Mi történik, ha néhány órára összezárnak tizenkét végletekig különböző embert azzal a felszólítással, hogy mindaddig nem hagyhatják el a helyiséget, míg egyöntetű döntést nem hoznak egy olyan fajsúlyos üggyel kapcsolatban, mely élet és halál között határoz? Vajon mit kezdenek a rájuk nehezedő felelősség terhével, a helyzetüket nehezítő váratlan körülményekkel, társaik véleményével, valamint saját belső világuk problémáival?
A Kultúrbrigád és az Átrium együttes erővel, Császi Ádám rendezésében állítja színpadra Reginald Rose világhírű, számtalan filmes és színházi feldolgozást megért bírósági drámáját. Az eredeti mű és az előadás alaphelyzete megegyezik: az ’50-es évek Amerikájának egyik nagyvárosában a tizenkét teljesen hétköznapi férfiból álló esküdtszék a hatnapos tárgyalássorozat után összeül, hogy egyhangú döntést hozzon egy bevándorló kamaszfiú bűnösségét illetően. A vád: előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés, szűkebb értelemben apagyilkosság. A kivételesen szélsőséges döntéshelyzetbe került átlagpolgárok feladata, hogy a mérleg nyelvét a felmentés, vagy a halálbüntetés irányába billentse, nincs köztes út. A tét tehát nem kevesebb, mint egy ember élete. Tévedésük maga után vonhatja egy ártatlan fiatal halálát, vagy a vádlott bűnössége esetén, szabadon bocsátása további emberéleteket követelhet.
Eme igen kényes helyzet megoldására vállalkozó esküdtek bőrébe bújnak az előadás szereplői: Brasch Bence e.h., Debreczeny Csaba, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, Kovács Máté e.h., Lecső Péter, Lugosi György, Mihályfi Balázs, Mucsi Zoltán, Sütő András, Szatory Dávid és Varga Ádám.
Paradoxon
Az eredeti történet korát idéző díszlet az előzetes feltevésekkel ellentétben nem valamiféle hivalkodó tárgyalóterem, hanem egy félig kész, felújításra váró raktárszoba rendezetlen körvonalait rajzolja meg, mely, véleményem szerint, igazán kifejező párhuzamként ábrázolja a történet központi elemeként működő döntéshozatal befejezetlenségét. Ebbe a térbe érkeznek a szintén korhű öltözéket viselő esküdtek, akik ugyan mind jól szituált, tisztes állampolgárok, minden másban élesen elkülönülnek egymástól. Különféle embertípusok színes palettáját jelenítik meg: eltérő anyagi helyzet, életkor, foglalkozás, stílus, modor és gondolkodásmód jellemzi őket. Megtalálhatjuk közöttük a csendes megfigyelőt, a hevesen tiltakozót, a szkeptikust, a laza, nemtörődöm attitűd képviselőit, a jómódú, kifinomult úriembert, a már humorosan szélsőséges precizitásbajnokot, a nacionalistákat, a bevándorlókat, emellett a fiatal egyetemistától elkezdve a sokat tapasztalt, nyugdíjas öregemberig mindenféle életkori állapotot felvonultatnak.
Mindezek ellenére összeköti őket a megoldásra váró feladat, melyet a legtöbben igyekeznének minél gyorsabban letudni. Ki a focimeccsre siet, ki a légkondicionáló nélküli szoba hősége elől menekülne, megint más dohányzási vágyát csillapítaná – prioritási rendszerükben aktuális komfortérzetük, kicsinyes, személyes igényeik magasan az ügy megtárgyalása fölött állnak. A bíróságon elhangzott, egyértelmű bűnösség irányába mutató bizonyítékokra és tanúvallomásokra hivatkozva tizenegyen egy tollvonással véget is vetnének a procedúrának, egyikük azonban nem elégszik meg a kézhez kapott válaszokkal, és velük ellentétesen szavaz. Az ezt követő, borzasztóan éles, sajnos meglehetősen gyakori jelenség mindennapjaink szomorú realitását tárja elénk: azonnali támadás éri a tömegből kilógó, másként gondolkodni merészelő egyént.
A tény, hogy korábban olyan apróságokkal kapcsolatban sem (vagy csak nagy sokára) tudtak megegyezésre jutni, mint az ablak becsukása vagy bizonyos szavak jelentése, előrevetítette az ezen a ponton beérő és a későbbi kommunikáció egészét meghatározó alapkonfliktust: a végtelenbe nyúló egyet nem értést. Eme notórius ütközés körülbelül az előadás felénél olyan abszurditásokba menő paradox helyzetet szül, hogy már abban sem tudnak dűlőre jutni, képesek-e egyáltalán bármi felől is határozni – beáll az egyhangú döntésképtelenség állapota.
Kérdésfelvetések
Az előadás számos különféle irányból, plasztikusan ábrázolja az általa központinak ítélt téma-, illetve problémakört, amely nem maga az egyet nem értés, inkább a különböző vélemények összeférhetetlenségét kezelni igyekvő emberi viselkedésmódok, útkeresési és megnyilvánulási formák lehetőségeit veszi górcső alá. Mindezek feltérképezése során olyan általános érvényű jogi és morális kérdések kerülnek elő, mint az ártatlanság védelme, mely kimondja: „mindenki ártatlan, míg be nem bizonyosodik az ellenkezője”, vagy a véleményformáláshoz való alapvető emberi jog, ami továbbgyűrűzik a másik meglátásainak elfogadásáról szóló fejezetre. Az esküdtek esetében a konszenzusra való törekvés olyan erkölcsi magaslatokba emelkedő témákat érint, mint a halálbüntetés mibenléte, és annak visszavonhatatlan jellege révén az egyéni felelősségvállalás súlya.
Ebből kifolyólag felvetődik a következő kérdés: lehetséges-e a korrekt, objektív véleményalkotás az esemény feltehetőleges háttérkörülményei és az ítélet következményei iránti teljes érdektelenség fényében, a különféle nézőpontokra és megoldási lehetőségekre való nyitottság vagy saját meglátásaink megkérdőjelezési szándéka nélkül? Tudunk-e előítéletektől mentesen, szubjektív benyomások bevonása nélkül, tárgyilagos érvek felsorakoztatása révén vitatkozni egymással?
Ez az előadás főként negatív precedensek felvonultatásával tükröt tart társas viselkedési formáink és ezen túl társadalmi berendezkedésünk elé. Bizonyos karakterek megnyilvánulási módjait látva ösztönösen számot vetünk életünk azon helyzeteivel, mikor hosszasabb mérlegelés nélkül, hirtelen érzelmi indíttatásból táplálkozva cselekedtünk. Szélesebb körben pedig egyértelmű társadalomkritikai gondolatok fogalmazódnak meg bennünk. A néző joggal érezheti úgy, hogy az előadás a magyarországi viszonyokra is reflektál. Az eredeti műben színes bőrű bevándorlóként jelölt elítélt megnevezésének migránsra való változtatása bizonyára nem véletlen. Így az előadás az aktuális európai helyzet révén a magyar közönséghez sokkal közelebbi vonatkozásokat generál. Ugyanakkor, úgy vélem, a kifejezés csak egy példa a sok közül, melyek mentén az előítéletes magatartásformákat, társalgási kultúrát, eszmerendszereket vizsgálhatjuk. A szereplők névtelensége is ezt a gondolatot erősíti: az átlagemberek, azok halmazán belül is bizonyos szereptípusok, gondolati irányok, viselkedési minták képviselői, akik egyfajta egyetemes helyzet közvetítésére hivatottak kontinenstől, országtól, államszervezettől függetlenül.
Az előadás legfőképpen arra keresi a választ, miként működik a demokrácia a feltüntetett viszonyok között, miként valósul meg egy közösség akarata az egyéni meggyőződések útvesztőjében. A szereplők mind különböznek egymástól, mind saját stratégiáik mentén igyekeznek viszonyulási pontokat találni az üggyel kapcsolatban. A Gyabronka József által megformált Nyolcadik és a Mucsi Zoltán alakította Harmadik esküdt karaktere mégis megrajzol két fajsúlyos ellenpontot, melyek markáns egymásnak feszülése érzelem és ráció örökös harcát képezi le. Előbbi a logika híveként, örök kételkedőként a legkritikusabb, leginkább éles-látó, kinek legfőbb ismérve az igazságkeresés. Mérhetetlen higgadtságával hangsúlyosan szemben áll a Harmadik esküdt végletekig konok, sztereotípiákra és szubjektív tapasztalatokra támaszkodó, szűk látókörű alakja, aki érzelmi kirohanásai során sem a verbális, sem a fizikai erőszaktól nem riad vissza. Mentalitásbeli szélsőségek képviselésén túl a döntési helyzet szintjén is ellentétes erőket határoznak meg: Gyabronka karaktere az első, aki az újonnan megvizsgált bizonyítékok fényében úgy véli, a vádlott ártatlan, míg Mucsié a végsőkig kitart a fiú bűnössége mellett. A kettejük között húzódó vonalon mozognak a többiek, kik egyénileg hol egyik, hol másik végponthoz közelítenek, míg végül sikerül közös nevezőre jutniuk.
Rendezés
Az effajta ellensúlyozás az előadás egészén, jóformán minden részegységen megfigyelhető. A lélektani realizmus elvei mentén ábrázolt alakok meglehetősen speciális kommunikációs helyzete néhol egészen abszurd fordulatokat eredményez. Császi Ádám nagyon finoman, művészi pontossággal hangolja össze az egytől egyig zseniális alakítást nyújtó színészek karaktereit, miközben gondosan ügyel arra is, hogy egyéni világuk se veszítsen hangsúlyából. Akár egy festő, aki úgy alkot harmonikus kompozíciót, hogy minden szín élénk benyomást kelthessen a vásznon. Emellett az ’50-es években íródott mű alapparaméterei jelenkorunk nyelvezetével összefonódva, újszerű gondolatokkal, nézőpontokkal kiegészülve igazán hiteles, üdítően mai összhangot teremtenek. Kifejezetten bravúros, érzékletes a megszólalások ritmusával, a csendekkel és nagy volumenű kirohanásokkal játszó dinamika, ahogyan a főként iróniából építkező humor egyensúlyozása is, mely a kellő pillanatban, a kellő mennyiségben semmit sem vesz el a téma, a mondanivaló, vagy az adott pillanat mélységéből, fajsúlyából, inkább egyfajta oldásként kiegészíti azt.
A rendező által az egész előadáson végigfuttatott ellenpontozás annak képi világában is megmutatkozik. Legerőteljesebben talán az utolsó jelenetben, miután az esküdtek egyesével, egymás után elhagyták a szobát (mely egyébként igazán érzékletes párhuzam a döntéshozatal során fokozatosan a végkifejlet felé haladó mozgásukkal), és csak a Harmadik esküdt maradt a térben. A saját ideológiájának, érzelmi frusztrációiból töltekező mentalitásának bukásával szembesülni kényszerülő férfi képe, és a háttérben könnyelműen festegető alak mindennapiságának egymásra úsztatása véleményem szerint meghökkentően zseniális húzás. Számomra azt jelzi, az élet megy tovább. Bármi is történt a helyszínen az elmúlt néhány órában, az a külvilág számára érzékelhetetlen, csak a diskurzus során jelenlévők belső világában történhetett változás. Akár egy színházi előadás, melyből a nézők mindegyike magával visz valamit, de mindarra rajtuk kívül másnak nincs rálátása.
Kiemelt kép: atrium.hu
Forrás:
