1890-et írunk, és a dualizmus korának millenniumváró eufóriája kezd eluralkodni a magyar korszellemben, amely már elkezdte felvenni a nemzeti, nacionalista tömjénezés ízét. 1890-et írunk, és kicsit messzebb migránsként tengeti életét egy Kárpátaljáról származó magyar, Párizs pompájában.
A nemrég egyesített Budapest készül, épül s szépül, alakul az ezer éves magyar nemzet ideológiája – mintegy előkészítve a későbbi ország-feldarabolást. Ennek jelképeként már zajlik egy monumentális épület, a magyar politika házának felhúzása is. Az előkészületek eufóriája megérinti a magyarság krémjét, és nem meglepő módon eljut a nagy mesemondóhoz, az idősödő Jókai Mórhoz is. Tőle, Jókaitól kap felhívást, levelet a határon túlról – trianoni fogalmakkal élve – származó, gazdasági és tanulási szándékokból az országunkból elszármazó Munkácsy Mihály.
Michel Léo de Munkacsy – miként az gyászjelentésén szerepel – ekkor már világhírnek örvend, túl van – a ma erőteljes politikai mellékhatást kiváltó – Krisztus-trilógia első két darabján, Párizsban körülrajongják, a párizsi világkiállítás aranyérmében részesítik, így akár el is felejthette volna a számára asztalos inasi állást nyújtó területeket. A lelkében, szellemében örökre magyar maradó festőmester azonban örömmel fogadja a Jókai levelében tolmácsolt kérést, hogy alkosson egy képet a kezdetekről, Árpádról és hadairól, egyszóval az ezeréves múlt egy korai darabjáról. A felkérés szerint az elkészült műalkotás az új magyar országház monumentális nagy üléstermébe kerül majd. A magyar mester hatalmas energiával vág a kép elkészítéséhez, szokásos teremtői szenvedélyével szinte betegségig hajszolja magát, pedig – korábbi hatalmas alkotásaival ellentétben – a pillanat víziója, a festmény belső tisztaságú sziluettje, most nem születhetett meg a mester lelkében, hiszen az országvezetés határozott követelményeket fogalmazott meg a képpel kapcsolatban. Ennek tolmácsolója ismét Jókai, a kép megálmodója volt, a politikai üzenet lényege pedig az, hogy Árpád atyánk semmiképpen sem keleti migránsként, ádáz területfoglaló bevándorlóként kerüljön bemutatásra, hanem egy olyan államférfi alakjában, aki legitim módon csere útján, a fehér ló ellenértékeként nyerte el hazánk területét. A mester ennek ellenére olyan nagy erőfeszítéssel dolgozott, – és itt az akkor még kevéssé ismert történeti anyag gyűjtésére is gondolni kell – hogy hazaszeretetének szimbólumát, lelke magyarságának méltó mását, a hatvankét négyzetméteres (!) valódi nemzeti értéket már 1863-ra, három év alatt, és három évvel az országház megépülése előtt befejezte.
De sajnos miként a harmadik évezred elején, úgy a második évezred utolsó előtti századának végén is a politikáé volt az utolsó szó, és a világhírű magyar, aki külön kiállító helyiséget kapott a párizsi világkiállításon, akinek Krisztus Pilátus előtt című festményét európai körútján félmillió ember tekintett meg – csak Budapesten nyolcvanezer – a korszak legnagyobb hatású festője – méltatlan, lekezelő, megalázó módon „hoppon maradt”, mellőzték, félre tették. Ma úgy vélik, a mellőzés oka a nemzetiségi politika – Trianon előszele – kiéleződése, elmérgesedése volt, de számunkra mindegy, hisz a végeredmény ugyanaz lett: az ezeréves magyar ideológiai jelkép elkészült, de ebben nem kapott helyett a világhírű Monsieur Dernier Jour, a virtuóz vad magyar legmagyarabb alkotása.
