Szemenyei János ebben az évben sem hagyja cserben rajongóit, a nagy sikerű We will rock you című musical után ugyanis 2018 szeptemberében érkezik a Rocksuli, amely a Madách Színházban kerül majd bemutatásra. A színész-zeneszerző a nyáron nem unatkozik, a közelmúltban díjat is kapott a Csárdáskirálynőben játszott szerepe miatt, és bár operett-musical szakon végzett, ez a műfaj mégsem áll olyan közel a szívéhez.
A POSzTON a legjobb férfi mellékszereplő díját kaptad meg a Csárdáskirálynőben játszott szerepedért, amiben Bonifác grófot játszottad. Szeretted ezt a szerepet, testhezállónak érezted?
Ha a pályám kezdetén azt mondták volna nekem, hogy operett, Csárdáskirálynő, Bóni, azzal a világból is ki lehetett volna kergetni. Ez a műfaj nem állt közel a szívemhez, mindig hamisnak éreztem, hogy mindenki olyan nagyon boldog, ha pedig szomorú, akkor meg olyan nagyon szomorú. Egyébként Magyarországon nem is létezett az a csilli-villi tisztacsizmás élet, ami megjelenik az operettekben – inkább lószagúak és trágyaszagúak voltak a csizmák. A lényeg, hogy ez a műfaj, a stílusa, a dallamvezetése távol állt tőlem. Én is kerültem, és nem is kerestek meg ezekkel a szerepekkel.
Aztán a kecskeméti színházban felkértek, hogy játsszam el Mágnás Miskát. Kicsit vonakodtam, de inspirált, hogy Rusznyák Gábor rendezi. Bíztam benne, hogy kitalál egy olyan koncepciót, ami nem annyira hagyományos, általános, megszokott. Így is lett. Miskát egészen más irányba vittük: egyes jelenetekben, amikor üti-veri szívszerelmét, Marcsát, volt, ahol meg kellett fognom a fejét és belevernem a falba, s ekkor a közönség egybehangzón hördült fel. Éreztem, hogy ez sok lesz, ezért pár előadás múltán korrigáltam azzal, hogy úgy tettem, mint aki kicsit megbánja, amire vetemedett. Végül is jól éreztem magam a szerepben. Ami nem azt jelenti, hogy rajongója lettem az operettnek, de amikor felmerült, hogy lesz Csárdáskirálynő, és Bónit kellene játszanom, már nem húzódoztam annyira a műfajtól – azért sem, mert tudtam, hogy Béres Attila rendezi, akivel régóta terveztünk közös munkát.
Szerencsére Bóniból nem is egy hülyegyereket formáltunk. Nem volt meg benne az a megfelelési kényszer, kínos vicceskedés, amit oly sokszor láttam ebben a szerepben. Jó próbafolyamat volt, Béres Attilával egymásra hangolódtunk, remekül tudtunk együtt dolgozni. Mégis rendkívül meglepett, hogy ami tőlem ennyire távol állt, egyszer csak ilyen sikeres lett. Az pedig, hogy díjjal ismerik el? Sohasem gondoltam volna, hogy erre fogom kapni.
Az operett nem a kedvenc műfajod, és nem szereted az egysíkú karaktereket. Milyeneket szeretsz? Gondolom, nem a „népszínházas” előadások a kedvencek, hanem inkább az összetettebb szerepek.
Igen, Bóni kapcsán is attól féltem, hogy egysíkú karakter, nincsen valódi fejlődési íve. Azok a szerepek vonzók számomra, amelyekben el lehet indulni valahonnan, és tarthatok is valahová, van sorsa, amit a néző is tud követni. Úgy is mondhatnám: jó, ha az első felvonásban nevetnek rajtam, a végén pedig megsiratnak. Ez érvényes egy drámára is, amin a közönség eleinte derül – majd egyszer-csak felteszi a kérdést: min is nevetek? Vagyis a néző tud reflektálni önmagára is. Tehát én a tragédiát jobban szeretem, moziba sem ülök be vígjátékot nézni. Nem mintha nem szívelném a humort, a viccet. De inkább az emberi sorsokról szóló történetek érdekelnek.
Hogyha már a mozit említetted: vannak kedvenc filmjeid? Mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen filmeket szeret egy színész, és miért pont azokat.
Nagyon szeretem például Darren Aronofskyt, aki a Fekete Hattyú, meg a Rekviem egy álomért című filmeket is rendezte. Ezek nagyon értékes alkotások. De kedvelem a régebbi zsáner-mozikat is – én a 80-as években nőttem fel, és nagy hatással voltak rám azok, amik akkoriban készültek, mint az Alien, a Terminátor. Valójában James Cameronra szeretnék kilyukadni, aki a Titanicot is rendezte, amiről sokan mondják, hogy „nyálas”, de én imádom. És közel állnak hozzám Roman Polanski filmjei is.
A kecskeméti Katona József Színházban játszottad A jóember Szecsuánból című darabban a Pilótát. Azért ez egy jóval összetettebb szerep volt, mint amit egy operett tud nyújtani. Mit gondolsz róla, és magáról az előadásról, ahogyan a színpadra került?
Szerettem Jang Szun, az állástalan repülő szerepét. Nagy bizodalommal is néztem Zsótér Sándor rendezése elé. Nem először dolgoztunk együtt, vártam az újratalálkozást vele. Talán a szokottnál nehezebb volt ez a Brecht-előadás. Nincsen igazán megmozgatva, több olyan jelenete is van, amiben csak nézünk kifelé. De attól, hogy nem mozogjuk szét, még lehet jól, akár jobban is közvetíteni a gondolatokat. Örülök az ilyen feladatoknak, más alkatú színészek szokták játszani a pilótát, nem mindenütt osztanák rám. Mindig próbálom a beskatulyázást elkerülni. Talán ezért sem szerettem az operett-karaktereket. Színinövendékként mindig olyan érzésem volt, hogy ha rám néznek, a vicces karaktert látják meg bennem. És ebbe a skatulyába könnyű beleragadni. A Szecsuániban kihívás volt az is, hogy nemcsak játszottam és zenéltem, hanem Paul Dessau songjait is én alkalmaztam Zsótér Sándor rendezéséhez.
Korábbi interjúdban említetted, hogyha egy darabban játszol és zenét szerzel egyszerre, az egyfajta skizofrén állapotba kényszerít.
Azért skizofrén helyzet, mert a két feladathoz más-más agy kell. Színészként bemegyek az olvasópróbára, ahol a rendező eléggé meghatározza, mi milyen lesz. Nyilván van azért személyesség a játékban – jó is, ha személyesek tudunk maradni. De zeneszerzőként sokkal hamarább ülök le a koncepcióról beszélgetni a rendezővel, javaslatokat teszek, variálok. A zeneszerzéshez matekos agy kell, míg a színész sokkal inkább ösztönösen közelíti meg a próba-folyamatot. Vannak bizonyos szabályok, amiktől az ember vagy eltér, vagy nem, ilyen például az, hogy a musicalek aranymetszésés-pontjára érdemes egy könnyedebb, pörgősebb dalt írni – függetlenül a dráma cselekménytől.
Még valami a „matekos agyhoz”! Gyerekkoromban, amikor még csak a Commodore 64 létezett, profi programozónak számítottam, versenyekre is jártam. Azután a PC felbukkanásától ez elmaradt. Akkor már a színészet volt a fontosabb, abba fektettem az energiámat. De az általános iskola vége felé még volt esélye, hogy számítástechnikai szakközépiskolába menjek tovább.
Tehát, hogyha nem színész lennél most, akkor programoznál?
Végül nem alakult volna úgy. Ami a matekos logikát illeti, azt abszolút megtaláltam a zeneszerzésben. Ez így kielégít.
A Zeneakadémiára mégsem vettek fel.
Több oka is volt. A legfőbb az, hogy már volt egy diplomám, s önköltségesként igencsak drága lett volna a második. Az Akadémia sem vállalta a kockázatot: mi van, ha évet halasztok, vagy nem fejezem be a tanulmányokat. Biztosabb volt az ő szemszögükből, ha felvesznek inkább egy tizennyolc éves, állami támogatású hallgatót. Nem is tudtam volna maradéktalan odaadással járni, hiszen akkor már aktívan dolgoztam színészként. A Zeneakadémia teljes embert kíván, le kellett volna mondanom a színházról.
Tehát amit jelenleg a zeneszerzésről tudsz, azt önállóan tanultad?
Amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, egy évig készültem elég keményen, be is hoztam sok mindent. Zongorázni nyilván nem tudok úgy, mint aki mondjuk hatévesen kezdte. Most például a Mennyei hang című előadásban egy profi zongoristát kell alakítanom. Minden nap jártam is zongoratanárhoz, hogy el tudjam hitetni, hogy én képzett zongorista vagyok. Más, ha a saját zenémet játszom, abban tudok virtuóz is lenni. De ha Mozartot vagy Strausst kell megszólaltatnom… aki ért hozzá, azért hallja, hogy nem vagyok hivatásos zongoraművész.
Könnyűzenei karrierben sosem gondolkoztál?
Akkor érdemes elkezdeni az ilyet, amikor az ember még tízen-huszonéves. Én pedig már akkor is színpadon voltam, és bőven kaptam lehetőségeket. Nem lett volna időm egy bandában játszani. És elsősorban a színházi zene érdekel. Talán szerezhettem volna könnyűzenét is, de ez valahogy kimaradt. Nem bánom, mert az olyan musicalekben, mint a We will rock you, úgy érzem magam, mintha egy koncerten lépnék fel. Éneklem Freddie Mercuryként a We are the Champions-t, meg a We will rock you-t, az egész olyan, mint egy hatalmas show – így az élményt megkapom.
2018 szeptemberében debütál a Rocksuli a Madách Színházban, amiben főszerepet játszol. Mesélnél egy kicsit erről a darabról?
Élvezetes darab, s a szerep is nekem való. A történet szerint lecsúszott rockzenész vagyok, akit kirúgtak a bandájából, elmegy helyettesítő tanárnak, s a tanítványaival akar indulni a Bandák csatája nevezetű versenyen. Rockzenére tanítom a gyerekeket. Aki eddig nagybőgőzött, megtanítom basszusgitározni, aki klasszikus gitáron játszott, elektromos gitárt adok a kezébe. Összetett szerep, még a zenei ambícióimat is kiélhetem benne. Azt is nagyon szeretem, hogy kölykökkel játszhatom együtt. Ez a korosztály arra az időre emlékeztet, amikor én kezdtem el a pályát – én is tizenhárom-évesen játszottam először színpadon.
Szemenyei János weboldala: https://szemenyeijanos.com/
