A gyerekek szoktak mindenféléket játszani. Eljátsszák például, hogy autót vezetnek, vásárolni mennek, terhes pocakot csinálnak kispárnából, kisbabát etetnek. Így néz ki az élet majd később, nagyon helyesek, kis megfigyelők! Az óvodában persze sok gyerek van egy helyen, aztán egyik-másik butaságokat képes csinálni. Valahonnan nyilván elleste, ezt mindenki tudja. A nagyobb baj, ha a többieknek is tanítgatja. Szerencsére a szülők egymás között meg tudják beszélni, ha valami gond van, utánajárnak, megragadják a probléma leggyökerét, kiirtják, az óvoda pedig ismét egy biztonságos hely lesz.
Pass Andrea Bebújós című drámája-előadása a szülői-embertársi felelősséget járja körbe, azon belül is egy nagyon érzékeny pontot birizgál, egy élvonalas tabutémát, ami a gyereknevelésnek gyakorlatilag az egyik lábról a másikra állása, egy vissza-visszatérő, valójában nagyon fontos, kikerülhetetlen téma. Ideális lenne nem rágörcsölni. Mi van a lányok bugyijában és mi a fiúk gatyájában, és ezek miért ilyenek és miért vannak? – kérdezik az óvodások. Csak lehet, hogy ezt nehéz és ijesztő észrevenni, és lehet, hogy néha a cselekedeteikkel kérdezik.
Egy óvodáscsoport szülőgárdája között terjedni kezd, hogy a gyerekek valami olyat játszanak, hogy „bedugós”, vagy „bebújós”. Az egész egy Pannika nevű kis gyanústól indult, egyedülálló anyuka egyedüli kislányától. Ez lesz az ügy, ez után kezdenek nyomozni kétségbeesetten. Pass szülő-alakjai az ilyesmi esetekre adott különböző reakcióárnyalatok képviselői, a színészek pedig ezeket a megírt sémákat dagasztják és domborítják masszív, valódi és ismerős (és talán épp emiatt néha nagyon komikus) karakterekké. Borika-mama (Herczeg Adrienn) bekiabálja jelenlétével a saját szájúlag ötször akkorára fújt auráját, Olivér-papa (Schruff Milán) headphone-életmód alapján neveli dínókultúrájú fiacskáját, és különböző céges ajándékokkal, meg átgondolatlan félmondatokkal látja el az ovit. Ott van még Brúnó-apuka (Formán Bálint), aki beszorult a nadrágtartójába és nem tud kijönni, meg Pannika anyukája (Petrik Andrea), aki próbál valahogy előrehaladni a karrier-magánélet-gyereknevelés magányos útvonalán, lehetőleg úgy, hogy valami élvezetet is találjon benne. A szülőből pedig következik a gyerek. Az előadást előregörgető izgalmas megoldás a jelenetek összemosása: az óvónéni apával beszélgetése áttűnik a fiával való beszélgetésbe (egy színész tehát inkább jelentésbeli, mint praktikus okból egyszerre játssza szülőt és csemetéjét) – valahogy úgy, mint a dominójátékban: az egyformák egymás mellé valók, az adott elem részben az előtte lévővel azonos, részben pedig már egész más, és kapcsolódik a következőhöz. A színészek elképesztő pontosan váltanak ezekben a pillanatokban, karcos felnőttből egy kattintással kócos-copfos nagycsoportosokká lesznek, egy négy-öt éves gesztus- és mimikaeszköztárával. Jó nézni.
És akkor belefejelünk az egész szülőmotorú balhé közepébe: vádaskodás, okoskodás, hangoskodás, fúrás, szúrás, „édesemmondmegszívemmitisjátszolazoviban”? Az óvónéni (Reéti Adrienn) segít, ahogy tud, mediátorként működve az ösztönösen viselkedő gyerkőcök és a még ösztönösebben viselkedő felnőttek között, kételkedve és gyanakodva, jót akarva, utánakérdezősködve, védelmezve. Emellett feje fölött egyensúlyozva a saját magánéleti problémáit. A gyerek meg készségesen válaszol azzal a természetességgel és ártatlansággal, ami majd az idő teltével valahogy torzul és torzul, minél kevésbé persze, lehetőleg.
Aztán egyre több minden derül ki, a nézői gyomor lassan fogja fel, hogy miről is van itt szó. Mekkora felelősségről, és annak a felismeréséről, vállalásáról, ami olyan nehéz, hogy még anya vagy apa sem bírja el mindig. Csak figyeljük ezt az egyre növekvő dominókígyót, az életünk előtt kibontakozó óvodadrámát, ezermillió tabuval és kétségbeeséssel, tervezett és zsigeri reakciókkal, tapogatózásokkal – szó szerint és átvitt értelemben értve, szavakkal és szavakat túlkiabáló tettekkel, mintákkal és minták természetes követésével – egy csomó mindennel, amit amúgy is tudunk, sejtünk, és most itt van, összegyűjtve egy színpadon nekünk, hogy nézhessük és gondolkodhassunk róla. Nevethetünk is nagyon jókat. Befogadhatjuk ezt a zseniális szöveget. Levonhatunk különböző következtetéseket, ítélkezhetünk, azt hiszem fogunk is. Csak talán, ami fontos, ne felejtsük ki magunkat ebből a történetből, ebből a meséből. Ne felejtsük el felismerni, amikor szereplői vagyunk.
