lepődtem azon, hogy újítóan is működik valami úgy, hogy nagy lényegi megfejtések nem történtek. Továbbá azért érdekes, mert egy visszatérő albumként is értelmezhető a korong, ami így talán újra felteheti őket a Szigetek koraesti nagyszínpados slotjai egyikére.
4. Mark Ronson – Late night feelings
Mark Ronson kicsit ismerősebb előadó, aki – meglepően – még mindig nem tudott úgy felemelkedni, ahogy neve és tehetsége miatt számíthatnánk rá. Fogalmazhatunk úgy, hogy vagy a menedzsmentje nem elég az átütő sikerhez, vagy az ingerküszöb miatt már fel sem tűnik a köznapi hallgatónak, hogy mekkora zseniről beszélünk. A Nothing breaks like a heart körülbelül egy megasláger lett, ennek ellenére sem nyert akkora elismerést Ronson, hogy produkcióját egy erősebb színpadi látvánnyal fel merjék helyezni a tömegfesztiválok egyikére. Külön szomorú, hogy budapesti privát bulija sem kapott akkora felhajtást, amekkorát érdemelt volna, igaz, ez a Miller hibája is, amely inkább az exkluzivitást helyezte előtérbe. A címadó dalban Lykke Li hallható, amely véleményem szerint az év legalulértékeltebb slágere lett.
3. Anderson .Paak – Ventura
Az idén a lista negyedik helyezettjével kollaboráló Paak visszatért azokhoz a gyökerekhez, amelyek az évtized egyik, ha nem a legerősebb albumját, a Malibut alkották. Az amúgy is kísérletezni imádó előadó lényegében műfajteremtőnek mondható, a raptől már messze távol álló, smooth, groove-os hangzásra törekedő számok mellett leginkább a vokálok működnek nagyon jól, illetve szövegvilágának egyszerűségben rejlő komplexitása. A legerősebb verze a korongon André 3000 nevéhez fűződik. Minden egyes hang úgy van a helyén, mintha teljesen tudatosan előre meg lett volna komponálva, ennek ellenére a totál jammelgetés-szerű világ ragad magával.
2. Harry Styles – Fine Line
Ehhez nehéz lenne hozzáfűzni bármit is, ezzel az albummal minden be lett bizonyítva: igenis van jövője a felnövő, 18-20-as korosztályba érő exdirectioner rajongótábornak is. A lemezhez készült nálunk albumajánló.
1.Billie Eilish – When we all fall asleep, where do we go?
Bár a mainstreamet önmagában utálni érdemes, sőt, értelmes törekvés is az attól való elszakadás, ettől függetlenül meg kell vallani, hogy lehetséges a korszakalkotás a rádiózene világában is. Billie bebizonyította, hogy uralni lehet a teljes zeneipart a legkönnyebb és legegyszerűbb ötletekkel, egészen addig, amíg egyedi. Ez a koncepció egy teljes albumot sikerre vitt, mindezt pedig a fiatal sztárok és „nickelodeonszökevények” erősen tárgyiasított szexizmusának kihasználása nélkül. Ariana Grande másodpercenkénti két gerinctörését csípőkörzésnek csúfolva konkrétan olyan felejthetővé tette ez a korong, hogy közben be is bizonyította, hogy érkeznek a contenderek, és erre az évtizedre bizony nem lesz elég a zsíros szerződés és a bitang színpadkép, és remélhetőleg az egyéb testi adottságok sem lesznek kihasználva. Úgy lett az évtized egyik meghatározó albuma, hogy a „17 éves érdekes és a közegben is rajongóként megmaradó kiscsaj” szerepével tökéletesen azonosulni tudunk kortól és nemtől függetlenül. Ez a siker pedig megérdemelt, hiszen hangsávokban, hanglejtésben, és a bevett klasszikus zenei hackek újragondolásában is megszületett az az album, amibe nem tudunk belekötni.
A Flop:
Lizzo volt az az előadó, aki szerintem idén elvitte az overhyped vonat legelejét. Persze munka és jó hang is áll a teljesítménye mögött is, de egy eurovíziós szintű kampányfogást egyszerűen nem tudok nem egy cirkuszi attrakció előtérbe helyezésének tekinteni. A hang és egyéb adottságok nem különlegesebbek egy erősebb gospelénekesnőnél, és merem állítani, hogy az erőltetett és már-már explicit Instagram-márkastratégia nélkül nem lenne ennyire ő sem. Lelkem rajta, ezért lehet, hogy megköveznek, de egyszerűen nem érdekes a Cuz i love you.
Kiemelt kép: billboard.com
