Ha bárki kérdezné, igen, a Cloverfield Lane 10-nek van némi köze a 2008-as Cloverfieldhez, de nem történetileg. A szereplők sem azonosak, sőt, még formailag sem tekinthető teljes joggal a Cloverfield utódjának, mert nem found footage stílusban készült. Az eredeti film alkotói (Drew Goddard és J. J. Abrams) producerekként visszatérnek ugyan, ám az alkotógárda új. A film premisszája közel azonos A szoba c. Oscar-díjra jelölt filmmel, csak sokkal fordulatosabb és erősebben épít a suspense-re. Fordulataiban mégsem illogikus, mert rendkívül szoros kauzális lánc fűzi össze, s az egészet remek színészi alakítások és a hangulatot tökéletesen aláfestő (vagy ellenpontozó) zenei betétek fűszerezik.
A Cloverfield Lane legnagyobb erénye az információadagolás. Én úgy ültem be erre a filmre, hogy semmit nem tudtam róla, azt leszámítva, hogy Bradley Cooper cameózik benne, és hogy elvileg a 2008-as film folytatása. Ezzel a csekély tudással pedig egy hihetetlenül élvezetes, kis költségvetésű, szorongató moziélményben volt részem, melynek minden fordulata nagyot ütött. Erre kiváló példa a film nyitánya. Meglepően erős a főhősnő szavak nélkül elmesélt története és az alatta hallható zene. Már-már annyira elvész a néző a szívszorongató, néma drámában, hogy a főcím hirtelen megjelenése szinte mellbe vágja. Kritikámban nem fogok elárulni a cselekményből semmit, ami a filmélményt elrontaná, mert ez a film tényleg élmény, pont olyan, mint amilyennek egy jó thrillernek lennie kell: izgalmas, fönntartja az érdeklődést és mindenek előtt a néző érzelmeire hat.
A cikk folytatását IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, az akritizator.blog.hu-n
