„My heart is restless but my sun is dying.”
Az énekes-dalszövegíró, Áron András, közismertebb nevén „Apey” legújabb önálló albuma, a Stranger 2017 október 16-án jelent meg. Az Apey & the Pea frontembereként szélesebb körben is ismertté vált szerző harmadik szólóalbumán 11 szám kapott helyet, amiket Takács Zoltán Jappán producerelt.
I Want You To Miss Me
Az albumkezdő track egy kellemes country-pop, ahol a szólógitár harmóniái egyszerűségük ellenére meglepően idilli és minőségi összhangot alkotnak az akusztikus sávval.
Hiába éreztem a nagy mértékű felületességet a dalszöveg képei kapcsán, és voltak egyszerre nagyon ismerősek a nyelvi megoldások Avicii és más mainstream pop előadók miatt, mégis minden alkalommal, mikor újra hallgattam, meghatott a zenei kiegyensúlyozottsága és a hangszerek szimbiózisa.
Cellphones
Ez a dal műfajilag és a mindössze 2 perc 19 másodpercével egyaránt párhuzamba állítható az első számmal. Kisebb eltérés egyedül a szájharmonikának biztosított nagyobb tér miatt érezhető.
Témafelvetése kétségkívül elengedhetetlen része a posztmodern jelenségeiről kialakuló diskurzusoknak, azonban néhány felszínes kijelentésnél, klisénél nem kapunk többet a dalszövegtől. Bár, ahogy ez a kulter.hu által közölt interjúból is látszik, a szerző sem feltétlenül gondolta túl a dalban foglaltakat:
„Volt egy enyhén legendás turnéállomás tavaly Sopronban, amikor a Margaret Island előtt játszottam, és azon az estén nem sikerült túl jól kezelnem azt, hogy kurvára nem rám kíváncsi az a rengeteg ember. Így elkezdtem rengeteget inni, és miközben játszottam, végig a telefonjukat nyomkodó kislányokat néztem, hogy mi lehet a bajuk. Ez egy szimplán szarkasztikus elbeszélés arról, hogy miért van állandóan a kezünkben az a szar.”
A Loser
Ebben számban az előzőekben említett műfajok mellett a grunge elemei jelennek meg jól észrevehetően. A dalszöveg is ezekhez a Nirvana óta széles körben elterjedt mintákhoz kapcsolódik. Bár itt még találkozhatunk olyan untig ismételt kifejezésekkel, mint a „crawling under my skin” vagy a „devil running up through your veins”, mégis ennél a dalnál éreztem először, hogy ezeken kívül néhány jól eltalált, elvontabb sor is megjelenik. Ilyen például a „Sometimes I just feel like a showgirl like you, you know I ain’t a fucking petting zoo”.
Nagyjából a szöveg második, harmadik elolvasása után azon kezdtem el gondolkodni, hogy ennél a tracknél a fentiekkel ellentétben belefért volna, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazzon Apey. Ahogy a refrénben is nyomatékosítja, a hangsúly az őszinteségen van, amit hatékonyan úgy is reprezentálhat, ha kiírja magából az érzelmeit utólagos javítások nélkül. „I’m going fucking out of my head. I’m bored and I burning this song ah yeah. / I don’t need a reason, I don’t need to fake it, I’ll be myself and I’m gone”.
Mozgalmas zeneiségét két akusztikus és egy szólógitár adja, amik egy jól átgondolt szerkezetben építik fel az A Loser -t. A második refrént egy tökéletesen eltalált és kivitelezett, a számmal szétválaszthatatlan egységet alkotó gitárszóló követi, ami kétséget kizáróan egy nagyon erős tetőpontként funkcionál.
Stranger
Negyedikként végül megérkezik a balladisztikus Stranger, és vele az alig elvitatható tény, hogy az egyik legátgondoltabb, és legkifinomultabb dal az albumon, mind zeneileg, mind pedig a dalszöveg tekintetében. Az intro azonnal levett a lábamról, és ez az elvarázsolt érzés egészen a refrén végéig elkísért. Ettől a ponttól kezdve azonban elképzelésem sincsen, miért nem történt érdemi változás akár hangnemben, ütemmutatóban vagy legalább a ritmikát tekintve, és miért választotta Apey azt a konstrukciót, hogy a következő versszakig jóformán ugyan azt az akkordmenetet használja, ami a kezdetektől végigkíséri a számot. Egyszerre haragszom és örülök, hiszen elég nagy potenciál lakozik a Stranger-ben ahhoz, hogy már-már hibátlannak érezzem, azonban az előzőekben említett hiányossága számomra alighanem megbocsáthatatlan.
High Blues
Valahogy az az érzésem, hogy ebbe a számba szinte lehetetlen nem azonnal beleszeretni. A dalt a jól ismert blues és country minták vitathatatlanul tökéletes fúziója teszi végtelenül mozgalmassá, amihez a felhasznált hangszerek széles skálája is hozzájárul. A szöveg progressziójának hiányát itt úgy gondolom, hogy felesleges lenne felróni, hiszen András láthatóan a blues gyökereihez tér vissza zenei és nyelvi síkon egyaránt. A tetőpont a második refrén után érkezik a masszív slide-olós gitár és a kaotikus billentyűszóló váltakozásának képében. Mindezek mellett ahhoz, hogy ez a dal az egyik kedvencemmé válhatott a Stranger-ről, valószínűleg hozzájárult az általam meglehetősen preferált Ben Caplan stílusával való összecsengése is.
Oldman
Ez a Neil Young feldolgozás tartalmát és hangulatát tekintve egyaránt beilleszthető az utána következő számok közé az albumon és egyúttal kezdőakkordjukként is funkcionál. Az időskori én párbeszéde ez a fiatal önmagával, számvetése a veszteségekről. A dal lüktetése és a finom, kontrasztos váltások elképesztően jól funkcionálnak a verzék és refrének közötti térben, hatékonyan megteremtve az Oldman atmoszféráját. Úgy érzem, ezzel a feldolgozással a „tanítvány túlnőtt mesterén”, és a már önmagában is értékes eredeti dalt képes volt minőségében néhány szinttel még magasabbra emelni.
Times I’ve Been Wrong
Ez a track egy borzasztóan melankolikus folk-rock zeneileg jól elkülöníthető egységekkel. A verzék énekharmóniájának kihangsúlyozása érdekében súlyponti helyzetükből visszavett gitárfutamok jellemzőek. A refrének kiemelését a feszes ritmika és egy összetettebb hangzás biztosítja. Az átvezetésekre szolgáló kellemes szájharmonika-betétek képesek fenntartani azt a fájdalmasan szembenéző hangulatot, amit ez a dal képviselni igyekszik. Ennek ellenére úgy érzem, egy ennél kreatívabb megoldás nagyobb sikerrel láthatta volna el ugyanezt a feladatot.
A dalszöveg végre minden ízében magában hordozza a progressziót, amit eddig az egész albumról hiányoltam. A szürrealista képeivel egy rendkívül izgalmas szövegvilágot hoz létre, amiben korábbi hibás döntéseit, belátásait kívánja értelmezni a szerző.
Snowflakes
Apey szerint „Ez egy kedvesebb, pozitívabb darab, próbáltam arról írni, hogy mennyi mindenem van és miért vagyok boldog. Az életünk megállás nélkül megy tovább, bármi is történik velünk vagy körülöttünk, szerintem pont ettől szép.”
Ezzel a prekoncepcióval kezdtem el hallgatni a Snowflakes-t, és bár zenei résszel kapcsolatban egy az egyben megegyező véleményen vagyok, a szövegvilág azért merőben a szerző által említettek ellentétét rajzolja ki. Nézzünk rá például mindjárt az első versszakban:
„I live in this house, ain’t nothing but dead, I would sell my star to a stranger who follows you forever, falling in like snowflakes and fire.
I got this heart, deep in my chest, it’s no good for unless I’m burning as the river, freezes just like snowflakes and time.
I got this life, ain’t nothing but drunk, I wanna run but I’m stuck with this stranger until forever, falling down like snowflakes in time.”
Hihetetlenül nyomasztó…
A sok helyütt egyébként elég igényesen megformált képek mellett, nagyon hamar elveszíthetjük érdeklődésünket a zenei megoldások indokolatlan egyszerűsége és az ebből adódó monotonitás miatt. Ez a benyomásom egészen az utolsó előtti refrén végéig megmaradt, amit egy kegyetlenül jól eltalált bridge azonnal felszámolt. Itt végre úgy éreztem, megérkezett a dal, és reménykedtem benne, hogy ez a rész egyúttal lezárásként is funkcionál majd. Ehelyett azonban minden ok nélkül, kiszakítva az ígéretes részt a kontextusából, megérkezett még egyszer a refrén, és kiölt belőlem minden reményt arra vonatkozóan, hogy ezután bármikor is újra a lejátszási listámra kerüljön ez a dal.
Down By The River
Szintén egy Neil Young-feldolgozás, ami tökéletes egységet alkotva az albummal egyben meghatározó elemévé is válik. Elképesztően jót tett a dalnak a harmadára csökkentett időintervallum és az egy szál gitáros és ének koncepciója. Az eredeti feleslegesen elnyújtott, eseménytelen Down By The River itt egy merőben új köntösben, lényegesen letisztultabban és kifinomultabban jelenik meg. András karakteres, mély hangja pedig hihetetlenül szép összhangot alkot a verzék énekharmóniájával.
Circle of Life
Apey gondolatait a dalról, miszerint: „Próbáltam azzal játszani, hogyan vitatkozik egymással két skizofrén jellegű elbeszélés egy énben”, jól alátámasztják az aprólékosan kidolgozott zenei és nyelvi eszközök. Ezt a funkciót látják el többek között az ének- és gitársávra ráillesztett visszhangok és a szövegben körvonalazott két elbeszélői pozíció is. A szerkezetet tekintve hasonló dinamikai fokozásra már hallhattunk példát az albumon, ez itt is meglehetősen hatékonynak bizonyul. A refrén erejéhez sokat hozzáadnak az elektromos gitárfutamok.
Heart & Agenda
Az utolsó helyre szintén egy melankolikusabb darab került. Az intro rendkívül jól képes megalapozni a dal hangulatát, a Heart & Agenda felépítése azonban az ötletesebb vokál kivételével pontosan leköveti az eddig megszokott mintát. Mivel nem tartalmaz semmi különlegesebb vagy átgondoltabb megoldást, illetve szerkezetében és hangzásvilágában egyaránt megegyezik az album korábbi számaival, inkább csak háttérzeneként tudnám elindítani a jövőben.
Ha egy szóval kéne jellemeznem a Stranger-t, legjobban talán az ígéretes jelző fejezné ki, hiszen a néhány igen kreatív és progresszív eleme mellett még túlsúlyban érzem a szerkezetileg kevésbé hatékony megoldásokat, és a dalszövegek felszínességét. Pozitív tulajdonságaként fontos megemlíteni még a dalok erőteljes, masszív hangzását, amit a Stranger című szám kivételével, ütőhangszer és basszusgitár kíséret nélkül is képes volt megteremteni Apey és az album producere Takács Zoltán Jappán.
