Dilemma két percben.
Eretnek a kérdésfelvetés: hogyan lehetne a nagy fehér mágus rossz ember, hiszen ő a könyvbéli gonoszság örök ellenpontja, jelképe pedig az életigenlő hatalmak egyik legősibb szimbóluma, a főnix. Mégis felteszem a kérdést, régóta nem tette fel senki: Albus Dumbledore rossz ember?
Amennyiben a machiavellistákat rossz embernek tartjuk, akkor valóban, a válasz az, hogy lehet rossz ember Dumbledore. De a gondolatkísérlet ezen a pontján érdemes tisztázni a rossz és a machiavellista definícióját.
A machiavellista az általános vélekedés szerint (amelyet számtalan újabb kutatás árnyal) olyan ember, akinek erkölcsi felfogása inkább relatív, céljai érdekében éppen ezért bárkit és bármit felhasználhat, ha az haszonnal kecsegtet; általában intelligens, az emberi viszonyokat jól átlátó, másokat kellő ponton és érzékkel befolyásoló személyek: jó konspirátorok vagy stratégák válhatnak belőlük. Nem ismerős? A rossz, egyébként jóval nehezebb meghatározásánál pedig hívjuk segítségül Rowlingot, hiszen ebben a világban ő a legkompetensebb, s maradjunk is ettől a ponttól kezdve a mű belső valóságában: „Egy ember igazi természetéről az árulkodik legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik. Ne azt nézd, mit csinál, mikor vele egyenrangúak között van!”
Bár nincsen rá mód, hogy Dumbledore-on elvégezzük a Mach IV. tesztet, de ebben a tükörben vizsgálva máris otthonosabban szabott a szokatlan kérdés Dumbledore-ra. Leegyszerűsítve: a roxforti kapcsolatait felhasználva, a Mester képében tetszelegve mindig rendelkezésére állt ennek a csavaroseszű mágusnak elegendő lelkes és tehetséges fiatal, akik készek voltak meghalni az „ügyért”. A múltban Göthe Salmander és családja, később James és Lily Potter, a Főnix Rendje, majd Harry Potter és Dumbledore (!) Serege, szegény Perselus Pitonról nem is beszélve; tucatnyi ember, akár százak, akik Dumbledore titkos háborúiban haltak hősi halált, és akik egyre többen lesznek, ahogyan tágul a varázsvilág. Eszközei közül pedig kiemelkedik az információk visszatartása és adagolása, így teremtve monopolhelyzetet saját maga számára, de nem veti meg az érzelmi manipulációt sem: pontosan tudja, hogy potenciális ügynökeit és katonáit mivel tudja lenyűgözni és a maga oldalára állítani.
Tehát az ősi varázslóiskola természetes védelmét és a megújuló gyermekerőforrást kihasználva könnyen lehetett a sakkmester Dumbledore az aktuális gonosztevők legfőbb ellensége; érdemei nem elvitathatók Harry és társai győzelmében, önérdeke ritka szerencsés módon találkozik a varázslóközösség érdekeivel (ti. elpusztítani a deviáns gonosztevőket). Ugyanakkor az út véres és hosszú volt, halottak és nyomorékok szegélyezik, akiket a nagy összeesküvő szervezett be és küldött nem egyszer a biztos halálba.
Dumbledore párját ritkító géniusz, jóval nagyobb stratéga, mint a bestiális Voldemort és sokkal kevesebbet kockáztató játékos, mint a megszállott Grindelwald: csak akkor áldozza fel végül fizikai valóját, amikor már minden mindegy, de a legmagasabb toronyig az egyik legizgalmasabb földalatti hadjáratot vezeti, amit valaha megírtak. Hidegen, kimérten, még az utolsó menetre is pontosan számított ütéseket tartogatva; az utólagos vallomások súlya szinte jelentéktelenné válik az évtizedek áldozataiban. A Harry Potter zsenije pedig pontosan ebben a kérdésben is áll: a mű már alakjainak véleményén keresztül is teret enged a fősodortól eltérő értelmezéseknek: a hetedik kötet olvasói tudják, hogy ezekkel a sorokkal leghevesebben éppen Dumbledore öccse értene egyet. Ennek ellenére, a műből vett fenti idézetet szinte teljesen elfeledve, Dumbledore eszközei bocsánatot nyernek: a győzteseket életükben sem szokás hadbíróság elé állítani, bárhogyan is bántak alárendeltjeikkel.
A hét kötet jelen keretek között csak gondolatban megidézett tényanyagát ismerve, egy ítélőszék előtt állva több kellemetlen kérdés várna Dumbledore-ra, mint amiket Harry holtában feltett neki. Sokkal több, és ezt ő is tudta: a nagyobb jóért!
Kiemelt kép: syfy.com
