Október 15-e van, kora este. Már délután éreztem magamon a lappangó megfázás jeleit, de nem érdekelt: vasárnap este a Lámpás, Caesar’s Bread. Jó döntésnek tűnt benyomni egy energiaitalt, hogy bírjam valahogy (nem volt az). A bejáratnál már vigyorogva várt haverom, hogy be ne menjek: szerzett sört. 120 forintos csoda. Nembaj, koleszlájf, bölcsészbüdzsé – ciccentünk. Pár korty után érzem, felpezseg bennem a fejfájás.
A srácok már melegítenek; helyet keresünk, amit már nemigen találunk, pedig az átlagos méretűnek mondható kocsma egész a színpadig tele van rakva székekkel/asztalokkal (erről még lesz később szó).
Hamarosan bele is kezdenek a performanszba a fiúk, név szerint Acsády-Pongyor Áron (ének) Kabdebó Mátyás (gitár,ének), Lukács Levente (gitár) Kovács Gergő (basszusgitár) Barnkopf Ábel (dob), akiknek köszönhetően nagyjából éjfélig citerázott a hallgatóság fülében az alter, indie, funky némi rock’n roll-al és Áron számok közé iktatott intermezzóival vegyítve. Ezekből az narrációkból aprócska betekintést kaphattunk az egyes számok születéséről, élményalapjáról – vagy csak arról, milyen józansági állapotban kreálódtak az adott alkotások.
A formáció lényegében az összes eddig született számát felsorakoztatta az este folyamán; a kronologikus sorrendnek köszönhetően pedig kibontakozott előttünk a Caesar’s Bread fejlődéstörténete; aminek során a korai zsengékből olyan a maguk műfajában mesterművek evolválódhattak, mint a melankolikusabb, poétikusabb hangvételű Ma nem alszom, a Müller Péter Sziámi dalpályázatán és ezáltal az idei Szigeten is bizonyító Szeretni még, vagy az esszenciális Ceasar’-es életigenléssel rendelkező Szex a lépcsőházban (ami deklaratíve a srácok legnagyobb slágere – igen, én is imádom).
Az egyes előadók teljesítményét tekintve talán Kabdebó Matyit és Bärnkopf Ábelt érheti a legtöbb dicséret. Matyi gitártudásán kívül nagyon kellemes, fülbemászó hangszínnel rendelkezik, ami sajnos sokszor háttérbe szorul – érdemes lenne előtérbe hozni a jövőben. Ábel is egész este remekelt a doboknál: alapvetően egy háttérben meghúzódó posztban kellett játszania, ennek ellenére mégis vonzotta az ember tekintetét. Meg a gondolatot, hogy bizony ráfért volna még a keverőn egy kis hangerő a basszusra.
Hiszen a hangtechnika – ami az ilyen kisebb helyeken végül is érthető – nem volt a legjobb formájában. Most biztos kiröhögne az olvasó, ha azt rónám fel panaszként egy rockkoncert kapcsán, hogy túl hangos volt a zene; én is kapásból leprotonyuggerezném magam. Itt azonban tényleg erről kellett beszélnünk. Ugyanis hiába üvölt a hangszóróból meg szimultán a torkomból, hogy „halálugrásra vártam/pedig ez csak szex a lépcsőházban” – az egész felállás nem ér semmit, ha nem tudom ezt tombolva megtenni, miközben azt képzelem, hogy hosszú hajam van.. Ugyanis, ahogy korábban említettem, a székek egészen a színpadig elhúzódtak, kilőve mindenféle táncolási/veretés/tombolási/ lehetőségét. Így inkább éreztem magam kávéházban trécselő negyven feletti felső-középosztálybeliként, a háttérben valami bizsergető lounge music-kal. Mert ha ezt a szórakozási formát akarták volna belőni a szervezők (amit kétlek) akkor sem beszélhetünk működőképes koncepcióról: a rockzene szubsztanciájából fakadóan képtelen andalító kávéházi muzsikaként funkcionálni. Főleg ha ember méretű hangfalakból üvölt a hallgatóság fülébe.
Ezt félretéve szép estét zárhattunk éjfél fele; a fiúk kitettek magukért, a helyszínből adódó problémákért meg nem von felelősségre az ember egy ehhez hasonló feltörekvő zenekart.
Miután – érezve eszkalálódó betegségem – elköszöntem a többiektől és hazaérve a párnámra hajtottam fejem két dolog jutott eszembe: Az egyik az az energiaital, amit még az este elején hörpintettem fel; a másik pedig egy este folyamán elhangzott Ceasar’s szöveg volt: ma nem alszom. Éreztem, hogy keringnek bennem a frissen szerzett emlékek és a koffein. És tudtam: ma tényleg nem alszom. Ma bizony nem…
