A technológiai fejlődés végigkíséri a filmipar fontos állomásait és egy állandó változatosságot eredményez az évek során. Az alábbiakban kitekintünk a némafilmek történetére, utána pedig egy összehasonlítás következik különböző aspektusokból a mai modern filmekkel.
A filmgyártás a XIX. század végén kezdődött, eleinte mindössze mozgóképek, később pedig kifejezetten filmek kerültek ki az alkotók kezei alól. Az első botrányra sem kellett sokat várni: William Heise 1896-os felvétele, A csók mély felháborodást váltott ki az akkoriban erkölcsi szempontból még nagyon szigorú társadalomban. A film mindössze 18 másodperces, egy Broadway-musical csókjelenete látható benne, és negatív fogadtatás dacára mára a filmörökség fontos kincsévé nyilvánították. Az ekkoriban készült alkotások elsősorban technikai okok miatt voltak ,,némák”; a közönség számára, akik között túlnyomó többségben voltak az analfabéták és a műveletlenek, ki kellett fejleszteni egy olyan formanyelvet, ami által megérthetik a mozgóképek cselekményét, üzenetét. Így a némafilmekben lévő színjátszás és operatőri munka sokkal direktebb, mint amihez szoktunk, sokszor egy már-már eltúlzott színházi előadásra hajaz.
Kiemelendő némafilmek közé tartozik például a Metropolis, mely a német expresszionizmus talán legfontosabb alkotása és a science-fictionben is meghatározó szerepe van. D.W. Griffith történelmi filmje, a Türelmetlenség megjelenésekor hatalmasat bukott, azonban idővel közkinccsé vált és műfajtörténeti szempontból egy fontos állomásnak számít. 1929-ben mutatták be az Andalúziai kutya című filmet. Bunuel és Dalí műve a legelborultabb darabok közé tartozik ebben az időszakban és erősen köthető az avantgárd irányzathoz, amely a 20-as években virágkorát élte. A film ,,szemátvágós” jelenete mai napig klasszikusnak számít.
Az orosz némafilmek politikai szempontból is fontosak, hiszen az akkori társadalom által érzett helyzet és feszültség ábrázolása közelről nézve akár torz tükröt mutathat a mai korra. Muszáj megemlíteni a Patyomkin páncélost, amelyben Szergej Eisenstein a montázs használatával jelenítette meg az 1905-ös forradalmat. Ha pedig némafilmek, akkor Charlie Chaplin: a XX. század első felének emblematikus figurája igazi polihisztor volt, nevéhez fűződik az Aranyláz, A diktátor, a Cirkusz, a Modern idők, személyes kedvencem pedig a Nagyvárosi fények. A némafilmek emléke leginkább az ő képében él az emberek fejében, életműve pedig a mai napig él és számít a filmtörténetben. Magyarországon az 1910-es és 20-as években leginkább világirodalmi és magyar klasszikusokat dolgoztak fel, mint például a János vitéz, a Szent Péter esernyője, a Bűn és bűnhődés vagy az Éjjeli menedékhely.
A mai, blockbustereken és képregényfilmeken nevelkedett társadalom nagy részének idegenek a némafilmek. A 2010-es években egy Marvel-film költségvetése lazán elérheti a 200 millió dollárt, azonban Chaplin Modern idők-je mindössze másfél millióból készült el, és ez még egy kifejezetten nagy büdzsének számított a némafilmek között. A közönség igénye a filmek és az állandó újdonság felé természetesen nagyobb pénzalapot eredményez az alkotóknak, azonban nagyobb támogatás esetén a kezüket is jobban fogja a stúdió. A technikai különbségek szempontjából nehéz összehasonlítani a két ,,időszakot”, amiket ráadásul egy évszázad választ el, hiszen a tudományos fejlődések rengeteg lehetőséget adnak a filmeseknek. Maga a film, amire forgatnak már elképesztő minőséget és vizuális hatást tud elérni, de a mai napig vannak olyan rendezők, akik a régebbi anyagoknál maradnak (például Tarantino Aljas nyolcasa 70 miliméteres filmmel készült el, valamint Christopher Nolan is többször ragaszkodott a hagyományokhoz).
Az abszolút különbség természetesen a hang léte: az első hangosfilmek megjelenésekor a minőséget tekintve csúfos lejtőn indultak el az alkotások, hiszen már nem kizárólag a vizualitásra fókuszáltak, így el is hanyagolták azt. Többen visszasírták a némafilmeket a XX. század közepén, de szerencsére a filmtörténet progresszív fejlődése során már tökéletes egyeddé vált a film fogalma. A formanyelvek tekintetében részben finomodás ment végbe, a színészek már nem kötelesek olyan eszközöket használni, melyeknek csak vizuálisan kell eljutniuk a nézőkhöz, és a gesztusokban sem az a teátrális stílus a jellemző mint régebben (bár például a korai magyar hangosfilmek báját pont ez a végletesség és színesség adta). A látványfilmeknél sokszor tolják az arcunkba az audio-vizuális orgiát, ami elsülhet igen hatásosan vagy feleslegessé is válhat; a kisebb drámáknál és független filmeknél pedig a rendelkezésre álló eszközök tárházából válogatnak a kifejezéshez és a formáláshoz.
Zárásként kiemelném Michel Hazanavicius Oscar-díjas filmjét, A némafilmest, amely remek példája a két vizsgált időszak vegyítésének: a történet egy némafilmes sztárról és egy fiatal táncosnőről szól, és Hollywood aranykorában játszódik. Bár az alkotás korántsem ér annyit, mint amekkora felhajtás volt körülötte, gyönyörű tisztelgés a már lemúlt filmtörténeti korszak előtt. A némafilmek hatása még érezhető, főleg kísérleti filmekben, de a technikai és művelődéstörténeti jelentősége tagadhatatlan.
Kiemelt kép: filmtrailer.hu
