Debrecenben a Csokonai Színházban került megrendezésre január 22-én (pénteken) 11 órakor Szentpéteri Csilla zongoraművész látványkoncertje.
A szemüvegemet sem kellett felvennem. Akár be is csukhattam volna a szemem, mert a cél az volt, hogy az egészen fiatalokból álló közönség most azt is láthassa, amit fizikai értelemben véve nem lehet. Szentpéteri Csilla „zongora bolygóján” viszont nem csak a zenét, hanem már-már a megelevenedett hangjegyeket láthattunk fürge ujjai között szaladgálni a fekete-fehér billentyűzeten.
Azok számára, akik nem rendelkeztek kellően élénk fantáziával, négy hatalmas led fal könnyítette a koncert lényegének megértését. Habár az itt megjelenő animációk, kisfilmek leginkább a megalkotójuk benyomását tükrözték az egyes művek kapcsán, ezzel kissé elvéve az egyéni véleményalkotás szabadságát, ettől függetlenül tökéletes eszközéül szolgáltak annak, hogy valóban láthassuk a zenét. Még ha nem is feltétlenül a saját elképzelésünkön keresztül. Nem csak kiváló látványelemként funkcionáltak, hanem az amúgy is fergeteges hangulat fokozásában, valamint olykor a feszültségkeltésben játszottak fontos szerepet.
A zongoraművésznő elmondása szerint, annak idején, amikor kisgyermekként zongorázni tanult, akkori tanárnője rendszeresen megkérdezte tőle mit lát, amikor hallja a zenét. Mint minden gyerek, ő is ilyenkor csak az időt figyelte, hogy vajon mikor lesz már vége zongoraórájának, hogy mehessen játszani barátaival. Persze a későbbiekben ő maga is belátta, mennyivel könnyebb egy művet eljátszani, ha az ember mögé lát. Tekintve a 21. századi fiatalok ingerküszöbét, ami mára igen magas, a művésznő is megemlítette a közönséggel történő beszélgetése során, hogy ez a módszer kevésnek bizonyul ahhoz, hogy az ifjúság egy egészen más felfogásban értelmezze a zenét. Éppen ezért alkotta meg a korábban is említett kis „zongora bolygóját”, ahol olyan klasszikus zenei művek áriratát hallhatjuk, amiről nem is gondolnánk, hogy így is elhangozhatnak. Mint például: Mozart Varázsfuvolája rockosítva, J. S. Bach csellóra írt műve basszusgitárra átdolgozva. Egészen új életre keltek ezek az örök értéket képviselő, sosem porosodó művek. S megújult energiájukat magának Szentpéteri Csillának köszönhették, aki hihetetlen alázattal, lendülettel és tele élettel fordul a zene felé. Közönsége irányába közvetlen, kedves s nem győzte hangsúlyozni mennyire elégedett a debreceni hallgatóságával. A koncert tetőpontja talán ott bontakozott ki, mikor kezdetét vette a közös éneklés.
A zongoraművésznő egyetlen kérése a közönség felé az Ablakomba, ablakomba… c. népdal megtanulása volt. Az éneklést megelőzte a mű furulyán történő előadása, melynek során szinte lélegzet visszafojtva ültünk székeinkben. S miután beintette a kezdést, több tucatnyi gyerek már-már angyal hangon kezdte el énekelni a népdalt,ami szinte úgy csendült fel mint egy himnusz. A koncert koncepciójától eltekintve számomra a hangsúly továbbra sem a látványra helyeződött. Hanem a művek felcsendülését követően felszabaduló energiákra, érzésekre, amelyek, talán mondhatom, szinte kivétel nélkül mindenkit hatalmukba kerítettek. S ez volt az igazán fontos, hogy a káprázattól beleborzongott a testünk, hogy hevesen, de egyként vert a szívünk, s az a rengeteg fiatal ugyanazt a csodát élhette át két órában, amit Szentpéteri Csilla hozott el, ha kis időre is, de ami még sokáig itt marad.
