„Nem hiszek a kultúrák közti átjárhatatlanságban” – Interjú Simon Mártonnal

Bándi Máté 2018. máj. 29. 0 1

Integrálhatók-e a hazánkétól csaknem teljesen eltérő kultúrkörben született szövegek a magyar irodalomba? Szükségünk van-e sztárszerzőkre? Képes-e a Facebook a minőségi kultúra közvetítésére? Többek között ezekről a témákról kérdeztem Simon Mártont, az ország egyik legismertebb kortárs szerzőjét.

Nagyjából egy hónapja lehetett, hogy a Facebook-on coming out-oltál a Babits-ösztöndíj elnyerésével kapcsolatban. Milyen motivációk húzódtak meg emögött, a nyilvánvaló egzisztenciális vonatkozásain kívül? Miért érezted fontosnak, hogy pályázz?

Verset fordítani (ma, Magyarországon) vagy hobbi vagy megszállottság – nekem egy kicsit mindkettő. Az egzisztenciális kérdés pedig itt egyáltalán nem elhanyagolható: bár az ösztöndíj léptékéből fakadóan nyilván nem ebből fogok kertesházat venni Zuglóban, mégsem mindegy, hogy egyéb, fizetős munkákat kell-e elvállaljak (a lehető leghétköznapibb okokból), vagy van időm ezekkel a szerelemprojektekkel foglalkozni, legalább részben.

Az ambícióról nem is szólva: egy nagy és fontos irodalom kortárs és modern klasszikusainak első magyar fordítói között lehetek. Az ilyesmi eléggé motiváló tud lenni.

Ha már japán líra, szerinted milyen mértékben integrálhatók ezek a szövegek magyar irodalmi közegbe?

Nézd, én őszintén nem hiszek a kultúrák közti átjárhatatlanságban. Tengernyi különbség van persze aközött, hogy valami 1951-ben jelenik meg Japánban, japánul, vagy 2018-ban, itt, magyarul. És bizonyos referenciális kérdésekben örökre a homályban fogunk tapogatózni, egyszerűen amiatt, mert egy ilyen vers az egy másik szöveghagyományból kinövő valami, egy másik kultúrkörből, más időszakból. Ugyanakkor az alapvető közös nevezők bőségesen megvannak. Azokra pedig már lehet építeni.

Talán mondhatjuk, hogy a Polaroidok is egy hasonló céllal felruházott kultúrmisszió volt. Tervezel még a jövőben saját szövegek szintjén visszanyúlni a japán irodalomhoz?

A Polaroidokban megkerülhetetlenül benne volt ez, és szerintem az új szövegeimben is megvan, hol motivikusan, hol hangnemükben, így-úgy. Ennyire erős új koncepcióm ezzel kapcsolatban egyelőre nincs. Viszont részleteiben ez már annyira beszivárgott az életembe, hogy ha akarnám se tudnám kikerülni.

A Facebook-on két irodalom fókuszú oldal elindítása is a te nevedhez fűződik. A Szöveges kontent, ami lassan 8500 kedvelésnél jár, illetve a nagyjából egy éve működő Háromtizenöt. Miért döntöttél ezek megvalósítása mellett? Valamiféle űr, hiány betöltésére hivatottak?

Az Fb – hadd zárjam ilyen indulatosan rövidre – egy szemétbánya, ami az életünkre tör. Mondom ezt úgy, jól tudom, sem a magyarországi slam poetry sikere, sem a saját (közönség)sikerem nem lett volna elképzelhető az Fb indulása előtt. Mégis, elkeserítő, hogy hol tart ez az egész. A Szöveges kontent és a Háromtizenöt halvány kísérletek mindössze, hogy a mérhetetlen mennyiségű debil baromság óceánján lebegjen már egy kis minőségi tartalom is. Hozzátéve, hogy ez a forma legalább maximálisan alkalmazkodik a médium sajátságaihoz – amit a legtöbb kulturális platform csak nehezen tudott meglépni. (Vagy még mindig nem sikerült nekik.) Én meg hajlamos vagyok néha úgy érezni, hogy jobban tudok dolgokat másoknál, pl. a közösségi média kérdésében is, ennek a két oldalnak a sikere pedig azt mutatja, hogy száz ilyen alkalomból, amikor így éreztem, legalább kétszer igazam volt. Az már nem is rossz arány.

Forrás: Könyvhajlék – WordPress.com

Mit gondolsz, miért fontos ha fontos, hogy a szövegek mellett azok szerzőit is ismerjük? Mennyiben az egónk játéka ez, és mennyiben van erre ténylegesen szükség?

Ez a másik dolog, amiben nem hiszek, a szerző nélküli szövegekben. Ami nem azt jelenti, hogy ne irtóznék valami spekulatív, intimpistáskodó ostobaságtól, ha szövegértelmezésre kerül a sor, egyszerűen csak nevetségesnek tűnik számomra az igyekezet, hogy úgy tegyünk, mintha egy-egy szöveg nem egy Homo Sapiens Sapiens agyának a terméke lenne.

A nagyközönségnek, azt hiszem, szüksége van sztárszerzőkre, mert olvasni szeretne, tájékozódni meg az ilyesmik alapján tud, lévén a túlnyomó többség sosem járt esztétika szakra (noha a közkeletű elgondolással ellentétben ettől még nem lesz hülye). Az irodalomnak is megvannak a saját sztárszerzői. Összességében nyilván mindenki szerepeljen, ahogy ízlése és gyomra diktálja, ez egy ponton túl úgyis mindegy, ha nincs mű, ha nincs olyan termék a figura mellé, ami időtálló és értékes, megsüthetjük a szerzőt reggelire.

Egy évvel ezelőtt Boros Leventével közösen elkészítettetek egy spoken word albumot is, ami ha jól tudom már régóta a terveid között szerepelt. Mi a benyomásod a fogadtatását illetően?

Valóban sokáig terveztük – ahogy most a folytatását is már –, és nagy öröm és mázli volt, hogy sikerült megcsinálni. Én most, másfél év távlatából olyan 65-75%-ig vagyok vele elégedett, ami ahhoz képest, hogy életemben először csináltam ilyet, talán nem rossz. (Van 2-3 darab, amit most is kimondottan szeretek.) A reakciók tanulságosak voltak, noha főleg pozitívak. Van még mit tanulnom szövegmondásról, dramaturgiáról, időzítésről, satöbbiről. De hát ez ettől jó.

Az utóbbi időben lényegében végigpublikáltad itthon az érdemi folyóiratok nagy részét. Várható tőled új kötet a közeljövőben?

Szeptember első heteiben jön az új, harmadik verseskötetem, a Rókák esküvője. Jelenleg ennek a befejezésén dolgozom, főleg.

Kiemelt kép: SzIF Online

Tags: irodalom, portré, Simon Márton, Slam Categories: PORTRÉ
Related Posts