Nemes Gyula első nagyjátékfilmjével, a 2005-ben készült Egyetleneimmel felhívta magára a filmszakma figyelmét, majd hosszabb kihagyás után ezt követte második alkotása, a 2014-ben készült Zéró, amely azonnal megkapta a botrányfilm státuszt. Azóta alternatív forgalmazás útján népszerűsíti a filmjét. Az interjú során a saját rendezői ars poeticájáról, a filmszakmába való bekerüléséről és a Filmalappal való tapasztalatairól kérdeztem.
Mi a legkorábbi élményed a mozival kapcsolatban?
Nemes Gyula: Arra emlékszem a gyerekkoromból, hogy a Dunakeszi Vörös Csillag moziba jártunk, ami viszonylag messze volt a város központjától. Ennek ellenére mindig telt házas vetítések voltak.
Ez egy művészfilmes mozi volt?
Naiv kérdés annak, aki nem ismeri a régi vidéki moziéletet. Ma már nincs mozi Dunakeszin. Akkor nagyjából annyiból állt a mozikultúra, hogy szovjet filmeket játszottak négy órától, de gondolom arra senki sem ment, illetve elvétve nézhettél francia és olasz vígjátékokat is. A nagy szám az volt, amikor amerikai filmeket vetítettek, ezeknél mindig hatalmas sorok várakoztak a pénztáraknál. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy abban az időben szebb és jobb volt moziba járni, mint manapság.
Miért lettél rendező, mik voltak azok a meghatározó pontok az életedben, amelyek miatt filmezéssel akartál foglalkozni?
A film iránti érdeklődés mindig is megvolt, szerettem volna velük foglalkozni, de családi kapcsolatok híján eléggé nehézkes volt bekerülni. Így is hosszú éveken át próbálkoztam részt venni produkciókban, vagy emberekkel beszélni, de nem vagyok se fia, se rokona senkinek sem, meg hát egyáltalán mit akarok én amatőrként? Végül nem sikerült bekerülni a filmiparba, szerencsére.
Ezeknek köszönhetően mondhatni parkoló pályán voltam, 18 évesen egy hirtelen ötlettől vezérelve cseh szakos diákként kezdtem el a tanulmányaimat az ELTE-n. Harmadéves voltam, amikor kezembe akadt egy vastag könyv, aminek a függelékében egy akkor induló képzésről, a mozgóképelmélet szakról olvastam. Akkor fogalmam sem volt, hogy ez miből fog állni, csak annyit tudtam, hogy filmekről lesz szó, így hát jelentkeztem oda. Akkoriban kerestek balekokat, akik ingyen vagy pár fillérért írogatnak érdektelen dolgokat, és így hát én is írtam érdektelen cikkeket ilyen vagy olyan témákban, amiket akkor mégis izgalmasnak tartottam.
Beszéljünk egy kicsit a gyakorlati vonulatról. Milyen úton, módon kerültél közel a kamerához?
Mint említettem a cikkírás volt az elméleti vonulata a dolgoknak és volt mellette az amatőr filmezés, ami annyit jelentett, hogy csak úgy poénból a magunk örömére készíteni filmet. Akkoriban a videó luxusnak számított, a gazdag gyerekeknek volt a játékszere, így nekünk nem jutott. Helyette volt tonnányi super8-as kamera és film, amit el lehetett kérni kölcsönbe, merthogy senki sem használta. Így aztán lehetett nem lejárt vagy lejárt, de nem túl jó minőségű filmhez, nyersanyaghoz hozzájutni. Aztán valahogy ezek a szálak úgy csúcsosodtak ki, hogy elkezdtem járni a Balázs Béla Stúdióba, ahol keddenként lehetett találkozni a filmrendezőkkel, ahogy alkohol gőzösen beszélgetnek egymással, és nekem ez óriási dolog volt. Végül itt beadtam egy filmtervet, hogy én ezt akarom csinálni, de csak úgy tekintettem erre, hogy ez egy amatőr film lesz nulla pénzből a magam örömére. Valaki megemlítette, hogy kellene egy képzett operatőr, aki segít nekem. Én erre azt mondtam, nehogy már a drága nyersanyagot, amit saját pénzből, aztán később a BBS pénzéből fűzök bele a kamerában odaadjam valakinek, aki elrontja, vagy nem azt veszi fel, amit én akarok vagy ilyesmi. Később aztán azt vettem észre, hogy ott van egy stáb, meg hirtelen elkezdett pénz töltődni, ami igen hamar elfogyott, és így akkor egyszer csak azon kaptam magam, hogy: „jé, van egy rövidfilmem.” De akkor még mindig nem volt egy nagy tervem, hogy én filmrendező akarok lenni és – hogyha nem csinálom meg életem első nagyjátékfilmjét, és az nem lesz ott Cannes-ban, és nem nyer díjat, akkor az életem teljesen felesleges volt – ilyen gondolat máig nincs meg, akkor se volt, hanem csak az, hogy csináljunk filmet. Hogy én mikor akartam filmrendező lenni? Tulajdonképpen máig nem akarok az lenni.
Hogyan jutottál el innen az első nagyjátékfilmedhez, amivel tulajdonképpen ismertté váltál a nagyközönség számára, az Egyetleneim elkészítéséhez?
Arra emlékszem, hogy pont egy cikket kellett írnom rövidfilmekről, és nem tudtam a filmekre figyelni, mert azt éreztem, hogy én boldogtalan vagyok, lúzer és soha nem lesz csajom. Kijöttem a moziból, nem emlékeztem semmire a filmekből, nem tudtam mit fogok írni róluk, és elindultam hazafelé a szakadó esőben. Mire hazaértem rájöttem, hogy hát itt a filmötlet a fejemben, és én vagyok a legboldogabb ember, mert van egy ötletem, amit meg lehetne csinálni. Akkor még azt is éreztem, hogy ez annyira kis realista valami lesz, hogy tulajdonképpen olcsóbban meg lehetne oldani, mint életem első kisfilmjét, a Papagájt, ahol mégiscsak volt díszlet, kellékek, jelmez stb.
Az Egyetleneimet is rövidfilmnek szántad, mint a Papagájt?
Érdekes kérdés, erről soha nem beszéltem, pedig az Egyetleneimről adtam vagy harminc interjút akkoriban. Ott volt a már említett csajozós szál, voltak velem megtörtént esetek, és arra gondoltam, hogy ezeket felveszem. Nem írtam le, hogy forgatókönyvet írni nálam a mai napig nem létezik ebben a formában. Nagyjából semmi nem volt meg a filmből, annyi ötlet volt, hogy fekete-fehér lesz, aztán miközben a Papagájt forgattam, átéltem egy nagy szerelmet, és azután azt is beleképzeltem az Egyetleneimbe. Ekkor született meg az a gondolat is, hogy két fázist kell egyszerre megmutatni; a csajozást, a párkapcsolatot, annak elvesztését, és aztán az újra csajozást. Amikor befejeztük a Papagájt, láttam, hogy bontják a Kopaszi-gátat, így arra gondoltam, ez jó helyszín lenne a következő filmemnél. Végül ezeknek köszönhetően egy pályázatra beadtam egy vázlatot, ami legnagyobb meglepetésemre – akkor egy jó korszak volt – nyert, és adtak pénzt. Így keletkezett az Egyetleneim.
Ha jól értem, akkor ez egy önterápiás film is volt egyben?
Minden film az, minden művészeti dolog az természetesen.
Már a Papagáj is az volt?
A Papagájba a keresztapámnak a halálát próbáltam feldolgozni, aki számomra egy fontos ember volt, és azt a világot, amit én örököltem tőle, azt fogalmaztam meg egy elvontabb, szürreális világba. De ugye én voltam az egyik főszereplő, és ezt a bácsit (a filmbe is ez a neve, hogy a Bácsi) pedig Mihók Barna játszotta, aki egy amatőr szereplő. A hely is nagyon hasonlított arra a helyre, ahol az a keresztapám lakott, meg az egész életmód, világszemélet. Persze, az is egy terápiás film volt.
Ugorjunk egy kicsit az időben. Hogyan telhetett el tíz év az Egyetleneim és a Zéró között? Pénzhiány, érdektelenség vagy egyszerűen nem volt motivációd?
Ha felmennél az IMDb-re, és csinálnál egy statisztikát, hogy átlagosan egy magyar filmrendezőnek – hangsúlyoznám, átlagosan – mennyi idő telik el két film elkészítése között, szerintem körülbelül nyolc évet kapnál. Azért mondom, hogy átlagosan, mert biztos, hogy tudnék ellenpólust is mondani, hogy akárkinek, akármikor csak három évet kellett várnia, de olyat is tudnék mondani, hogy 25 évet kellett várni, mire újra rendezhetett. Ha azt nézzük, hogy mekkora élettragédia az, hogy Eizenstein főkorszakában körülbelül kilenc évet várt a következő filmjére… és erre azt mondjuk, hogy élettragédia, ami manapság átlagos, ez a legoptimistább verzió.
Régen azért gyakrabban készíthettek filmeket a rendezők, mint manapság.
A rendszerváltás előtt igen, de az elmúlt 25-30 évben az általam említett körülbelüli nyolc év a jellemző, de ha valaki csinálna erről egy statisztikát, akkor nagyon hálás lennék neki. Jakubiskóval (szerk.: Juraj Jakubisko) beszélgettem erről még áprilisban, két nappal a 80. születésnapja előtt. Mindenki mondta, hogy Jakubiskóval ne beszéljek, mert ő az Orbán-rendszer legnagyobb támogatója, és hogy sokaknak ellenszenves Szlovákiában is, mert felvállalhatatlan nézetei vannak. De ez engem nem érdekelt, én a 28 éves Jakubiskóval akartam beszélgetni. Kíváncsi voltam, hogyan készíthette el 28 és 31 éves kora között élete négy főművét? Mert számomra ez manapság felfoghatatlan. Erre azt válaszolta, „hogy azt forgattunk, amit akartunk, igaz, mindegyik filmemet betiltották, de elkészíthettük őket.” Másnap elkezdtem gondolkodni azon, hogy valószínűleg a rendszerváltás előtti időszakban, az átkosban sok filmet forgathattak, csak nagyon limitált volt, hogy ki készíthette el őket.
Azért napjainkban is jellemző egy hasonló tendencia, ha nem is annyira durván, mint annak idején.
Én pont ellenkezőleg látom, tulajdonképpen akárki készíthet filmet, ha nagyon akar. 1989 előtt volt egy bizottság, ami egy mechanizmus alapján épült fel, gondolok itt arra többek között, hogy főiskolásnak kellett lenned ahhoz, hogy filmet készíthess, ezt tudjuk, hiszen Gárdos Péter volt az első, aki filmes főiskola nélkül elkészíthette az Uramistent 1984-ben. Chytilová (szerk.: Věra Chytilová) mesélte, hogy azért vették fel, mert azt találta mondani, hogy a kedvenc írója Kafka és akkor nem tudta, hogy Kafka be van tiltva, és azért vették fel, mert micsoda bátor lány. De ez is fals, mert politikailag fontos volt így is úgy is. Aztán évekig rendezőasszisztens kellett, hogy legyél, szóval megvoltak a szabályai. Szerinted mennyi filmrendező volt az 50-es, 60-as, 70-es években? Körülbelül húsz darab. Ma hány ember akar minden évben nagyjátékfilmet készíteni? Kétszáz vagy háromszáz. Igaz, többé-kevésbé joggal, merthogy ők már csináltak sikeres rövidfilmet, és ez bőven elég belépőként, hogy filmet csinálj. Sokkal tágabb azoknak a köre, akik filmet készíthetnek, viszont az, hogy mit csinálhatsz, az most rettenetesen szabályozott, hiszen a filmfinanszírozás nagyon megváltozott. Ezt is a korabeli emberektől tudom, hogy egy nagyjátékfilmnyi pénz öt perc alatt döntődött el, és tíz perc alatt utalódott el, annak a szűk körnek, merthogy a stúdióvezető, tehát a művészek vagy maguk a művészeknek a kuratóriuma – tudjuk, kik voltak a stúdióvezetők, filmrendezők voltak – vagy pedig a művészek által megbízott valakik teljhatalommal döntöttek óriási pénzekről.
Említetted a filmfinanszírozást, ha jól tudom a Zéró kapcsán volt egy kis összetűzésed a Filmalappal, mesélnél erről?
Most a Filmalapról fogunk beszélgetni? Mert a Filmalap az rettenetes…
Pusztán két kihagyhatatlan kérdés…
Jó.
A Filmalap az a Zéró történetének hatodik életévében jött létre. Tehát én már hatodik éve Zéróztam, megszereztem a cseh és német támogatásokat, megalapítottam a gyártócégemet, és volt egy papírom az MMKA-tól (szerk.: Magyar Mozgókép Közalapítvány) gyártási támogatásra, ami elúszott, mert megszűnt az MMKA. De ez a Filmalapos filmek felénél jellemző volt. Ez volt a Zéró hatodik évében, és akkor rájöttünk, hogy kellene hozzá még pár dolog, és tologattuk még két évig a papírokat. Végül a nyolcadik évben kezdtünk el forgatni. A tizedik évre készült el a film, és most már lehet erről beszélni, akkor csak fokozatosan mondtam ki, hogy a félelemkeltés az volt, amikor a film elkészült utána kaptam meg a leveleket, hogy fizessem vissza a teljes gyártási támogatást kamatostul. Ennyi a története.
De én inkább arról szeretnék beszélni, hogy ez pont, hogy egy szűk rétege a filmkészítésnek, hogy pályázok, és akkor arra várok, hogy a Filmalapban ülő X darab ember mit gondol. Szerintem ez egy totálisan ellentétes dolog a művészettel, az alkotással, a szabadsággal, a gondolatokkal, a stílussal. Olyannyira ellentétes dolog, hogy nem értem, hogy a filmesek – és tudom, hogy az ELTE-n ülő ifjú filmrendező-jelöltek is kizárólagossággal gondolnak erre a dologra, hogy ha nyolc év múlva kapok pénzt és Cannes-ban kap különdíjat, akkor boldog leszek, ha nem, akkor boldogtalan leszek. Ez szerintem akkora pszichológiai tévedés, hogy először valami egyéves pszichológiai kurzust kellene tartani-oktatni, nem pedig filmkészítést.
Különös, hogy ezt mondod, én a legtöbb helyről azt hallom, hogy szinte csak a Filmalap által lehet érvényesülni kezdőként.
Szerintem azért, mert az, hogy mindenki az akciós tescós virslit vásárolja, az nem jelenti, hogy a tescós virsli a jó. Én is sok ellenzéki és független embert ismerek, akik pont ezt mondják. És lehet, hogy virslit is esznek, és a tescóból rendelik, és ettől még ez nem lesz igaz.
Ezek szerint te nem osztod azt a véleményt, hogy a Filmalapon kívül nincs élet? Milyen más lehetőségeket látsz még a Filmalapon kívül?
Élet és halál urát kell idéznem, a legnagyobb magyar filmest, aki manapság létezik a világon Cs. Havas Ágnest. A Katona József Színházban nagy vita volt a Filmalappal, első nagyobb, nyilvánosabb vita, ahol egymással szemben álló felek vitatkoztak – ezt azért hangsúlyozom, mert összeültettek három embert, akinek ugyanaz volt a véleménye, ez volt a vita –, Cs. Havas Ágnes megmondta, hogy az nem igaz, hogy Magyarországon kétablakos rendszer van, mert lehet menni a Filmalaphoz és lehet filmet csinálni saját pénzből. Ami egy csodálatos dolog, mert tudnék mondani olyan évszámokat a magyar történelemből, amikor még saját pénzből sem lehetett filmet csinálni, mert ha megpróbáltad, elvitt a fekete autó. Úgyhogy szerintem ez nagyon üdvözítő és nagyon csodálatos, hogy lehet filmet csinálni saját pénzből, és azt gondolom, hogy kell is.
Tehát, aki komolyan gondolja a filmrendezést, az fektesse bele a saját tőkéjét?
Nem kell tőke. Én nem akarok mindent kiadni, hogy amúgy én hogy fogtam hozzá, és miként fogok filmet csinálni, de az biztos, hogy ha 20 éves lennék és az ELTE-n tanulnék, akkor nem azon gondolkodnék, hogy pályázatok és Inkubátor program, hanem azon, hogy holnap reggel az egyik padtársammal meg a másik padtársammal kimegyünk egy iPhone-nal, és csajokat fölszedve út közben, azt mondjuk, hogy gyertek szerepelni, filmet csinálunk.
A filmesek mindig a pénzről beszélnek, mert ahhoz természetesen nem értenek. Filmekről filmest én még életemben nem láttam beszélni. Én nem azt mondom, hogy pénz nélkül kell filmet csinálni, hanem azt, hogy egyéni úton kell. Én is egyéni módon szervezem le és találom meg a lehetőségeket, és erre rengeteg példát lehet találni, nem feltétlenül a kortárs magyar filmművészetben, de akár ott is – ez erős paradoxon. De ha az ember egy filmtörténet szakra jár, akkor abban igazán lehet inspirálódni
Hogyan érted ezt az inspirálódást?
Hogy is mondjam finoman, szerintem a filmelmélet szakot már réges-rég át kellett volna nevezni filmgazdaság-történetre. Ez a filmtörténet nevezetű dolgot a közgázon kellene tanítani és akkor lehetne egy ilyen szak, hogy filmes gazdaságtan. Nem az egyetemekkel van a baj, hanem a világgal. Szerintem az ELTE baromi jól csinálja, és sok az alternatív oktató, de attól még a világ tényleg úgy tekint a filmtörténetre, hogy melyek azok a filmek, amelyek nyereségesek voltak Nyugat-Európában és Észak-Amerikában, azokat kiválogatjuk, és akkor kijön Hitchcock, Renoir meg nem tudom kicsoda. Lényegét tekintve ez olyan, mintha elmennék a plázába, és összeírogatnám, hogy a plázából mi az, ami túlélte a maga korát, és utána elkezdeném tanítani az egyetemen, hogy ez a művészet.
Én azt látom, hogy két irány van jelenleg; akkor támogatjuk a filmötletedet, ha vagy pénzt hoz a film vagy díjakat.
A díj is pénz, akkor foglalkoznak egy díjjal, ha pénzt hoz. Azok a díjak jelentenek valamit a tömegmédiában, amelyek pénzt hoznak. Amelyek nem, azokat ugyanúgy negligálják. A törésvonalat abszolút nem a kommersz és a szerzői film között látom, hanem hogy a pénzről szól az egész vagy nem a pénzről szól az egész. És a cannes-i filmfesztivál ugyanúgy a pénzről szól, mint a pláza. Sőt a cannes-i fesztivál maga egy pláza, csak Cannes-ban van és nem a Campona-ban.
Térjünk vissza egy kicsit a Zéróra.
Életem legsikeresebb filmje, leszóltak a Filmuniónak, hogy ezt a filmet tilos elküldeni külföldi filmfesztiváloknak, emiatt ezeket én magam szerveztem le és így harminc fesztiválon voltam eddig, ami nálam rekord. A moziforgalmazással ugyanez volt, egy hétig volt moziban, mert gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítve volt, nem kapott forgalmazási támogatást, és az újságok sem írhattak róla. Ezek után kitaláltam az alternatív forgalmazást, aminek a keretében többen látták, mint a mozikban. Ugyanaz a hatás, hogy ha valahonnan letiltom, mondjuk, egy hivatalos helyről akkor egy alternatív helyen hirtelen megjelenik és sikeresebb lesz.
Említetted az alternatív forgalmazást, ezt hogy kell elképzelni, az összes létező helyen ahol csak lehet megpróbálod forgalmazni?
Ez most megint egy olyan üzleti jellegű dolog, amiről nem akarok mindent elmondani, mert itt nagyon sok ember alternatív forgalmazónak gondolja magát, és olvasgatják, hogy én hogy csinálom, jöjjön rá maga!
Mi volt a legjelentősebb alternatív hely, ahol vetítetted?
Két helyszín ugrik most be így hirtelen, az egyik Debrecenben volt egy Modem nevű helyen. Megyek oda, és arra gondoltam, hogy ez egy lemenős kocsma, ahol sör meg öt ember ül. Ennek ellenére ez egy hatalmas üvegépület, ahol kiállításokat szerveznek. Ami a legérdekesebb, hogy az egészet támogatta az NKA. A végén már kormányzati támogatottságot kapó helyeken is elkezdték vetíteni, mert annyira elterjedt az, hogy ez valami sikerfilm, amit nem moziban vetítenek. A másik pedig a budapesti Nemdebárban volt, és egy söröshordóról vetítettük a filmet, de csak egy kék fal volt, ezért kékre vetítettük a filmet, így a fekete-fehér és a színes részek is egyaránt kékek voltak. A hang az viszont sokkal-sokkal jobb volt, azért is jó kocsmákban vetíteni, mert a hang jobb minőségű, mint egy moziban.
Milyen visszajelzéseket kapsz a vetítések után? Szoktál találkozni olyan emberekkel, akik többször is elmennek megnézni?
Az Egyetleneimnél és a Zérónál is elmondtam, hogy szerintem ez egy olyan film, amit lehet, hogy kevesen néznek meg, de aki megnézi, az többször is meg fogja nézni. Sokszor volt már olyan, hogy valaki a haverjával visszajött újra megnézni. Hozzátartozik a rendezvényekhez az, hogy szoktam csinálni a vetítések után egy csehszlovák–afrikai YouTube diszkót. Volt ilyen például egy hete Pécsett, és jöttek vissza az emberek, mert ők ezt egy személyes programként veszik.
A Zéró bizonyos részeit az afrikai Burkina Fasóban forgattad, ott is bemutatásra került a film?
Nem, ez még hátravan. Már elküldtem Burkina Fasóba, hogy végre elkészült az első magyar–burkina fasói film, de még nem kaptam visszajelzést.
A film befejezése után visszatértél a forgatási helyszínekre?
Afrikába igen, de Burkinában nem voltam a forgatás óta. A Burkina Fasói filmgyártásról annyit kell tudni, hogy 1969-ben ott alapították meg az első afrikai filmfesztivált, a FESPACO-t. Építettek egy óriási mozit és rájöttek, hogy ez szuper, de egyetlen afrikai film sincs még, így hát elkezdték gyártani őket, és pont Burkina volt az első ilyen központja az afrikai filmgyártásnak. Nemrégiben Belgiumban voltam, ahová Tanzániából repültem át. Tél volt, és én egy afrikai lepedőben és papucsban voltam, oda jött hozzám egy ember a reptéren, hogy ő a FESPACO-nak dolgozik, és hogy kell nekik a filmem.
Azóta kaptál már tőlük visszajelzést ez ügyben?
Nem szoktak válaszolni, Afrikában elég lassú az ügyintézés. Ezt megtanultam már, sokat jártam Afrikában, amikor utazgatok, akkor szoktam vetítéseket csinálni Ázsiában, Dél-Amerikában ez nagyszerűen megy, imádják az ottani egyetemeken és a közösségi helyeken.
A filmed tele van a nézői elvárásokkal szembemenő provokatív eszközökkel, ezeknek a használata tudatos volt?
Természetesen. Ez a művészet.
A Zéróban együtt dolgoztál Lénár Papi, aki a forgatás idején már több mint 90 esztendős volt, nem voltak veszélyei annak, hogy ilyen idős színészt kértél fel az egyik szerepre?
50 fok melegben kellett köveket cipelni, és cipelte. Az öregekben megvan az alázat. Csodálatos ember a Patrik. Ha most elmondanám, hogy a fiatal statiszták éppen hogy lázadnak, és azt kérdezgetik, hogy mikor megyünk már haza…
Eddig pályafutásod során dolgoztál együtt amatőr és profi színészekkel is egyaránt. Kikkel volt könnyebb megtalálnod a közös hangot?
A Zéró után sok mindenen elgondolkodtam, és nem publikus még, hogy mik ezek, mert átalakulóban vannak a dolgok, az élet egy változás. Nehezen hiszem, hogy profi színészekkel fogok dolgozni. Olyan sokat nyer az ember azon, hogy amatőrökkel dolgozik. Rengeteg nagy alakítás van a Zéróban is, amelyből látszik, hogy mennyivel többet tud egy amatőr. Ezt nem lenézésből mondom a profi színészekre, mert ők is nagyszerűen alakítottak a Zéróban, és velük is maximálisan elégedett vagyok mind emberileg mind szakmailag. Emellett óriási élmény volt nemzetközi gárdával dolgozni, de más stílusok, irányok vannak, és hihetetlen, hogy egy amatőr mi mindent tud adni egy filmhez.
Színészi szempontból akadnak naturalista és veszélyes jelenetek, kihívások a Zéróban. A színészek, amint elmondtad nekik, mit vársz tőlük, egyből belementek mindenbe?
Persze. Igaz, a forgatási nap reggelén sokkal nehezebb rávenni őket, de elviekben persze igen, belementek egyből. Kiszámíthatatlan, hogy kinek mi a határ. A jó oldala a színészetnek az, hogy megcsinálják a dolgokat, a rossz oldala pedig az, hogy.. hogy is mondjam. A jó színész nekem az, akinek ugyanúgy van egy egyénisége, mint egy embernek. Egy amatőr, ha ő odajött,és önmagát adja, az sokkal többet ad egy átlagos színészhez képest. Viszont ott van az a ritkaság, amikor valaki színész is meg egyéniség is. Ezekre a színészekre szokták mondani, hogy nem jó színész, mert mindig ugyanazt nyújtja. Valójában én teljesen az ellenkezőjét gondolom, pont attól lesz jó, hogy mindig ugyanaz. Udo (szerk: Udo Kier) is ilyen többet között. Vele azóta is tartjuk a kapcsolatot.
Udo és a filmben szereplő színészek mit szóltak a kész filmhez?
Sokszor újra nézték, imádták a filmet, ők nyilván azért léptek erre a pályára, mert imádják magukat nézni és ezt megkapják. Színésznek filmet vetíteni nagyon hálás dolog.
Az interjú rögzítésének napja: 2018.06.18.
