A Sárvári Oratórikus Kórus Az élet kenyere című zenés előadást hozta el a szombathelyi Bartók Terembe.
Áhítattal telt izgalommal érkezünk a Bartók Terembe: a kórus ismét egy fantasztikus alkotást dolgozott fel. Az előadás az amerikai Marty Haugen: Feast of life című zenés darab magyar változata, melyet a kórus vezetője dr. Szalai Ferencné ültetett át magyarra. A közel 60 fős kórus gyermekkórussal és szólistákkal egészült ki a tökéletes megvalósításhoz. A téma tökéletesen illett a hétköznapjainkat most is átható húsvéti várakozáshoz: Jézus életének fontosabb eseményeit, szállóigévé vált kísérőtörténeteit foglalták össze Lukács evangéliuma alapján.
A kontextus viszont modern köntösbe helyezte mindezt: pörgős szoknyás leányzók és fiatal fiúk kiscserkésznek öltözve érdeklődnek sorra az egyházi történetekről – mi az, hogy a Megváltó ilyen jó cselekedeteket csinált, mikor a matekdolgozaton csak csalással lehet jó jegyet kapni. Azt hiszem azok a gyermekek, akik része voltak az előadásnak, nagyon sokat tanulhattak azokból a gondolatokból, melyeket bár a forgatókönyv miatt meséltek nekik, de nem feltétlenül valótlanok, sőt! Komoly példázatokat látunk itt. S olykor saját valóságunk is belekúszik. Mikor rájövünk, hogy felnőtt fejjel nem aranyos birkacsordát látunk a színpadon kúszni kedves, filcből kivágott maszkokkal. Hanem rájövünk, hogy az egyformaság, a csordába terelés, a vezető túlélésért való követése csupán csak némely ponton változott meg napjainkra.
Csodás énekekkel közölnek mérhetetlenül fontos gondolatokat – gondoljunk akár csak a Tékozló fiú történetére. A hétköznapjain az ember szeret elmenekülni némely problémák elől: itt viszont nincs menekülési útvonal. Vagyis van, de jegy a zsebben: ezt most végighallgatjuk. Egyre több mozzanatban vesszük észre, hogy ez egy nem kicsit rólunk is szól: a szociális hálóról, ami már rég körbefont minket, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, az önzőségről, mert hát valljuk be, mikor segítettünk legutóbb valakinek, aki már kérni sem tudott?!
Fájó, de örömtelien katartikus. A gospelszerű zárás igazán jó kettősséget ad a pátosz és a hétköznapiság mezsgyéjén. Mert érezzük: elér minket valamiféle szent áhítat, de a filmekben sem lehet igazán komolyan venni a táncoló kórust. Ez minden bizonnyal kultúránkból adódik: a jó diák csendben, egyenes háttal ül az iskolapadban, a jó hívő meg nem élvezi a szent misét, vagy dicsőíti az urat tapssal. Viszont kúszott már be annyi Amerika az életünkbe, hogy elképesztően tudunk élvezni egy kis gospelt. Aztán Jézus int: meghajlás.
