Sokan mondják, hogy a történelem tulajdonképpen folytonosan ismétli önmagát. Az ember pedig ritkán tanul a hibáiból. Sőt mi több, olykor nemzedékről nemzedékre követjük el egymás után ugyanazokat a hibákat. Egyesek szerint ez a család „vérében” van, elvégre is az alma nem esik messze a fájától, mások pedig úgy vélik, hogy egy-egy élettörténet előre „meg van írva”. Talán éppannyira, mint ahogy Buendíák története a Száz év magányában.
Akárhogy is legyen, Gabriel García Márquez nagysikerű regénye, a Száz év magány egy olyan alkotás, amit mindenkinek egyszer életében el kell olvasnia. Legalábbis neki kell kezdenie, aztán vagy a könyv felénél abbahagyja, mert unalmas, sokat ismétel, nem tudni hol járunk időben és még a nevek is bekavarnak, vagy csak-csak végig verekedi magát a család történetén, és az utolsó oldalakon döbben rá, hogy miről is szólt az előző 480 oldal. Én az utóbbiba tartozom.
A Száz év magány a mágikus realizmus egyik alapalkotása, a latin-amerikai irodalom gyöngyszeme. A regényt 1967-ben adták ki, és a Buendía család száz éves történetét, egy nemzedék felemelkedését és hanyatlását meséli el. A könyvről mégsem állíthatjuk, hogy egy tipikus családregény lenne, a történetet és a szerkezetet ugyanis rejtett tartalmak és utalások sorozata szövik át, és ennek fényében az egész családregény egy új értelmezést kap. Mondanivalójának lényege, hogy a történelem újra és újra megismétli önmagát, az emberi sors előre meg van írva, mely a születéstől a pusztulásig tart, s mindezt egy családon keresztül példázva mutatja be.
Maga a regény cselekménye viszonylag bonyolult; emberek élnek, születnek, meghalnak, egyesek eltűnnek ötven évre, mások feltűnnek helyettük. Érdemes azonban a történetet nem a cselekmény, hanem inkább az intertextualitás szintjén vizsgálni. Az egész Buendía család élettörténete párhuzamba hozható a Bibliával és úgy általános magával az emberi élettel is. A Bibliát számos ponton utolérhetjük a regényben, maga a szülőföld elhagyása és Macondóba való vándorlás párhuzamot mutat az ember Paradicsomból való kiűzetésévél, Szép Remeidos felemelkedése is kaphat egyfajta bibliai értelmezést, de a kezdettől a teljes pusztulásig való egyenes haladásban is felfedezhetjük a könyvek könyvének ívét. Ugyanakkor a letelepedés, szaporodás, az utódok egymást ismétlő hibái az emberiség fejlődéstörténetét is példázzák, hiszen ha végig tekintünk az emberiség történelmén, talán nem túl merész azt kijelentenünk, hogy az nem tanul hibáiból.
A mitologikus értelmezésben továbbá nagy szerepe van a család ősanyjának, Ursulának is. Ő talán a történet egyik legközpontibb alakja, feladata igazgatni, vezetni a család életét. Ursula ugyanis az, aki próbálja helyes útra terelni a leszármazottjait, és ő is ébred rá először, hogy mindezt hiába teszi. Buendíáék ugyanis képtelenek igazán szeretni, és ezáltal száz év magányra vannak kárhoztatva. Itt kap értelmet az alkotás címe is.
„Be kellett látnia, hogy fiának, akiért az életét is odaadta volna, van egy fogyatékossága: képtelen szeretni. (…) De az aggkor megvilágosodásában ráeszmélt, és sokszor mondogatta, hogy az anyák hasából felhangzó gyereksírás nem a hasbeszélő képesség vagy a jóstehetség, hanem a szeretni nem tudás csalhatatlan jele.”
A címben szereplő magány a regény központi motívuma. Mindenki magányos a maga módján. Ez legfőképp a család férfitagjaira jellemző, akik nem képesek igazán szeretni. Bár él bennük valamiféle szeretet – szeretik a nőket, heves lánggal égnek a testiség iránt, törődnek gyermekeikkel – életük értelmét egyikük sem találja. A történet legtöbb női szereplője ugyanakkor igen is képes szeretni, legtöbbször ők azok, akik megpróbálják visszacsempészni az igazi odaadással való szeretést a családba, de elbuknak. Márquez a sorozatosan ridegnek bemutatott kapcsolatokkal a 20. századi társas kapcsolatokat mintázza. A korban, mint ahogy a Buendía családban is, a párok elhidegülnek egymástól, az emberek elköltöznek, szeretőt tartanak, elválnak.
A magány mellett másik kiemelendő motívum Buendíáék családi háza. Érdemes megfigyelni hogyan változik a család felemelkedéséhez és hanyatlásához képest otthonuk. Az épület úgy csinosodik, bővül vagy épp leépül, és lesz a semmivé, mint maga a család. Amikor a legtöbben élnek egy fedél alatt, akkor a legszebb, és ahogy egyre tűnik el a család dicsősége, úgy válik a ház is egyre lepukkantabbá. Bár egyes alakok igyekszenek a házat és ezáltal a családot is rendbe hozni -ezek főként női alakok (Ursula, Amaranta Ursula)- erre eleve predesztinációjukból kifolyólag nincs lehetőség.
A címben szereplő száz év utal arra, hogy nagyjából mennyi idő is telik onnantól kezdve, hogy először találkozunk Buendíáékkal addig, amíg legutoljára, a regényben az idő mégsem fontos. Az idő lineárisan halad előre, a történet azonban nem, az eseményeket csak egymáshoz viszonyítva tudjuk gyakran sorrendbe rakni: generációk összeolvadnak, az emberek mesebeli korokat élnek meg, s mivel generációról generációra ugyanazokat a cselekvéseket hajtják végre a szereplők, így értelmetlen az időre fókuszálni. A cselekmény nagyon pörgős, az elbeszélő gyakran alkalmaz oda-visszautalásokat, van hogy egy-egy mondattal időben előre ugrunk, máskor pedig visszatérünk emlékekben a múlt eseményeihez. Az egész történetben nem azon van a hangsúly, hogy mi mikor történik, hanem azon, hogy miért. Így az idő értékét és értelmét veszti, hiszen fiú követi apja hibáit.
„Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt felismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.”
Állandó, ismétlődő körforgást jelez még továbbá a családban folytonosan ismétlődő nevek: Aureliano, José Arcadio, Remeidos, Ursula, Amaranta. A család nem tud megszabadulni a múlttól, s ez előre megírja sorsukat: az utódok nem tudnak túllépni az elődök árnyékán, nem lesznek jobbak felmenőiknél, s eleve perdesztinációjukból kifolyólag arra vannak ítélve, hogy visszatérjenek oda ahonnan indultak: a semmibe. Bár Amaranta Ursula a történet utolsó lapjain gyerekét szeretné nem hagyományos családi néven elnevezni – ez kiugrási lehetőség lenne a családnak – mégis hagyományos nevet kap fia, s innentől kezdve eldőlni látszik a család jövője.
Márquez nem csak a dél-amerikai irodalmat és Kolumbia történetét csempészi bele a Száz év magányba, de bőven merít a mágikus realizmus hagyományaiból is. A regényben gyakran történnek az olvasó számára megmagyarázhatatlan fantasztikus események, ugyanakkor azt látjuk, hogy ezek Macondó lakosait kicsit sem rázzák meg, számukra mi sem természetesebb, fittyet hánynak az egészre. Az elbeszélő modora és a karakterek viselkedése ezeket az eseményeket könnyeddé teszik, az események gyors egymásutánisága sem hagyja az olvasónak, hogy sokáig gondolkozzon azon, miért is repül fel valaki az égbe. Így egy idő után nem tudjuk eldönteni, hogy mi valós, és mi az, ami csak egy szereplő fejében zajlik le. Ezek a fantasztikumok mégis fontos elemei a regénynek, s a történet legvégén mindenre magyarázatot kapunk. S ha tovább ízlelgetjük még egy kicsit a történetet, talán rájövünk, hogy mi sem különbözünk annyira nagyon Buendíáéktól.
(…) és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.
