Ladies & Gentlemen, kérem, foglaljanak helyet ezen a díványon, jaj, dehogy a díványon, hiszen nemesi családnak vétek lenne ilyen ülőhellyel szolgálni. Fáradjanak inkább az ebédlőasztalhoz, most terítettem meg nemrég a kölcsön… -, akarom mondani az új selyemterítővel. A fonográf mellett pedig megtalálják a türkizbrosst és egy jó doboz Ramses cigarettát. Aztán, ha helyet foglaltak rá is térnénk a hozomány kérdésére…
A pénztelenség világforgató tendenciája már-már évszázadok óta szakadatlan hazánkban, mondhatni egy levetkőzhetetlen velejárója az egyszerű közember hétköznapjainak. Talán ezért is érezhettem azt a Mohácsi testvérek legújabb darabja alatt, – és úgy gondolom, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül – hogy ez a piszkosul aktuális kétszáz perc rohamtempóban röpült el. Ezt az időtlenséget tetézte, hogy maguk az 1910-es éveket felidéző szituációk is oly módon átérezhetők voltak, hogy az ember minden szünetre remegő kézzel vagy szájrágós ingerülettel távozott.
A maratoni hosszúságú darab Szép Ernő Vőlegény című komédiájára épült, és természetesen nem maradhatott el Mohácsi János megszokott formációja sem; az odaszúrós, aktuális beszólások és a zenei váz. Az előadás fő problematikája a pénztelenség és mindez nem feltétlenül a legtisztességesebb eszközökkel. Adott számunkra egy budapesti, középosztálybeli család, ahol mindennapi nehézség, hogy férjhez adják a lányaikat. A darab férjkereső és fülig szerelmes főszereplője Kornélka (Gonda Kata) beleszeret egy fogorvosba, akiről később kiderül, hogy pusztán a hozomány az, ami miatt szeretne megházasodni és esze ágában sincs holmi érzelmekkel foglalkozni. Természetesen elkerülhetetlen, hogy mégis egymásba szeressen a két szenvedő-szenvedély karakter, ám nem egyszerű boldogság az, ami az utolsó felvonásban visszaköszön.
A pénz, ami összeköt
A darab szereplői elképesztően sokszínűek és ebben rejlik igazán az, hogy mennyire összeköt mindenkit a pénz. Ott van az Européer-látszat apuka (Mertz Tibor), aki minden második mondatába elejt egy-egy angol, esetleg német közszót, közhelyes idegen kifejezést és nem mellesleg a darab végére már milliószor elütött „apukás” poénokat, emellett természetesen kaszinózik, kávéházakba jár, hazudik, lop (még a saját családtagjaitól is) és miért is ne lenne még alkoholista is?! Egyszerűen jobb prototípusát a megfáradt magyar, 60-as éveiben vergődő apukának nem is lehetne bemutatni.
Van egy idegbeteg anyukánk (Vlahovics Edit), aki minden percében pattanásig feszült és minden kitörését a családján vezeti le; természetesen semmiben nem lehet ő a hibás, mindig csak azok az elcseszett kölykök és a férje, akit – ha nem látja senki – igazából tiszta szívből gyűlöl. Elnyomásának csomópontja az egy szem fiúk, Zolika (Jámbor Nándor), akinek a családi rangja nagyjából egy kutyáéval vetekedik. Fontosabb szerepet igazából nem is tölt be, kénytelen a sarokban olvasással elütni az idejét.
Emellett a három lány jelensége és különbözősége is hatalmas. A középső lány Mariska „a darab csendes hőse”. Ő az, aki fenntartja cselédi szorgalommal a lakást, akit az édesanya istápol minden hibáért, amit maga követett el; akinek a jövője nem sok jóval kecsegtet. Mellette mind a két lány elkerül a családtól a darab végére. A család butuskája, Duci (Edvi Henrietta) a legfiatalabb lány, aki az én szubjektív véleményem szerint a darab legnagyobb komikum-centruma volt az apuka mellett. Leégeti a nővérét, viccelődik, majd lelép a gazdag férfival; a legjobban felívelő karakterjellem. És végül a darab két elesett főszereplője: a szenvedélyéhes Kornél és a pénzéhes Fox Rudi, a kilátástalanok kilátástalanai. A lány, aki őszinte szerelmet szeretne a 20. század elején, ami már-már lehetetlenebb számba megy, mint az, hogy egy fogász ebben a korban egyáltalán a munkájából meggazdagodjon. – „Fogász, jogász, madarász: üres zsebben kotorász”…
Kiskulcsok és kartonkacsák
Már az elképesztő dolog volt számomra, hogy a színészek ezt a három és fél órás darabot látványos összeomlás nélkül bírták és futották végig, de az a logisztikusnak is megterhelő rendszer, ami a tárgymozgásokban rejlett, már-már emberfölötti teljesítmény volt. Főként az első felvonás első részében volt mindez nagyon érezhető és elképesztően fontos, amikor a vőlegényjelölt érkezésére készülnek elő egy rohamtempójú házalakítással. A néző úgy érezhette, hogy már neki kell figyelni, hogy minden egyes apróság jó helyre kerüljön. Színészkézről színészkézre másodpercenként jártak a tárgyak és mintha egy algebra órán összeállított egyenlet alapján folytak volna ezek a „passzolgatások”. Csak az a fránya kacsa nem akart eltűnni…
Időtlen másodpercek
Ahogy említettem, mind színészek, mind nézők oldaláról nézve maratoni hosszúságú darabról volt szó, így természetesen nem lehetett a véletlenre bízni a történet cselekmény-, és időegységeinek beosztását sem. Véleményem szerint, érdekesnek bizonyult a két főszereplő ellentétes, ámde komikusan egyforma jelenete. A második felvonás végén Kornél könyörög a fogorvosnak, hogy vegye feleségül pénz nélkül, a harmadik végén pedig a fogorvos könyörög a lánynak, hogy menjen hozzá pénz nélkül. Ez a két, összeadva nagyjából egy órás jelenet nagyon megosztó lehet a néző számára. A túlontúl elnyújtott sikongatások, verekedések, marasztalások és a feszültség, miközben néztem már számomra is nagyon idegesítő és bosszantóan hosszadalmas volt. Egyszerűen zsongott az emberben az, hogy legszívesebben lerakná a színpadról az éppen szenvedő félt. Viszont miután kicsit érett a gondolataimban a két cselekménysor, egyre jobban azt éreztem, hogy nem a hossza miatt voltam ennyire ingerült, sokkal inkább a beleélhetőségtől. – A legtöbb ember átesett már kellemetlen szakításon, amin mind a két fél szeretett volna már túl lenni, de mégis vannak összehúzó érzések. Habár ezek általában semmivel sem hosszabbak 4-5 perces diskurzusoknál, az ember utólag óráknak érzi mindezt a szenvedés miatt. Ugyanez az érzés feszített engem is a székemhez a darab közben.
„Hát a zenészek? – Anyám hagyta rám a házzal együtt”
Nincs Mohácsi rendezés zenei alap nélkül. Ez vitathatatlan tény, ahogy az is, hogy amit a zenésztrió (Kovács Márton, Hotzi Péter, Peltzer Géza) a színpad hátterében alkotott az valami elképesztő volt. Egy egységes és természetes aurát adott a darabnak a jelenetekbe beépített kiszenekar. A dallamok végig kísérték a cselekmények hangulatát és – bár a zenészek sokszor észre nem vehetően a sarokban lapultak a díszlet egyfajta kiegészítőiként – a nézőre nagy irányító erőként hatottak az éppen hallható dallamok.
Összegzésképpen csak annyit mondanék, hogy egy nagyon érdekes darabot láthattunk a szeptember zárásaként, mind a hosszúság és logisztikus megoldásokat nézve, mind a közönségre gyakorolt hatás szempontjából. Úgy gondolom, ha megnézzük ezt a kétszáz percet, majd egy kellemesen átbeszélt értékelés után másnap felkelünk és a keserédes valóságba visszacsöppenünk, egyből megértjük azt a „problematikát”, amiért még mindig fontos, hogy százéves, világháború előtti alkotásokból készítsenek mai színdarabokat. Ez pedig nem más, mint a megfáradt és kikezelhetetlen aktualitása annak a kornak, amit a nyugati Gentlemen-világ már rég elfelejtett.
U.I.: Minden magyar ribanc egy kicsit… és nem kevésbé Sörösista.
Lutor Katalin galériája:
