„Bekeretezett történetekről, a hallgatás nehézségéről és egy király(nő) koncertjéről: így telt a nyolcadik, utolsó nap a TESZT-en.”
Frame (Keret)
A színpad szélén falak húzódnak: nehéz, szürke, betonszerű falak, leszűkítve és keretbe zárva a tágas színházi teret. Egy kivágott lyuk tátong a közepén, ami néha ablak, néha átjáró, párkány vagy mozivászon. Ezen a kereten belül kilátás nyílik az óceánra, egy forgalmas csomóponton siető embertömegre vagy egy békés, éjszakai utcai jelenetre. Rövid novellaszerű történetek részleteit láthatjuk, jeleneteket az élet történetéből, amelyek kezdet és befejezés nélkül folydogálnak, csorognak vagy sodródnak, épp csak hagyva, hogy egy pillantást vethessünk rájuk. Beszippant és megnyugtat a meditatív, kissé lassú, szinte álmosító hömpölygése ezeknek a történeteknek.
Az előadást mesésen komponált képek jellemzik, Edward Hopper képi világát felelevenítve. Az amerikai realista festő munkái már számos jelentős filmrendezőt is megihlettek, mint David Lynch vagy Alfred Hitchcock. Hopper művészi tehetsége a terek lírai ábrázolásában rejlett, sokszor a falakra és tárgyakra vetett fényekre helyezve a hangsúlyt. Ilyen játékos fények jellemzik az előadást is: a falak hol nyílnak és záródnak, a terek szűkülnek és tágulnak.
Az előadás néma játékával, pantomim elemeivel és mozgáskultúrájával egy kedves szerelmes levél a némafilm (ezüst mozivászon) korának, a szereplők jelmezei is a húszas évek stílusát viselik. Ha az egyik érzékszervünket elveszítjük, vagy kizárjuk, a többi felerősödik: az előadás zenei aláfestés-mentes részei erre a jelenségre élezik ki a jelenetet, ahol az apró neszek is kiáltásnak hatnak, a puha puffanásoktól vagy csikorgó kaparászásoktól pedig libabőr kúszik végig a testünkön.
Rendezés, jelenetek, jelmezek és fények: Alessandro Serra
Design és koncepció: Alessandro Serra
Jelenetek kivitelezése: Mario Daniele
Munkatárs a színpadi mozgásban: Chiara Michelini
Játsszák: Francesco Cortese, RiccardoLanzarone, Maria RosariaPonzetta, EmanuelaPisicchio, Giuseppe Semeraro
Nehéz
Háy János a hazai kortárs irodalom egyik legnagyobb alakja, drámái – mint a Gézagyerek vagy A halottember – pedig a magyar színházak sikerre ítéltetett alapanyagai. A Nehéz című drámájának központi alakja Háy történeteinek mindenkori főszereplője: a vidékről még gyerekkorában fővárosba költözött férfi. Ennek a férfinak pedig úgy tűnik, senki nem érti milyen (látszólag) nehéz is az élete.
A Bérczes László dirigálta előadásban főszereplőnk kényszerből visszaköltözik szülőfalujába az anyjához, és soha nem véget érő panaszkodásokban adja elő nehéz életét a szegény asszonynak. És ha nem gondoljuk, hogy egy ilyen monológot szó nélkül hallgatni is nehéz, gondoljunk a frusztráló kényszerhelyzetekre, amikor a buszon vagyunk fültanúi az ostoba emberek locsogásának. A férfi történetét hallgatva rájövünk, hogy ő maga a panaszkodáson és a felelősség másra hárításán kívül nem tesz semmit, hogy helyzetét megkönnyítésére, hogy életén változtasson. Ami még fájdalmasabbá teszi a monológ hallgatását, az anyja iránti lekezelő stílusa, hogy egy tárgyként kezeli, akinek panaszkodhat, bántja és sértegeti, és nem veszi észre, hogy az anyja élete az, ami valójába nehéz.
„A mama nem tudja, hogy milyen kurva nehéz!”
Ami igazán erőssé teszi a darabot, a két főszereplő vitathatatlan színészi tehetsége, amely egészen más formában mutatkozik meg: Mucsi Zoltán fáradhatatlanul és kitartóan magával ragadóan ad elő egy két órás monológot, Lázár Kati pedig némán, de olyan szenvedéllyel és mérhetetlen fájdalommal a szemében pucol krumplit, hogy könnybe lábad a szemünk a látványtól.
Díszlettervező: Sárkány Sándor
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Zeneszerző: Dresch Mihály
Asszisztens: Gábos Kati
A rendező munkatársa: Kiss Mónika
Játsszák: Mucsi Zoltán, Lázár Kati, Katona László / Gados Béla, Ilyés Róbert, Moldvai Kiss Andrea, Molnár Gusztáv
Sculptures
IVO DIMCHEV – csak így, nagybetűkkel. Énekes, színész, rendező, koreográfus, dáma, király(nő): Európa Lady Gagája, akit csak imádni lehet, vagy ellenszenvvel viszonyulni hozzá, de azt mindenki elismerheti, hogy egy abszolút jelenségről van szó.
DIMCHEV munkásságára jellemző a megosztó, polgárpukkasztó elemek és jelenetek, az emberi test és a szexualitás gátlások nélküli reprezentálása. Számára nincsenek határok, a társadalom állította falakat könnyedén lebontja és büszkén lép át rajuk. Egy korábbi évben tartott Desiré színházi fesztiválon elhangzott beszélgetésen elmondta, hogy számára a nemi identitás meghatározása is csak korlátot jelent, ezért látható a színpadon is vibráló színű frizurával, sminkben, csillámló öltözékben, ugyanúgy női, mint férfi ruhákban. A TESZT-re most színházi előadás helyett egy „hanyag koreográfiával” kísért koncerttel érkezett, ahol a két nő mellett a két férfi táncosnak is hosszú haja volt, a nemi különbségek minimalizálásának reprezentációjaként. Az előző napi Coming Out előadás drag queen jeleneteihez hasonlóan megfelelő nyitottság és fogékonyság kell az ő művészetének befogadására.
DIMCHEV erős kisugárzása és jelenléte azonnal érezhető volt, ahogy fellépett a színpadra. A műsor közben teljesen közvetlen volt, szórakozottan beszélt magában, a közönséget könnyedén kérdezgette a számok között a frizurájáról, megvételre ajánlotta könyvét és CD-jét, és beharangozta, hogy készítsük a telefonjainkat, mert előadás után bárki készíthet vele szelfit: és valóban, az izgatott rajongók hada lepte el autogramokért és a megígért közös fotóért. Az egyetlen gond a hangtechnikával volt, mivel a technikus az előre megbeszéltek helyett nem a színpadhoz közel, hanem a leghátsó sorban, egészen messze tőle ült, de Dimchev ezt a malőrt is olyan könnyedén kezelte, hogy inkább volt szórakoztató, mint zavaró a számok többszöri újrakezdése.
DIMCHEV megjelenése és személyisége mellett a hangja is egészen egyedi, a legmagasabb és mélyebb hangok és oktávok között gondtalanul ugrált, úgy tűnik, még a hangszálai sem ismernek határokat és gátlásokat. A koncert új, Sculptures című albumának nevét viselte, de ismert kedvenceket is hallhattunk, mint az egyik előadásának címét viselő I cure.
DIMCHEV rajongótábora és csodálói teljesen megtöltötték a nézőteret, a nulladik sorban, és a színpad körül, a földön is ücsörögtek kíváncsi érdeklődők, szinte csak a csillárról nem lógtak az emberek. Még a korábbi előadások színészei és készítői is mind együtt kucorogtak a „mezei” nézőkkel, a szervezőkkel, önkéntesekkel, sajtósokkal és az egész hetes esemény résztvevőivel igazi családi hangulatot teremtve: milyen remek befejezése volt ez a kedves látvány és koncertje a fesztiválnak, egy igazi cseresznye az tortahabon!
Koncepció: Ivo Dimcsev
Szöveg és zene: Ivo Dimcsev
Hangszerelés: Georgy Linev, Ivo Dimcsev és mások
Koreográfia: Ivo Dimcsev
